logo

VIII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Templom megszentségtelenítése, a papsággal szemben elkövetett bűnök.

A jeruzsálemi Templomnak a júdeai zsidóság vallási életében, sőt mindennapjaiban betöltött központi szerepéről korábban már szóltunk (I. 2. és II. 1. 1. fejezet). Az első zsidó háború legjelentősebb eseménye a zsidók szempontjából a hurbán, vagyis a szentélypusztulás volt, míg a hivatalos római feliratokon - például a Titusnak a senatus által adományozott diadalívén - meg sem említették azt. Természetes, hogy a háború, ill. a hurbán kiváltó okai között is szép számmal találunk olyanokat, amelyek a zsidóság legszentebb vallási központjához, a Templomhoz kötődnek. Például az alábbi, rejtélyesnek látszó utalás:


"...a zsidók az Antonia-erőd lerombolása után a templomot négyszögletesre alakították, holott meg van írva a szent könyvekben: akkor foglalják el a várost és a templomot, amikor az utóbbi négyszögletű lesz".


Hahn István egyik érdekes tanulmányában amellett érvelt, hogy Josephus itt a qumráni tekercsekből és a rabbinikus irodalomból egyaránt jól ismert Libanon = Szentély azonosításra utalt, amelynek bibliai alapja Jesája 10:34: „Az erdő sűrű ágait levágja vassal, és megdől a Libanon egy hatalmas által”. Hahn felhívta a figyelmet arra, hogy a „Libanon" szó gyöke: a LBN téglalap alakú és négyszögletes dolgot is jelent egyszerre, bár az ebből levont következtetés kissé talán túl messzemenő:


„A szójátékot joggal tulajdoníthatjuk a Róma-barát békepárt egyik tagjának, talán Rabban Johanán ben Zakkai köre egyik tagjának, akiknek Josephussal való politikai és szellemi rokonsága sem tagadható".


Flavius Josephus részletesen leírja Zakariás, Barisz [Bárukh] fia koncepciós perét, akit a zélóták árulással vádoltak, majd szentségtörő módon a Templomban kivégeztek. Mikor Zakariás látta, hogy semmi esélye nincs a menekülésre, a lázadók fejére olvasta törvényszegéseiket. A hetven magas rangú polgárból álló ad hoc bíróság egy emberként állt ki mellette:

„...a zélóták azonban a felmentő ítélet miatt ordítozni kezdtek, és nyíltan megmutatták, mennyire haragszanak a bírákra, mert nem értették meg, hogy csak látszat-hatalmat kaptak a kezükbe. Végül a két legelvetemültebb ember rárohant Zakariásra, és ott a templom közepén leszúrta, s mikor összeesett, még ki is csúfolták: „Ez a mi szavazatunk, ez a legbiztosabb felmentés." Aztán azonnal ledobták holttestét a templomból a mellette álló szakadékba, a bírákat pedig kardlappal verték ki a templomkerületből, és csak azért nem gyilkolták meg, hogy szétszéledjenek a városba, és mindenütt hirdethessék, milyen szolgaságba süllyedt a nép.”


Az eset további érdekessége, hogy az Újszövetségben két szinoptikusnál is szerepel az a jézusi prófécia, amit az „írástudóknak és farizeusoknak" címez: „Hogy reátok szálljon minden igaz vér, amely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltetek. Bizony mondom nektek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre" (Mt 23:35-36; Lk 11:50-51).
A kijelentést - amely egyrészről perfectum propheticumban beszél Zakariás megöléséről, másrészről a jövőben bekövetkező negatív eseményekről prófétál - általában úgy magyarázzák a kommentárok, hogy abban Jézus a Joás király idejében történt eseményre utal, amikor Zakariást, Jójáda pap fiát a Templomban megölték (2Krón 24:20-21).209 Csakhogy az apanév nem a Krónikák, hanem A zsidó háború Zakariására illik! Elképzelhető tehát, hogy ez a történet is az Újszövetséghez kapcsolható, sőt talán ezt a történeti-prófétai hagyományt láthatjuk a babilóniai Talmud Szanhedrin traktátusában is visszatükröződni:


„Ezután Nabukodonozor látta, hogy Zakariás vére felbuzog. »Mi ez?« - kiáltott fel. »Ez az áldozatok vére, amit kiöntöttek« - válaszolták [a zsidók]. »Akkor - mondta ő - hozzatok ide [állati] vért, megnézzük hasonlítanak-e?« Így azok levágtak állatokat és összehasonlították [a másik vérrel], és úgy találták, nem hasonlítanak egymásra. »Oldjátok fel a titkot, vagy különben vasboronákkal szedem le rólatok a húst!« - fenyegetőzött.
Azok azt felelték: »Ez egy pap és egy próféta [vére], akik előre megjövendölték Jeruzsálem pusztulását az izraelitáknak, mire azok megölték őket. « »Én majd - felelte a király - megnyugtatom őket.« Ezért odahozatta az írástudókat, és megölette őket felette, de az nem szűnt meg [buzogni].
Akkor iskolás gyerekeket hozatott oda, és leölette őket felette, de még mindig nem nyugodott meg; Ezután az ifjú papokat hozatta oda és leölette őket felette, de még ekkor sem nyugodott meg; míg végül kilencvennégyezret öltek meg, és még mindig nem nyugodott meg [Zakariás vére]. Ekkor odament hozzá [Nabukodonozor] és így kiáltott fel: »Zakariás, Zakariás, elpusztítottam [népük] színe-javát: azt akarod-e hát, hogy valamennyiüket megölessem?« Erre [a vér] azonnal lenyugodott. A király fejében a megtérés gondolatai fogalmazódtak meg: ha azokat, akik egyetlen embert öltek csak meg, ilyen [súlyos büntetés] érte, mi lesz az én sorsom? Így aztán elmenekült onnan, elküldte házához végrendeletét és prozelita lett."


Jól ismert, hogy a rabbik az első hurbánnal kapcsolatos történetekbe csomagolták a második szentélypusztulással kapcsolatos mondanivalójukat. Az itt szereplő Nabukodonozor is jobban hasonlít Titusra, vagy még inkább Hadrianusra, mint a babilóni királyra. A Zakariás-történetnek azonban volt még egyéb - általánosabb - mondanivalója is Josephus kortársai számára. Az egyik magával a papsággal kapcsolatos. Tudvalévő, hogy papok csak Áron leszármazottai lehettek, és szigorú hierarchia érvényesült közöttük. Különleges tisztasági törvények voltak rájuk érvényesek, és nemcsak a Templom területén belül.

A főpap (Áron) fiát (Eleázárt) illette a második hely a rangsorban: ő volt a Léviták vezetője (4Móz 3:32) és a mózesi sátorszentély összes felszerelését ellenőrizte, amit a Kéhátiták vittek (4:16). Áron második fia, Itamár, a Léviták két másik rendjét: a Gersonitákat (4:28) és a Méráritákat (4:33; 7:8) ellenőrizte. Ők hordozták a sátorszentély kisebb szentséggel bíró felszereléseit. Áron és fiai közeli kapcsolata arra utal, hogy szükség esetén átvehették apjuk funkcióját.
A papok különleges szerepét húzta alá Izrael társadalmában, hogy ők nem kaptak örökséget Kánaán földjében (4Móz 18:20), hanem részt kaptak az áldozatokból, a lévitai tizedből (4Móz 18:26-29), az elsőszülött állatokból és az első zsengéből (4Móz 18:12-19), valamint övék volt a hadizsákmány egy ezredrésze is (4Móz 31:25-29).
A papok tarthattak rabszolgát, de fizetett szolgát nem, és csak szűz lányt vehettek feleségül (3Móz 21:13-15). A tisztasági törvények be nem tartása a papok esetében súlyos bűnnek számított: például pap lányát, aki prostituált lett, meg kell égetni (3Móz 21:9).

Ugyan a Léviták rendje is szorosan a Templomhoz kötődött (4Móz 8:13-22), de sok különbség volt közöttük, például az Írások soha nem nevezik őket „szentnek". A Léviták az Áronita papságnak alárendelve működtek. Ők vigyáztak a Szentélyre és végezték abban a nehéz fizikai munkát, míg a papok feladata a Szentély tárgyainak őrzése volt. Nem szolgálták Istent közvetlen módon, mint a papok, hanem ők Áron szolgái voltak.
Alárendelt szerepük Kórah fiainak lázadásakor is megmutatkozott (4Móz 16-17). Kórah lévita származású volt, és nemcsak Mózes vezetői tekintélyét, hanem az Ároniták szentségét is magának vindikálta. A Léviták a papoknak is kijáró szolgáltatások mellett még városokat is kaptak, amelyekben földet művelhettek (4Móz 35:1-8).

A hurbán előestéjén a zélóták kivégeztették a korban már legitimnek számító szad-dukeus főpapokat, akik helyett illegitim módon saját főpapot jelöltek ki Eniákhim személyében. Josephus hangsúlyozza, hogy ez a szentségtörő cselekedet nekik „csak tréfa és játékvolt a történetíró azonban - valószínűleg sok más kortársával egyetértésben - ezt „irtózatos bűnnek" tekintette, amely egyik közvetlen kiváltó oka lett a Város és a Szentély pusztulásának: „De Isten, azt hiszem, már elhatározta a megszentségtelenített város pusztulását, és mivel a szentélyt tűzzel akarta megtisztítani, elszólította a földről azokat, akik még védték és szerették.
Az a kérdés is felmerül, hogy a legitim főpapok (akik valamennyien „felkentek" voltak) megölése nem függhet-e össze Josephus gondolkodásában a dánieli próféciákkal, amely előre megmondta, hogy a 69. évhét végén „kivágatik a felkent” (Dán 9:26). Ezt a feltevést látszik alátámasztani, hogy Josephus a zélóták által kivégzett főpapot, Anánt „a (zsidó nép) tulajdon megváltásának / szabadulásának vezéreként" (hégemona tés idias sótéras autón) aposztrofálta, akinek halálakor tulajdonképpen maga a zsidó állam is megszűnt létezni.

A lázadók másik ezzel összefüggő cselekedete volt a Lévita énekes-papság egyenrangúvá tétele az Áronita papsággal. Josephus szemében ez is a pusztulás, illetve az azt kiváltó teodícea egyik fontos összetevője volt:


„A léviták törzséből valamennyi zsoltárénekes a király [II. Agrippa] elé járult, és megkérték, hívja össze a nagytanácsot, s eszközölje ki számukra azt a kiváltságot, hogy, mint a papok, ők is lenvászon ruhát viselhessenek; mert - így érveltek - uralkodásának dicsőségére válik, ha olyan intézkedést tesz, amely örök időkre érvényben marad. Kívánságuk csakugyan teljesült, mert a király a nagytanács tagjainak hozzájárulásával megadta a zsoltárénekeseknek azt a kiváltságot, hogy eddigi ruházatuk helyett, kívánságuk szerint, lenvászon ruhát viselhessenek. A törzs másik részének az volt a feladata, hogy a templomi szolgálatot végezze; ezeknek egy indítvány értelmében megengedte, hogy megtanulják a szent énekeket. Azonban mindez ellenkezett ősi intézményeinkkel és az lett a következménye, hogy a törvény megszegését nyomon követte a megérdemelt büntetés".


A jeruzsálemi Templomot nemcsak a görögök és a rómaiak, vagy más nem-zsidó népek (szamaritánok, edomiták) szennyezték be időről időre, hanem maguk a zsidók is. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a kőkerítésen (szóreg) belül további szakrális határok húzódtak: az ún. Nők udvarába csak az izraelita nők; az Izraeliták udvarába csak a zsidó férfiak; a Szentély épületébe csak a zsidó papok és léviták; a Szentek Szentjébe pedig csak maga a főpap léphetett be, az utóbbi is csak évente egyszer, Jóm kippur napján. Így válik érthetővé, miért tesz Josephus többször is megjegyzést a zélóták szentélygyalázó viselkedésére: „Gőgjükkel az Istent is meggyalázták és szennyes lábukkal bemerészkedtek a Szentélybe"; vagy: „lábbal tapossák azt a helyet, amelyet az egész világ szentnek tart, és a világ végén lakó népek is tisztelnek, akik csak hallomásból tudnak róla".
A zélóták „szennyes lábának" és a Templom „egész világ által elfogadott" szentségének hangsúlyozása természetesen a pogány olvasóközönségnek szólt - ezeket az utalásokat még ők is megértették, anélkül, hogy tisztában lettek volna a zsidó papság és az áldozatok, valamint a Templom „szentségi köreivel" -; mint ahogy azok a történetek is, amelyek a szent hegyen lezajlott öldöklésekről tudósítottak. Először az edomita segédcsapatok mészárolták le a zsidókat, temetetlenül hagyva a halottakat, majd az oltár mellett megbújó vagy a Templom körül összezsúfolódott polgárokat mészárolták le a zélóták.

Josephus méltán remélhette, hogy a Templom asylumjogának ilyen mértékű sárba tiprása még a pogány világban is komoly visszhangot vált ki. Ezt erősíti meg Josephus alábbi megjegyzése:


„A Templom mindenféle gazfickó búvóhelye lett, és városbeliek keze szennyezte be az Istennek szentelt helyet, amelyet a rómaiak is tiszteltek, tisztes távolból, úgy, hogy törvényeink kedvéért lemondtak a maguk szokásairól is".


Különösen fájdalmas volt ebben az ügyben, hogy az áldozatok között - a papok mellett - nagy számban voltak ünnepi zarándokok is:

„A Simon bar Gioras csapatai által] a hadigépekből óriási erővel kilőtt lövedékek az oltárba és a templomba is becsaptak, és az áldozókat és a papokat egyformán leterítették. Így aztán sokan, akik a világ végéről siettek a híres és minden ember szemében szent helyre, előbb összerogytak, mint áldozati állataik, és vérükkel fröcskölték tele az oltárt, amelyet görögök és barbárok egyaránt tisztelnek"


A szentségtörés másik fajtáját jelentette a szakrális tárgyak profanizálása. Ez a kategória szintén nemcsak a zsidó vallási jog, hanem a római törvények szerint is - általában a legfőbb büntetéssel sújtott - törvényszegésnek minősült:

„Eleázár, Simon fia csapatai] megszállták a templom belső területét, és a szent kapu mögött, a szentély előtt halmozták fel fegyvereiket. Élelmiszerük bőven volt, és ezért hangulatuk bizakodó, mert a szent tárgyak eladásából szerzett pénzből fedezték minden szükségletüket, hiszen semmi szentségtöréstől nem „A templom rengeteg fogadalmi ajándékát, az istentiszteleti tárgyakat, az edényeket, tálakat és asztalokat beolvasztatta, még azokat a boroskorsókat sem hagyta ott, amelyeket Augustus és felesége adományozott".


Ugyanehhez a témához tartozik a szent olaj és a bor profanizálása is, amellyel a zélóták kenekedtek, és amelytől lerészegedtek. A m. Menahot 8:7 (vö. t.Men. 9:10) hosszú leírást szentel annak, hogyan kell a legjobb minőségű bort és olajat a Szentély számára elkészíteni.”

Mondanunk sem kell, hogy az olajat és a bort csakis a papok és léviták használhatták, mégpedig pontosan szabályozott módon, a templomi istentiszteletek céljaira.
A zélóták a Templomot valóságos erődítménnyé változatták, melynek során Johanán „még a templomi épületfát is hadigépek építésére akarta felhasználni".
E szentségtörő cselekedetet Josephus szerint Isten azzal akadályozta meg, hogy „odavezérelte a rómaiakat".

A papok kiirtása és a jeruzsálemi Templom többszörös megszentségtelenítése végül oda vezetett, hogy panémos hó 17-étől személyzethiány miatt elmaradt a mindennapi áldozat (tamid) bemutatása. Ennek jelentőségét egy pogány olvasó számára sem volt nehéz felfogni: áldozat bemutatása nélkül a nép nem szerezheti meg az istenség jóindulatát, nem eszközölheti ki kegyelmét - így a Templom nem tudta betölteni eredeti hivatását, sem a nép nem tudta a bűnök miatt Istent kiengesztelni.

Forrás: Grüll Tibor - Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei