„Bizony nem jelentéktelen nemzetségből származom" - ezzel a mondattal kezdi Flavius Josephus Önéletírását, amely tulajdonképpen nem klasszikus biográfia, hanem galileai hadvezérségének apológiája. A zsidó háborúban „ősi dicsőséges ház"-nak nevezett család emlegetésén aligha lepődhetett meg egy kortárs olvasó, hiszen nemcsak a zsidóknál, hanem a rómaiaknál is a genealógia egy életrajz legfontosabb információjának számított. Josephus így folytatja: „Én pedig nemcsak hogy jó családból származom, hanem - ami jelentős előny - a 24 papi rend legelső osztályából és ennek is a legelőkelőbb törzséből" (phylé).
Ez viszont meglepő lehetett a római olvasók számára, akik megszokták, hogy társadalmuk szigorúan hierarchizált rendekből (ordines) épül fel: a senatorokból (senatores), a lovagokból (equites) és a szabad születésű polgárokból (populus). A rómaiak ahhoz is hozzászoktak, hogy nagyjából ezt a társadalmi felépítést minden általuk meghódított népesség körében megtalálják. Nem úgy a zsidóknál, ahol az arisztokráciát gyakorlatilag a papság helyettesítette.

Mindez azzal magyarázható, hogy a zsidó állam és társadalom csaknem ezer év óta „templomállam" volt: a vallási, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális élet centrumában a jeruzsálemi Templom állt. A Templom spirituális központ volt, hiszen itt mutatták be naponta az engesztelési áldozatokat, Mózes törvényének előírása szerint ide gyűltek fel évente háromszor a zarándokünnepekre (Pészach, Sávuót, Szukkót) a világ minden részére szétszórt zsidóság képviselői, és itt szolgált az áronita és lévita papság, amelynek tagjai szerteszéjjel laktak Erec-Jiszráel területén.
A Templom a politikai élet központja is volt, hiszen itt székelt a Szanhedrin. Kulturális központ jellegét az adta, hogy itt volt a templomi könyvtár, és itt tanítottak a legnagyobb bölcsek. Gazdasági jelentősége szintén felbecsülhetetlen volt, hiszen az évi két drachma templomadó minden zsidótól befolyt a lakott világ minden részéből, ami a zsidóság 8 millió fős lélekszémával számolva évi kb. 4 millió drachma bevételt jelentett színezüstben.

Innen nézve érthető, hogy az Erec-Jiszráel területén és a diaszpórában élő zsidók életét és mindennapjait alapvetően befolyásoló jeruzsálemi Templom papsága ily nagy jelentőségre tett szert. Úgy tűnik, hogy Josephus nemcsak papi származású (de esetleg más foglalkozást űző) ember volt, hanem gyakorolta is papi hivatását a jeruzsálemi Templomban.
Jogosan igényelhette volna a papoknak járó terménytizedet, de nem fogadta el a galileaiaktól. Josephus egyéb műveiben is igen fontos szerepet játszik a papság. Mindenütt hangsúlyozza, hogy Júdeában az arisztokrácia és a papság integrálódott egymásba, és a papság legfőbb feladata az ősi törvények védelme:


„A mi számunkra azonban, akiknek meggyőződése szerint már kezdettől fogva Isten szabta meg törvényeinket, nem volna istenes nem megőrizni azokat. Mit lenne képes bárki is ezeken változtatni, mi különbet lehetne kieszelni, mi jobbat idegenektől átvenni? Vajon az állam egész rendszerét? De hát milyen nemesebb és igazságosabb rendszer képzelhető el annál, amely Istent tekinti a mindenség urának, a főbb ügyek intézését a papok közösségére bízza, a többi pap vezetését pedig a főpapra ruházza rá. A főpapokat viszont a Törvényhozó nem gazdagságuk vagy más véletlenszerű fölényük miatt emelte magas rangjukra, hanem az Isten szolgálatát elsősorban azok gondjává tette, akik meggyőző erőben és józan tartózkodásban felülmúlják a többieket. Ez pedig magába foglalja a törvények és a mindennapi tevékenység gondos szemmeltartását is; a papok ugyanis mindenre felügyelnek, kétes ügyekben döntenek és ítélkeznek a bűnösök felett:"


Josephus a huszonnégy papi rendre utal, amelyet élete végén Dávid alapított meg Áron két fiának: Eleázárnak és Itamárnak leszármazottai közül. Az első papi rend sorsolás útján Joáribé lett, akiktől később a Hasmóneusok származtatták magukat. Igaz, az Apión ellen II. könyvében Josephus látszólag ellentmond önmagának, mikor a következőket írja:


„Bár négy papi rend (tribus) van, és mindegyik törzs több mint ötezer főből áll, ezek mind meghatározott napokon gyakorolják tisztüket; amikor az egyik csoport szolgálata lejárt, a soron következő lép az oltárhoz, ezek déltájban a templomba gyűlve, elődeiktől átveszik a templom kulcsait és szám szerint minden egyes áldozati kelléket - anélkül, hogy bármilyen ételt, italt (vagy erre szolgáló edényt) a templomba vihetnének. Ilyeneket még áldozatként sem szabad az oltárnál felajánlani - csupán azokat, amelyeket erre a célra a törvény előír".


Most akkor huszonnégy vagy négy papi rend létezett a zsidóknál? A válasz: mindkettő egyszerre. A babilóniai fogságot követően ugyanis csak négy rend tért vissza a száműzetésből: Jedája, Immér, Passúr és Hárim fiai (Ezra 2:36-39; Neh 7:3942), és ezekből állították fel újra a huszonnégy rendet, amely egyesek szerint már a perzsa korban, de legkésőbb a Makabeusok idején már működött.
A papi rendekkel (mismarót) kapcsolatos qumráni szövegekben (4Q320-325, 4Q328-330) is találunk érdekességet: az 1QM 2.2 ugyanis huszonhat papi rendet említ, ez az eltérés azonban azzal magyarázható, hogy a közösség az 52 hetes szoláris naptárt használta. Az Újszövetség implicit módon utal a huszonnégy rendre: Keresztelő János apja, Zakariás, Abija papi rendjéből származott (Lk 1:5), amely a dávidi felosztás szerint a nyolcadik rend volt (Krón 24:10).

Egy-egy papi rend a szombat beköszöntétől (vagyis péntek estétől) a következő szombat bejövetelételéig (vagyis a következő péntek estéig) állt szolgálatban. Így minden papi nemzetségre évente kétszer került sor, kivéve a három zarándokünnepet, amikor valamennyi rend együtt szolgált Az első papi rend kiemelt fontosságára való utalás kevéssé érthető Josephusnál, mivel a Biblia kifejezetten azt állítja, hogy „sorsvetés által, válogatás nélkül" osztották el a helyeket (Krón 24:5).
Joárib nemzetségének elsősége valószínűleg akkor kapott hangsúlyt, amikor Hasmóneusok dicsőséges eredetét kellett igazolni. Néhány kutató fejében az is megfordult, hogy a sorrendben első rend hangsúlyozása a zsidó papság körében párhuzamba állítható a római legiókkal, ahol az első cohors dupla létszámú és nagy presztízzsel bíró szolgálati helynek számított.

Itt azonban még korántsem ér véget Joszéf ben Mattitjáhu dicsőséges eredetének felsorolása.


„Anyai ágon királyok sarjadéka vagyok; anyám ugyanis rokonságban volt azokkal a Hasmóneusokkal, akik a leghosszabb ideig voltak népünk főpapjai és királyai. Nemzetségrendünk a következő: ősatyám Simon, akit Psellosnak (Dadogó) neveztek; ez akkor született, amikor Simon főpap fia, Hyrkanos volt a főpap, aki a főpapok között elsőnek viselte ezt a nevet. Simon Psellosnak kilenc fia volt; ezeknek egyike volt Mattitja, akit Ephaiosnak neveztek; ez feleségül vette Jona-thán főpap lányát; Jonathán az első főpap volt a Hasmóneus családból, s testvére, Simon, ugyancsak főpap lett. Simon Psellosnak a fia, Mattitja, akit Kyrtosnak (Púpos) neveztek, Hyrkanos főpapságának első évében született. Ennek fia Jose-phus, Alexandra uralkodásának kilencedik évében született, Josephusnak a fia pedig Mattitja, Arkhelaosz uralkodásának tizedik évében. Ennek a Mattitjának a fia vagyok én..."


Az anyai ágú leszármazás a rómaiak számára is igen fontos volt, gondoljunk csak arra, hogy Iulius Caesar anyai ágon állt rokonságban a „halhatatlan istenekkel, Augustus anyja pedig Caesar nővérének lánya volt. Furcsa, hogy a fentebb idézett genealógia mégis mintha Josephus apjának, Mattitjáhunak felmenőit sorolná fel. Egyesek úgy oldják fel az ellentmondást, hogy az „anyai ágon" (apo tés métros) kifejezéssel a Hasmóneus családból származó ükanyjára, Jonathán főpap lányára utalt.
Hogy miért fontos ez az ükanya? Mert a Hasmóneus-ház ellentmondásos megítélése ellenére ez a rokonság még mindig igen előkelőnek számított Izraelben: ők ugyanis „leghosszabb ideig voltak népünk főpapjai és királyai.

Josephus apjának, Mattitjáhunak már a neve is a Hasmóneus házra utal: közismert, hogy a Makkabeusok apját nevezték így, aki Kr. e. 168-ban kirobbantotta a Szeleukida-ellenes felkelést. Josephus a következőket állítja róla: „Apám, Mattitja, azonban nem csupán előkelő származása miatt volt tekintélyes férfiú, hanem még inkább megbecsülték igazságossága miatt, s ezért köztiszteletben állt fővárosunkban, Jeruzsálemben"?
A Hasmóneus-hagyomány erős befolyására mutat, hogy Josephus édestestvérét is Mattitjáhunak hívták.
Josephus papi és királyi családból való származásának állandó hangoztatása jobban érthető, ha egy kicsit körülnézünk a korabeli Iudaea felső köreiben, ahol a legfelsőbb kategóriának számító főpapokat így írja le a Talmud:

„Jaj nekem Boéthosz háza miatt,
jaj nekem az ő lándzsáik (gonosz beszédeik) miatt!
Jaj nekem Hananja háza miatt,
jaj nekem kígyósziszegéseik miatt!
Jaj nekem Kathrosz háza miatt,
jaj nekem az ő írótollaik miatt!
Jaj nekem Ismaél ben Phiabi háza miatt,
jaj nekem az ő ökleik miatt!
Mert ők a főpapok, és fiaik a kincstárnokok,
és vejeik a Templom felügyelői,
és szolgáik a népet ütlegelik botokkal!”

A római praefectusok és procuratorok kénye-kedvére kinevezett főpapok listáját Josephus alapján állíthatjuk össze. Érdekes, hogy a Kr. e. 37 és Kr. u. 70 között említett főpapok közül nyolc Boéthosz, nyolc Hananja (az Újszövetségből is ismert Annás), és három Phiabi házához tartozott. Csábító a feltételezés, hogy a Kidron völgyében ma is látható Hézir főpapi család sírboltja is a Boéthosz-klán tagjaié volt. A jeruzsálemi Felsőváros (az ún. Heródesi negyed) ásatásain megtaláltak egy Kr. u. 70-ben lerombolt házat, amelynek azonosításához a „Bar Qatros" arámi feliratú súlymérték segítette hozzá a régészeket?
Annyi bizonyos, hogy a főpapok a zsidó társadalom leggazdagabb rétegét alkották, bár ennek a gazdagságnak a forrását egyértelműen a tized és a templomi adó, nem pedig a föld vagy a kereskedelem jelentette. Ennek csak látszólag mond ellene, hogy Josephusnak Jeruzsálemben ingatlanai, vidéken pedig földbirtokai voltak. A Tóra valóban megtiltotta a papoknak, hogy földjeik legyenek (5Móz 10:9; 12:12; 18:1; 4Móz 18:24), ám magában a Bibliában is találunk erre kivételeket.

Az abdérai Hekataiosz megjegyzése szerint a jeruzsálemi papság alkotja az ország legnagyobb földbirtokos-rétegét. A jeruzsálemi előkelő réteg gazdagsága szinte nem ismert határokat. A Talmud megemlít három mágnást: Nakdimon ben Goriont, Kalba Savu-át és Cicit ha-Kasafot, akik vagyonukból három évig lettek volna képesek búzával, árpával, borral, olajjal, sóval és fával ellátni egész Jeruzsálem lakosságát.
Az első személy talán a János evangéliumában említett Nikodémussal azonos, akit az Újszövetség „a farizeusok közül való ember"-nek (anthrópos ek tón pharisaión), a „zsidók vezetőjének" (archón tón Iudaión), „Izrael tanítójának" (didaskalos tu Israél) nevez (a Talmud is „bölcs és istenfélő" embernek mondja), aki éjszaka kereste fel Jézust, hogy megkérdezze tőle: miként születhet újjá az ember? (Jn 3:1-10) Nikodémus Jézus testének bebalzsamozására is hozott 100 fontnyi áloét és mirrhát (Jn 19:39).
A felkelés leverése után azonban - mint a Talmud és a Midrás megjegyzi - lánya a szemétdombról kapirgálta ki a búza- és árpamagvakat. A máshonnan nem ismert Kalba Savuának hatalmas háza volt Jeruzsálemben, színarany tetővel. Cicit ha-Kasaf pedig vagyona révén Róma előkelőinek társaságában foglalhatott helyet.