logo

XVIII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Kinek az oldalán harcol Isten.

Az ókori nem-zsidó történetírók figyelemreméltóan egyhangú választ adtak arra a kérdésre, hogyan növekedhetett ennyire rövid idő alatt ilyen hatalmasra a rómaiak impériuma. Az egyszavas válasz így hangzott: Tyché / Fortuna. A görögök és rómaiak számára ennek a szónak a jelentése jóval tágabb volta szótárakban található „véletlen, szerencse” fogalmaknál. A perszonifikált Tychében az emberiség történelmét irányító sorsszerű erőt láttak, amely az istenek világával kapcsolódott össze.
A tyché-teológia közös forrását minden bizonnyal a sztoikus világnézet jelentette, bár Tyché / Fortuna tisztelete kultikus formát is öltött a Római Birodalomban. Plutarchos nemcsak párhuzamos életrajzaiban, hanem A rómaiak szerencséjéről címen írt traktátusában is az „erény" (areté) és a „szerencse" (tyché) szerencsés kombinációjával magyarázza Róma felemelkedését. Plutarchos emellett istenségként is bemutatja Tychét, amely „elhagyta a perzsákat és az asszírokat, könnyedén átröppent Makedóniába, gyorsan megrázta Alexandroszt, majd átment Egyiptomba és Szíriába, majd elcserélte a környező királyságokra, és megfordulva gyakran felmagasztalta a karthágóiakat.

A Hannibál vereségétől Pompeius hódításáig (Kr. e. 202-63) terjedő csaknem másfél évszázados időszakról az a véleménye, hogy „Nómaiak nagy daimónja" kísérte őket szárazon és vízen - itt valószínűleg a nemzet geniusára gondolhatott. Bár a zsidó származású, hellén műveltségű, s végül rómaivá vált Josephus szerint a rómaiak kiválóságuk értékének (aretés ktéma) és nem a szerencse ajándékának (dóron tychés) köszönhették Birodalmukat, a görög írókhoz hasonlóan részben számára is Tyché szolgál magyarázatul Róma sikereire. Flavius azonban az apokaliptikus tradícióból vett translatio imperii gondolatkörébe illeszti a fogalmat: „a makedónok... beletörődnek a változhatatlanba, és hódolnak azoknak, akikhez a szerencse átpártolt". Josephus könyvét a római olvasóközönség mellett zsidó honfitársainak is szánta, így érthető, ha a Római Birodalom felemelkedésére saját Szent Könyveikben is keresi a választ.
Agrippa király a zélótákhoz intézett beszédében arra hivatkozik, hogy „...az Isten is a rómaiak szövetségese, mert Isten nélkül bizonyára nem sikerült volna ilyen birodalmat alapítaniuk". Josephus hellenizált szellemiségét mutatja, hogy az „isteni gondviselés" (daimonios pronoia) sőt a „végzet" (heimar-mené) - ezek a cseppet sem bibliai fogalmak - is történetteológiai érvrendszerének részét képezik.

„Izrael azt jelenti: »Él harcol«, és YHWH volt az a harcos Él, akiről a népet elnevezték. Haditábor volt ennek a népnek a bölcsője, és ez volt egyben a legrégebbi szentélye is".248 Julius Wellhausen etimológiája ugyan helyes az Izrael nevet illetően, de a névhez fűzött magyarázata mintha másfél ezer év távlatából egyenesen a pogány görög-római előítéleteket visszhangozná a folyton lázadó, mindenkit ellenségnek tartó, „vérszomjas" zsidóságról. (Talán éppen ennek az előítéletnek az ellenhatására alakult ki az elmúlt században a „pacifista" zsidóságról vallott kép, amely természetesen legalább annyira hamis, mint Wellhausen beállítása.) Nem kétséges, hogy a Bibliában Izrael Istene a Háború Férfiaként (2Móz 15:3), a Seregek Uraként (1Sám 17:47) és a Győzelem Isteneként (2Móz 17:15) is szerepel, aki egész hadsereggel rendelkezik (2Móz 12:41; vö. 7:4), s aki maga is ott táborozik választott népe között (5Móz 23:10-15), és maga visel háborút népe ellenségeivel szemben (1Sám 18:17; 25:28) stb. Ugyanakkor ez az Isten a Béke Istene is (Bír 6:23), aki az ókorban egyedülállóan irgalmas hadviselési törvényeket írt elő népe számára (5Móz 20:5-20).

Mindebből nem következik egyenesen, hogy a zsidók valamennyi háborúja „szent háború" volt, a szónak abban az értelmében, hogy a zsidók az „Úr harcát" harcolták (a kifejezéshez ld. 1Sám 18:17; 25:28).

A „szent háború" (hieros polemos) kifejezést a görögök olyan helyzetekre vonatkoztatták, amikor egy szentségsértést, pl. egy templom kirablását torolták meg. A zsidóknál egészen más volt a helyzet. Roland de Vaux szerint az ókori háborúk között - amelyek valamilyen mértékben mind kapcsolódtak a valláshoz - az teszi különlegessé a zsidók által vívott háborúkat, hogy ezekben a vallásos ideológia és a rítus központi szerepet játszik, míg a többi népnél a vallás szerepe pusztán járulékos elem.
Különösen így volt ez a honfoglalás időszakában, mikor Izrael nem a vallásáért, hanem puszta fennmaradásáért küzdött. A királyság korában azonban már a háború is fokozatosan „profanizálódott" - állítja De Vaux. A „szent háború" ideológiáját a Makkabeusok újították fel: ők is az „Úr harcait" harcolták (1Makk 3:2), a szent gyülekezést Micpában tartották, ahol egykor Benjámin törzse ellen gyülekeztek egybe a törzsek (1Makk 3:46-60, cf. Bír 20:1), böjtöltek, a frigyláda és az efód hiányában a Szent Könyveket tanulmányozták kijelentésért, betartották a hadmentességi törvényt.

Az emmausi csata előtt Júda Makkabi Dávid szavaival hívta segítségül az Urat: „Tudja meg minden nép, hogy van Izraelnek Istene!" (1Makk 4:8-11, cf. 1Sám 17:46). A győzelem után pedig Istennek adták a dicsőséget, aki „nagy szabadulást szerzett Izraelnek" (1Makk 4:24-25, cf. 1Sám 14:45).
Érdekes De Vaux kommentárja: „De a hasonlóságok ellenére a szellem nem volt többé a szent háborúé. A Makkabeusokat és követőiket nem Isten inspirálta: Isten nem parancsolta meg a háborút, és nem is vett részt benne közvetlenül". Éppen ezért szerinte nem is nevezhető „szent háború"-nak, a Makkabeusok küzdelme inkább a 16. századi francia és a 17. századi holland vallásháborúkhoz hasonlítható.

Ez azonban nézőpont és terminológia kérdése. De Vaux-nak, mint modern történésznek, kétségtelenül joga van ahhoz, hogy csak azt tekintse „szent háborúnak", amit Isten parancsára, az ő közvetlen részvételével vívnak a zsidók a létüket alapjaiban fenyegető ellenséggel; s ezzel szemben minden mást csak „vallásháborúnak" nevezzen. Azt azonban nehezen lehetne elvitatni, hogy a Makkabeusok nézőpontjából az Antiochos elleni háború is „szent háború" volt, amelyet Isten parancsára vívtak, s abban támogatást is kaptak Tőle (bizonyíték erre maga a győzelem, amit a kor egyik legfélelmetesebb hadseregével szemben vívtak ki); ráadásul az egész nép sorsa függött tőle, hiszen a háború célja a Templom visszaszerzése és a szövetség megújítása volt, amin Izrael jövendő sorsa múlott.
De vajon Josephus ebben a makkabeusi értelemben vett „szent háború"-nak tekintette-e a 66-os felkelést? Ezen a ponton egy érdekes ellentmondásra bukkanhatunk Josephus felfogásában. Az alexandriai Philón - aki pedig igazán nem nevezhető a zélótizmus követőjének -, elég világosan Caligula értésére adta, hogyha szobrát fel akarja állítani a templomban, azzal nyilvánvalóan háborút provokál a zsidókkal, akik az életüket is készek feláldozni a Törvényért:


„Mindezt azért teszed, mert biztos vagy abban, hogy a zsidók nem fogják eltűrni ezt, hanem fegyvert ragadnak a Törvény védelmére, és életüket áldozzák hagyományaikért, amelyek ellen te háborút hirdettél? (...) A Júdeában lakó zsidók száma szinte végtelen, testük erős, lelkük bátor, s készek meghalni hagyományaikért, abban a szellemben, amit lehet, hogy néhány rágalmazójuk barbárnak nevez, bár valójában szabad és nemes szellem az.


Ezzel szemben Josephus ugyanerről a kérdésről szólva csak egyfajta passzív ellenállást helyez kilátásba a zsidók részéről:

„Miután Petronius lecsendesítette a lármát, és megkérdezte, vajon háborút akarnak-e indítani a császár ellen, a zsidók azt felelték, hogy naponta kétszer is áldozatot mutatnak be a császárért és a római népért; de ha fel akarja állíttatni a szobrát, akkor előbb ki kell irtania az egész zsidó népet, mert feleségeikkel és gyermekeikkel készek inkább lemészároltatni magukat. Petroniust bámulat és szánalom fogta el, mikor látta a zsidók rendíthetetlen vallásosságát és elszántságukat, hogy inkább a halált is elszenvedik”


A két beállítás között szembeszökő a különbség, aminek természetes magyarázata az lehet, hogy míg Philón a nagy háború előtt, Flavius Josephus a hurbán után írta meg művét. Ugyanakkor Apión ellen írt későbbi művében Josephus is leszögezi, hogy a zsidók nemcsak meghalni, de háborúzni is készek ősi és szent Törvényükért:
„Bátorságunkat háborúkban edzettük, de nem nagyravágyásból indítottunk háborúkat, hanem azért, hogy megőrizzük törvényeinket"; és csakis ezért, mert a mózesi törvények szerint tilos hódító háborút folytatniuk: „(törvényeink) visszarettentik a férfiakat a hódító célú háborúktól, de hősökké teszik őket ezeknek a törvényeknek a védelmében. Nyilvánvaló, hogy Josephus a Bellumban nem akart önmagával ellentmondásba keveredni, és még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy a rómaiak előtt a Törvényért vívott „szent háború"-nak állítsa be a felkelést. De ennek oka lehetett magának a Törvénynek a védelme is, hiszen ha a rómaiak rájönnek arra, hogy a lázadások oka maga a Törvény, akkor megpróbálják azt is elpusztítani, nem csak a Templomot és Jeruzsálemet. Ily módon vált tulajdonképpen maga Josephus is a rabbinikus judaizmus előkészítőjévé.

Mindebből a rómaiak persze semmit sem vettek észre. Számukra ősidők óta kétféle háború létezett: a iustum és az iniustum bellum, vagyis az „igazságos" és „igazságtalan" háború. Ez az elnevezés azonban nem valamiféle erkölcsi minősítés volt, hanem a háború formális oldalára vonatkozott: a szavazásra, a hadüzenet átadására és a különféle vallási szertartások elvégzésére, amiknek mind megvolt a maguk szakrális jelentősége. Badian szerint a rómaiak számára a iustum bellum csupán a „rituális beszennyeződés elkerülésének standard technikája" volt.

„Igazságos háborút csakis akkor lehet viselni, ha sérelem megbosszulásáról vagy az ellenség elűzéséről van szó. Egyetlen egy háború sem minősül igazságosnak, kivéve ha előre bejelentették, megüzenték, vagy pedig a tulajdon visszaszerzésére irányul" - mondja Cicero, aki a Birodalom hanyatlását az egyre növekvő számú „istentelen és igazságtalan" (inpia et iniusta) háború rovására írja.
Polybios is azt a nézetet képviselte, hogy a Szicíliáért folytatott jogos küzdelem volt az oka a Hannibál elleni háborúnak, és ebből következett előbb az V. Philippos, majd a III. Antiochos elleni hadjárat, majd egész Ázsia leigázása. Saját tetteit megörökítő feliratán Augustus is azt hangsúlyozta, hogy egyetlen nép ellen sem indított jogtalan háborút.

Számtalan helyet idézhetnénk A zsidó háborúból, amelyben Josephus Istenre vagy az Isten által küldött jósjelekre hivatkozik, amivel mindkét olvasótáborának azt akarja sugallni, hogy eleve eldöntött kérdés volt Jeruzsálem és a Templom pusztulása: „Jósjelek is mutatkoztak, amelyeket a lakosság nyugodtabb része baljóslatúaknak tartott, azok ellenben, akik háborúra uszítottak, mindent tetszésük szerint magyaráztak".

Mikor Cestius Gallus serege visszafordult Jeruzsálem alól, Josephus így kommentálta az eseményt: „Isten - azt hiszem a gonosztevők miatt - már akkor elfordította kegyelmét a Szentélyről, és nem engedte meg, hogy azon a napon véget érjen a háború. De nemcsak a hurbán volt eleve eldöntött kérdés, hanem „az Isten már úgy végzett a Birodalomról", hogy annak vezetője Vespasianus és Titus legyen.
Végső soron ugyanis „Isten irányítja a háború fordulatait és a hadvezérek sorsát. Mivel ez rendkívül lényeges gondolat volt Josephus szempontjából, a pogányok számára érhetőbb filozófiai-teológiai nyelven is megfogalmazta: „Vespasianusnak eszébe jutott, hogy bizonyára nem került volna hatalomra Isten rendelése nélkül (daimoniu pronoia), hanem valami jóságos végzés (dikaia tis heimarmenés) adta kezébe a világuralmat".

A II. Agrippa szájába adott beszédben lakonikus tömörséggel így összegzi véleményét: „Isten a rómaiakkal van. Ebből viszont logikusan következik az a gondolat, hogy a felkelők „nem csupán a rómaiak, hanem Isten ellen is" harcolnak. Már-már a iustum bellum római felfogását látjuk tükröződni ebben a mondatban: „Mert azok a háborúk a legsikeresebbek, amelyekbe a harcosok nyugodt lelkiismerettel mennek, azoknak azonban, akik természetüknél fogva gonoszak, nem csupán a támadó ellenség, hanem Isten ellen is kell harcolniuk.
Josephus felfogása mintha a cowboy-filmek szcenárióját idézné, melyekben a széplelkű - bár néha megtévedő - hősök harcolnak a sötétlelkű, förtelmesen gonosz banditákkal: „joggal tulajdoníthatunk minden nyomorúságot a bennszülötteknek, minden méltányosságot a rómaiaknak, illetve: „a világ teremtése óta még nem volt [zsidó] nemzedék, amely ennyi förtelmet kieszelt volná.

Forrás: Grüll Tibor - Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei