„Ugyanebben az időben történt, hogy Ananiás főpap fia, Eleázár - vakmerő fiatalember, akkoriban a templomi őrség parancsnoka - a szertartást végző papokat felszólította, hogy többé ne fogadjanak el adományokat vagy áldozatokat (dóron é thysian) idegenektől. Tulajdonképpen ez volt az alapja (katabolé) a rómaiak elleni háborúnak; mert ez annyit jelentett, hogy az idegen áldozatokkal együtt a császárét is visszautasították. Bármily nyomatékosan könyörögtek a főpapok és a legbefolyásosabb férfiak, hogy ne hagyják abba a hagyományos áldozatokat az uralkodókért (to hyper tón hégemonón ethos), ezek hajthatatlanok maradtak".


Ezután az ország főemberei a főpapokkal és a legtekintélyesebb farizeusokkal összejöttek, hogy a veszedelmes helyzetben követendő magatartásukról tanácskozzanak. A Templom tömör bronzból készült keleti kapujánál (Nikanór-kapu) gyűlésbe hívták a népet, és szenvedélyesen magyarázták:


"...mily nagy vakmerőség elpártolásra gondolni, és a hazát ilyen szörnyű háborúba taszítani, igyekeztek bebizonyítani, hogy a háború mellett felhozott ürügyek (prophasis) alaptalanok; azután azt fejtegették, hogy őseik a templom épületét olyan adományokból díszítették, amelyeket külföldiek (allophyloi) adtak, és mindig elfogadták idegen népek adományait (tas apo tón exóthen ethnón dóreas).


Nemcsak hogy nem akadályoztak meg senkit az áldozat bemutatásában - hiszen ez szentségtörés lett volna, hanem azokat a fogadalmi ajándékokat (anathé-mata), amelyek annyi idő múltán még most is láthatók, ők maguk helyezték el a templom körül; és most ők, az utódaik - csak azért, hogy a rómaiakat harcra ingereljék, és beléjük kössenek -, idegen vallási szokásokat akarnak bevezetni (kainotomein thréskeian xenén), de nem gondolják meg, hogy mily veszedelmes ez a kezdeményezés, hiszen városukat istentelenség (asebeia) hírébe hozzák, ha egyedül a zsidóknál nem áldozhat és nem imádkozhat senki idegen.
Ha valaki ilyen rendelkezést hozna magánemberrel szemben, azt embertelennek tekintenék, és felháborodnának miatta; de azt, hogy a rómaiakat és a császárt kizárják az áldozatokból, csekélységnek tartják. Pedig attól kell tartani, hogy az őértük bemutatott áldozatok visszautasítása következtében nemsokára már saját áldozataik is lehetetlenné válnak, és a város a birodalom kerítésén kívül találja magát, ha nem térnek hamarosan észre, és nem mutatják be az áldozatokat, és nem teszik jóvá a sértést, mielőtt még a jogsértés (hybris) a sértettek tudomására jutna".


A császárokért és a római népért naponta kétszer bemutatott áldozat nemcsak A zsidó háborúban és az Apión ellen írt traktátusban, hanem már Philónnál is felbukkan. A hurbán lehetséges okait kutatva a Talmud is elbeszél egy történetet, amely nagyjából egybevág a Josephus által mondottakkal.


„Élt Jeruzsálemben egy férfi, akinek Kamca volt a barátja és Bar Kamca volt az ellensége. Ez a férfi egyszer nagy lakomát rendezett és így szólt szolgájához: »Menj, hívd meg Kamcát.« A szolga ment, de tévedésből Bar Kamcát hívta meg. Bar Kamca eljött, leült. Szólt a házigazda: »Te ellenségem vagy, mit keresel itt? Kelj fel, távozz!« »Ha már itt vagyok - kérlelte a vendég - hagyj békén, megadom majd az árát mindannak, amit megeszem és megiszom.« »Nem!« - keményült meg a gazda. »A lakoma fele költségét megtérítem neked!« - kérlelte a vendég. »Nem!« - tiltakozott a gazda. »Az egész lakoma költségét megtérítem neked!« »Nem!« A házigazda megfogta a karjánál, felállította, kivezette. Bar Kamca elkeseredett: »A rabbik itt ültek (látták szégyenemet) és nem akadályozták meg, úgy tetszik tehát, hogy kedvükre történt. Megyek, és megrágalmazom őket a fejedelemnél.« Elment a császárhoz és szólt: »A zsidók fellázadnak ellened!« »Mi bizonyítja ezt?«

»Küldj nekik áldozati állatot, majd meglátod, bemutatják-e?« A császár ment és küldött vele egy kövér borjút. [Bar Kamca] útközben bevágott az állat felsőajkába. Mások úgy mondják: hibát ejtett az állat szemén, a fátyolszerű bőrön, s ez az izraeliták szerint hibának számított, a rómaiak szerint azonban nem volt hiba.
A rabbik mégis úgy vélekedtek, hogy a kormánnyal való békesség miatt az állatot be kellene mutatni áldozatul, csak Zekharja ben Eukolosz emelte fel szavát: »Még azt mondják majd, hogy hibás állatokat mutatnak be áldozatul az oltáron.« Ekkor úgy vélekedtek, hogy aki az állatot hozta, ki kell végezni, nehogy [Rómába] menjen, s feljelentse őket. Zekharja emelt újból szót: » Még azt mondják majd, hogy aki áldozati állaton hibát ejt, halállal bűnhődik.« Rabbi Johanán mondta: »R. Zekharja ben Eukolosznak ez az engedékenysége okozta, hogy a Templomot lerombolták, hogy a Szentélyt feldúlták és hogy országunkból száműzettünk.«" (b.Gittin 55b-56a)


Miután Bar Kamcát ellensége nyilvánosan megszégyenítette, elhatározta: bosszút áll rajta és az egész népen azzal, hogy olyan állatot küld a Templomba a császár nevében, amelyet előzőleg orvul alkalmatlanná tett áldozatbemutatásra. (Áldozatul csakis hibátlan állatot lehetett felajánlani.) Mivel mind Bar Kamca megölését, mind a császári ajándék feláldozását Rabbi Zekharja haláchikus alapon megtiltotta: a római császár joggal hihette, hogy Bar Kamca igazat mondott, és a zsidók valóban lázadásra készülődnek. Zekharja kilétéről mit sem tudunk, egyesek a zélóták egyik vezérével, Zekharja ben Amphikalleusszal azonosítják.
A hurbán indoklása tehát figyelemre méltó: a nemzet bűnei helyett ugyanis egyetlen ember álnokságára és egyetlen rabbi „zélótizmusára" hárítja a felelősséget. A régi prófétai paradigma szarkasztikus politikai kommentárrá vált: a büntetés áthág minden mértéket, az igazi bűnt - Bar Kamca megalázását a lakomán - figyelembe se veszik, mert a „bölcsek" sokkal okosabbak. Merő naivitás erkölcsi egyensúlyt keresni a történelemben.

Josephus történetei és a rabbinikus aggádák hasonlósága eléggé nyilvánvaló. Mindkét esetben egyértelműen a hurbán aitiológiai legendáiról van szó. A „pogány áldozatok" kérdése azonban sem a zsidó halácha szempontjából, sem pogány nézőpontból nem problémamentes. Emil Schürer klasszikus összefoglalásában azzal a megállapítással kezdi, hogy a zsidó és pogány vallás között húzódó áthidalhatatlan szakadék ellenére voltak pogányok, akik kifejezték tiszteletüket a jeruzsálemi Szentély iránt, miközben megmaradtak pogányoknak, és eszük ágában sem volt a superstitio Iudaicához csatlakozni.
Schürer teljes joggal emlékeztet rá, hogy a kultuszban való részvétel nem követelt feltétlenül „hitet" az illető vallásban, lehetett az egyfajta általános „kegyesség" kifejeződése is, különösen egy olyan szinkrétisztikus, mai szóval multikulturális világban, mint amilyen a Római Birodalom volt. A pogányok szempontjából nézve: ha ők mindenféle szentélyben és oltáron áldozhattak, miért éppen a jeruzsálemiben ne áldozhatnának? A zsidók szempontjából nézve pedig miért ne fogadhatnák el az áldozatot, mikor azt a Törvény is lehetővé teszi a betéretlen pogánytól (3Móz 22:25), Salamon pedig úgy imádkozott, hogy az Úr a messze földről ide jövő idegen imáját is hallgassa meg a Templomban (1Kir 8:41-43).

A pogányok áldozatának szokását a rabbinikus hagyomány is jóváhagyta. A zsidó történelemből is több esetet ismerünk, amikor pogány királyok és vezető emberek áldoztak a Templomban: Nagy Sándor; III. Ptolemaios; még az Izrael ellen háborúskodó VII. Antiochos Sidetés is; M. Vipsanius Agrippa, Augustus barátja, veje és tábornoka; Vitellius, Syria hely-tartója. Josephus tehát nem túloz, hogy a Templomban álló oltárt „minden görög és barbár tisztelte, illetve hogy abban az egész oikumené pogány lakossága imádkozott a föld legvégső határáig.

Schürer szerint az első kategóriába esnek a pogányok vezetők által bemutatott áldozatok. A második kategóriát a pogány vezetőkért elmondott imák és az értük bemutatott áldozatok alkotják. Ennek bibliai alapját az Ezra 6:9-10-ben olvasható kijelentés adja, amely szerint Dareiosz megparancsolta a zsidóknak, hogy imádkozzanak őérte és fiaiért. III. Antiochosért is mutattak be áldozatokat a Templomban.
A „királyért bemutatott áldozat" (holokautósis prospheromené hyper tu basileós) egyértelműen kimutatható a Makkabeus-korban is, vagyis abban az időszakban, amikor a nemzet nagy része háborút viselt a szírekkel, azok királyáért (feltehetően az általa adott pénzből) áldozatokat mutattak be a Templomban (1Makk 7:33).

A római korban egyedül ez az áldozat tette lehetővé, hogy a zsidóság „kiegyenlítsen" valamit a kormányzat felé, hiszen ők nem követhették a pogányokat az uralkodó vallásos tiszteletében. Philón szerint Augustus egyértelműen utasította a zsidó vallási vezetőket, hogy saját költségén naponta két bárányt és egy tulkot áldozzanak érte a jeruzsálemi Templomban. Ezt az áldozatot Josephus a „császárért és a római népért" bemutatott áldozatnak nevezte.

A két tudósítás csak abban tér el egymástól, hogy Josephus szerint az áldozat költségét a zsidók fedezték. Emellett különleges alkalmakkor is bemutattak áldozatokat. Caligula alatt háromszor áldoztak hekatombát: először trónra lépésekor, másodszor egy súlyos betegségből való felgyógyulásáért, harmadszor a germaniai hadjáratának elején. A pogány uralkodókért imákat is mondtak (ennek a szokásnak bibliai alapja: Jer 29:7; Ezra 6:10), amit a Misnában R. Hanina erősítette meg: „Imádkozzatok a birodalom (hamalkúta) békéjéért.
A harmadik kategóriát képezik a pogányok által a Templomba küldött fogadalmi ajándékok. Ariszteasz levele részletesen leírja Ptolemaiosz Philadelphosz adományait. A Ptolemaidák ajándékait másutt is megemlítik a források. A szokást a rómaiak is folytatták. Mikor Sosius Heródes oldalán bevette Jeruzsálemet, egy arany koszorút ajánlott fel fogadalmul. Agrippa már említett látogatásakor hasonlóképpen tett. A gischalai Johanán által az ostrom alatt beolvasztott exvotók között voltak Augustus, felesége Juha, és más császárok ajándékai. „Bizonyos értelemben - állítja Emil Schürer - még az exkluzív jeruzsálemi Templom is kozmopolita jellegű lett; hasonlóképpen, mint a pogányok ismert szentélyei, ez is elnyerte az egész világ tiszteletét.

De miért hagyták abba a zsidók a római császárért hozott áldozatokat, illetve miért nem fogadták el többé az idegenek áldozatait és fogadalmi ajándékait? Az utóbbi feltehetően a Szent Városra vonatkozó tisztasági törvényekkel függ össze, az előbbit Hengel úgy magyarázza, hogy mivel a császár magát istenné tette, nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy a pogányok módjára ők is neki áldoznak, míg Schwartz szerint a felkelők vallási ideológiájában a pogányok „teljesen kívül álltak az áldozati szisztémán; az oltáron bemutatott áldozat, és az abból fakadó „szabadulás" (sótéria) ugyanis csak Izrael fiait illette.
Mindez természetesen nem vonatkozhatott az uralkodóért mondott imákra, hiszen ezt nem is lehetett volna betiltani.