Miután Bannus mester követőjeként három évet töltött a júdeai pusztában, Josephus „véget vetett szenvedélyének" (tén epithymian teleiósas) és „visszatért a városba". A „város" (polis) ebben az esetben átvitt értelemben a civilizációba történő visszailleszkedést is jelentheti, de konkrétan a Jeruzsálembe történő visszaköltözésről lehetett szó. Josephus ekkor volt 19 éves, vagyis az esemény Kr. u. 55/56-ra, Nero uralkodásának második évére esett. „Elkezdtem nyilvános szereplésemet, mégpedig a farizeus irányzat szellemében (katakoluthón), ami sok tekintetben hasonlít a görög sztoikus filozófiához".
A „nyilvános szereplés"-nek fordított politeuomai görög ige elsődleges jelentése „szabad polgárként tevékenykedni. Ám hogy ez a tevékenység pontosan miben állt, semmilyen felvilágosítást nem kapunk Josephustól. Származása és képzettsége alapján egyaránt lehetett szó papi hivatása gyakorlásáról és a politikai életben való forgolódásról, vagy akár mindkettőről egyszerre, hiszen a vallási közszereplés nem zárta ki a társadalmi érvényesülést Iudaeában. Sőt.

Mireille Hadas-Lebel felfogása szerint Josephust szülei hívták vissza, hogy kiházasítsák. A férfi házasodása számára a rabbinikus hagyomány szerint a legjobb időszak a 18 éves életkor, s egy közéletben forgolódó embernek mindenképpen meg kell házasodnia, hiszen ez ad stabilitást a személyiségének, nem is szólva a „szaporodjatok és sokasodjatok" isteni parancs betöltéséről. Ennek a feltevésnek szilárd alapul szolgál. A zsidó háború egyik utalása, amely szerint Josephus szüleit és feleségét (gyné) bebörtönözték az ostromlott Jeruzsálemben. Ez természetesen nem lehetett az a feleség, akit 69-ben Vespasianustól kapott Alexandriában (egy caesareai hadifogolynő), s aki néhány hónappal később meghalt.
Josephus mindenképpen a háború előtt kellett, hogy megházasodjon egy a saját társadalmi rangjához és papi hivatásához illő nővel. A kérdés csak az: miért hallgatott erről a frigyről Josephus? A magam részéről egyetértek Hadas-Lebellel, hogy Josephus első felesége (és talán a tőle származó gyermekei) elpusztultak Jeruzsálem ostromakor. Az is feltehető, hogy nem a lázadók ölték meg őket - hiszen akkor aligha hallgatott volna róla -, hanem a rómaiak. Ezt a családi szerencsétlenséget pedig nemcsak személyes fájdalma miatt, hanem politikai okokból sem volt nagyon tanácsos felemlegetni.

Hogy Josephus miért éppen „a farizeusok vezetését követve" vállalta a nyilvános szereplést, holott korábban azt írta, hogy ez a felekezet sem elégítette ki szellemi kíváncsiságát, arra a kulcsot. A zsidók történetében találjuk meg, ahol a szaddukeus felekezetet mutatja be. Azt írja róluk: „ezek semmi jelentős munkát nem végeznek, s ha kényszerből hivatalt vállalnak, csak a farizeusokkal együtt teszik, mert a nép különben nem tűrné őket.
A szövegben szó szerint az áll, hogy bárki, aki nyilvános feladatot vállal, legyen bár szaddukeus, aszerint kell cselekednie, ahogy a farizeusok mondják. Úgy tűnik, nemcsak a szorosabban vett vallási, hanem kormányzati kérdésekben is ekkora volt a farizeusok befolyása az országban. Lehetséges, hogy Jézus farizeusokról mondott szavait: „mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok be" (Mt 23:2) sem csupán írásmagyarázatuk elfogadására értette?

S hogy miért éppen a sztoikusokhoz hasonlítja Josephus a farizeusokat? Amellett, hogy a Kr. u. első században egyértelműen ez volt a legnépszerűbb görög filozófiai irányzat, amely egyaránt hódított a római társadalom legfelső és legalsó köreiben, nem nehéz - legalábbis látszólagos - kapcsolatot találni a kétféle tanítás között.
A sztoikusok, akik elsősorban alaposan kidolgozott etikájukról voltak híresek, a sors és szabad akarat kérdéséről is sokat vitáztak, csakúgy mint a farizeusok. Ez volt az egyik központi témája mindkét „filozófiai iskolának", amelyek abban is hasonlítottak egymáshoz, hogy bár szigorú értelemben vett követőjük nem sok akadt, társadalmi befolyásuk messze felülmúlta létszámukat.
Josephus háború előtti közszereplésének időszakából egyetlen nagy jelentőségű eseményt ismerünk: 26 évesen (tehát Kr. u. 63/64-ben) egy zsidó küldöttséggel ellátogatott Rómába, ahol - ezt ugyan ekkor még nem tudhatta - hátralévő élete jelentős részét fogja tölteni. Önéletrajzában így számol be az eseményről:


„Miután betöltöttem huszonhatodik évemet, történt, hogy Rómába kellett utaznom, mégpedig a következő okból: abban az időben, mikor Felix volt Iudaea helytartója, néhány derék és kiváló (kaloi kagathoi) papbarátomat valami jelentéktelen ok miatt elfogatta és Rómába küldte, hogy a császár előtt igazolják magukat. Ezeket a férfiakat szerettem volna kiszabadítani, annál inkább, mert tudtam, hogy ebben a kínos helyzetben sem tértek le az istenfélelem útjáról, hanem csak fügén és dión tengették életüket. Ez a római út azonban sokféle veszélyt rejtegetett számomra: hajónk az Adriai-tenger közepén elsüllyedt, úgyhogy mi körülbelül hatszázan egész éjjel a tengerben vergődtünk, míg végre Isten jóságos gondoskodásából kora hajnalban egy kyrénéi hajó bukkant fel előttünk, s engem néhányad-magammal, mert fürgébbek voltunk a többieknél, mindössze nyolcvan hajótöröttet, felvett. Miután ép bőrrel menekültem a veszedelemből, eljutottam Dikaiarchiába, amelyet a rómaiak Puteolinak neveznek, és ott barátságot kötöttem egy bizonyos Alityros nevű, zsidó származású színésszel, aki kedves embere volt Nerónak; ennek a közvetítésével megismerkedtem a császár feleségével, Poppaeával, és most egyetlen gondom az volt, hogy eléje terjeszthessem kérésemet a papok szabadonbocsátása ügyében. Miután ez sikerrel járt, és Poppaea ezen jótéteményen felül nagy ajándékokkal halmozott el, hazautaztam”


A hírhedt római helytartó (procurator) Felix, Claudius császár igen gazdag és befolyásos felszabadítottj ának, Marcus Antonius Pallasnak volt a testvére. Pallas a császári „gazdasági hivatal" (a rationibus) vezetője volt, aki igen nagy hatalomra tett szert a császári udvarban, sőt még a hagyományosan csak a római arisztokratáknak kijáró magistratusok jelvényeivel (insignia) is kitüntették. Ebből következően Pallasnak igen sok ellensége volt a senatusban, Plinius egyszerűen csak „mocskos szemét gazember"-nek titulálta. Nero később kivégeztette.

A zsidók története vége felé Josephus Felixet mint „Pallas testvérét" mutatja be, ami egyértelműen arra utal, hogy az utóbbi ismert alak lehetett olvasóközönsége előtt. Tacitus a tőle megszokott lakonikus tömörséggel így foglalja össze Felix helytartóskodását Iudaeában: „Claudius a királyok halála, illetőleg hatalmuk korlátozása után Iudaea tartományát római lovagokra vagy felszabadított rabszolgákra bízta, akik közül Antonius Felix mindenféle kegyetlenkedés és önkény közepette szolgalélekhez méltóan gyakorolta a királyi jogkört.
Drusillát, Cleopatra és Antonius unokáját vette feleségül, úgyhogy Antoniusnak Felix az unokaveje, Claudius pedig az unokája volt. Tacitus egyébiránt téved: Drusilla ugyanis I. Agrippa zsidó király lánya, II. Agrippa testvére volt, akit ragyogó szépsége miatt kívánt meg az élveteg procurator. Drusilla - zsidó származásúként - nem házasodhatott volna össze nem-zsidóval, de Felix még egy ciprusi mágus segítségét is igénybe vette a frigy érdekében.
Felix - immár második felesége oldalán - egyébként az Apostolok cselekedeteiben is felbukkan (24:24). Drusilla Felixtől született fiával, Marcus Antonius Agrippával együtt 79-ben, a Vezúv kitörésekor Pompeiiben vesztette életét.

Nem lényegtelen megemlítenünk, hogy Josephus és Tacitus egyetértenek abban: a iudaeai közállapotok Felix helytartósága alatt indultak látványos romlásnak. Önkényeskedései miatt teret nyertek a magukat „tőrösöknek" (sicarii) nevező terroristák, akik megölték Jonatánt, a korábbi főpapot. Olaj volt a tűzre, hogy Felix fegyverrel akarta letörni a radikálisokat, de kudarcot vallott.
A feszültséget tovább fokozta, hogy a vegyes lakosságú Caesareában nyíltan a szírek oldalára állt a zsidókkal szemben. Felix helytartóskodásának pontos terminusa nem ismert. A kutatók többsége szerint 52/53-ban kezdte meg tevékenységét, bár Tacitus kissé összezavarja a képet, mert szerinte Samariában és Iudaeában eleinte Cumanusszal közösen gyakorolták a helytartóságot, erről viszont Josephus hallgat. Felix visszahívásának időpontját 54-61 közé helyezik (leggyakrabban 59/60-ra), bár a numizmatikai bizonyítékok talán inkább 58 mellett szólnak.

Kik lehettek azok a papok, és mi lehetett az a „jelentéktelen ok, ami miatt Felix letartóztatta és Rómába küldte őket? Cohen amellett érvelt, hogy Josephus papbarátai valójában Róma-ellenes lázadók voltak.
A történet lényege mindenesetre Josephus szempontjából akkor sem ez: az említett eseménnyel mindössze azt akarta illusztrálni, hogy a Rómában jogtalanul fogvatartott, de hitükhöz mindvégig ragaszkodó júdeai arisztokratákat az ő segítségével sikerült kiszabadítani, amivel maradéktalanul bizonyította a nyilvános politikai szerepléshez való hozzáértését. Hozzátehetjük ehhez, hogy a Flavius-kori Rómában aligha akadt olyan arisztokrata, aki ellenérzéssel fogadta volna a Felix és Nero tisztességtelenségét bizonyító történetet.

Josephus 63/64-ben, minden bizonnyal a májustól októberig tartó hajózási idényben indult útnak Rómába. Az utazás csakis hajóval történhetett: az ókorban fel sem merült, hogy ezt a távolságot szárazföldön tegyék meg. Egyes becslések szerint Caesareából Itáliába akár hat hétig is tarthatott az út, ez természetesen függött a hajótól, az útvonaltól, a pihenőidők hosszától, és mindenekelőtt: az időjárástól. Számtalan eset bizonyítja, hogy még a nyári hajózási idényben is váratlan viharok csaptak le a nyílt tengeren hajózókra, akik nemegyszer hajótörést szenvedtek. Ez történt Josephus és Pál esetében is.
Ha hitelt adunk Josephus leírásának, és valóban 600 társával együtt indult útnak, ez valószínűleg egy nagy alexandriai gabonaszállító teherhajó lehetett, melyek gyakran vittek utasokat is fedélzetükön.

Végül egy kyrénéi hajón jutott el Itáliába: a Nápolyi-öbölben fekvő Dikaiarchia városába, amely kb. 200 km-re Rómától délre található. A görög alapítású település igen jó természetes kikötő volt, a rómaiak Puteolinak nevezték. Kr. u. 42 előtt ez számított Róma legfőbb kikötőjének, ide futottak be az egyiptomi gabonaszállítmányok is. Még azután is, hogy Claudius kiépítette Ostia kikötőjét a Tiberis torkolatában, sok hajóskapitány Puteolit részesítette előnyben. Seneca a 77. levél bevezetőjében írja, hogyan tódult ki Puteoli lakossága a kikötőbe, a gabonaszállító hajók fogadására.
Érdekes, hogy néhány évvel Josephus hajótörése előtt Pál apostol - aki Málta szigetén szenvedett hajótörést - ugyancsak Puteoliba hajózott, ahol már „testvéreket" talált (Csel 28:13). Ez minden bizonnyal olyan zsidó-keresztényeket jelenthetett, akik az anyaországgal fenntartott kapcsolataik révén csatlakoztak az új vallási irányzathoz. A városban a feliratos források alapján valóban rengeteg keleti - köztük zsidó - kereskedő lakott, akik rendszeres kapcsolatot tartottak fenn az anyaországgal.

Puteoliban lakott Nero egyik kedvenc színésze, a zsidó származású Alityros is. Egyes kutatók szerint a név eredetileg Halityrosnak hangzott, ami „sózott sajtot" jelent. Rómába - ahol Görögországtól eltérően a színészkedés megvetett mesterségnek számított - igen sok színjátszó keletről érkezett. Egy bizonyos M. Aurelius Pylades, aki egy ostiai feliraton jelenik meg a 2. század második felében, egy zsidó színész - talán éppen Alityros - leszármazottja volt. A „színész"-nek fordított mimologos görög kifejezés olyan mimus-színészt jelentett, aki a mai pantomimhoz hasonlóan, de attól eltérően nem némán játszott rövid színpadi szkeccseket, amelyek legtöbbször aktuális politikai, társadalmi és erkölcsi kérdéseket tettek gúny tárgyává.
A mimus nyelve meglehetősen nyers, szókimondó, időnként alpári volt, amelyből az „altesti humor" sem állt távol, ezért az egyszerű köznép megveszett érte. A mimust nemcsak komoly színielődások szüneteiben, hanem piactereken és más köztereken is előadták. A játékok egy részét rögtönözték, de voltak előre megírt darabok is (ezek íróit szintén mimologosnak nevezték), a leghíresebbek közé tartozott pl. Publilius Syrus vagy Decimus Laberius, lulius Caesar kortársai.

Az olyan komikusok, mint Alityros/Halityros köztes helyet foglaltak el a római társadalomban. Feliratok és irodalmi szövegek bizonyítják elképesztő népszerűségüket: egyes sztárokat az itáliai városok különféle megtiszteltetésben részesítettek, „fan club"-jaik városról városra követték őket. A római arisztokraták a színészeket - azok népszerűsége, tömegbefolyása, és időnkénti meglepő gazdagsága miatt - a prostituáltakkal és a naplopókkal együtt emlegették. Az uralkodók általában vagy az arisztokráciával, vagy a tömegekkel álltak egy platformon megítélésükben.
Néha kiűzték őket Rómából; közülük egyeseket akár ki is végeztettek; de számos uralkodó és arisztokrata színészeket is foglalkoztatott udvarában. Nei ót különösen érdekelték a színészek és a színészmesterség. Nem csoda, hiszen ő maga is énekelt, lanton játszott és görög versenyeken lépett fel. Hatalmas ajándékokat adott színészeknek és atlétáknak. Különösen kedvelt egy Paris nevű pantomimszínészt, aki meglehetősen nagy politikai befolyásra tett szert udvarában, de később kivégeztette, puszta irigységből.

Ha mármost elképzeljük, hogy Josephus római olvasóközönsége - legalábbis részben - a Flavius-kori arisztokráciából került ki, nem lehet nem észrevenni a beszámolóban rejlő iróniát: egy Rómába látogató ifjú júdeai arisztokrata úgy jut be a legfelsőbb udvari körökbe, hogy egy színész és a rosszhírű Poppaea segítségét veszi igénybe. Egy mai történész számára azonban mást is mond a történet: a zsidók a római társadalom minden rétegében jelen voltak, vallási befolyásuk pedig (Poppaea személyében) az udvar legfelsőbb köreire is kiterjedt.

Poppaea Sabina, C. Poppaeus Sabinus consul unokája, először Rufrius Crispinus testőrparancsnok (praefectus praetorio) felesége volt, majd a jövendő császárhoz, a feslett életű, léhűtő Othóhoz ment hozzá, aki Nero „lángoló barátságának részese" volt. Miután Poppaea Nero szeretője lett, Othót eltávolították az udvarból, és a távoli Lusitania tartomány élére állították helytartónak.
A rossz nyelvek szerint Nero Poppaea sugallatára ölte meg anyját, Agrippinát, és feleségét, Octaviát. Tacitus így summázza róla véleményét: „ebben a nőben minden megvolt, csak tisztesség nem. Nero végül Kr. u. 62-ben elvette Poppaeát. Mikor másodszor lett terhes, három évvel később (első lánya csecsemőkorában meghalt), Nero úgy megrúgta, hogy az anya és a méhében hordott gyermek is belehalt sérülésébe. Nerót akkora lelkiismeret-furdalás gyötörte emiatt, hogy egy fiú felszabadítottját, Sporust, „nővé operáltatta; és vele élt „házaséletet". Ily módon Josephus 63/64-es utazása valóban Poppaea befolyásának csúcsidőszakára esett.

A Poppaeával szemben túlnyomórészt ellenséges római történeti hagyománnyal szemben Josephus úgy magyarázza Nero pozitív döntését a júdeai papok ügyében, hogy az „istenfélő" (theosebés) Poppaea közbenjárásának tulajdonítja kiszabadulásukat. E terminus pontos jelentése körül igen nagy vita folyik a szakirodalomban. Az kétségtelen, hogy Josephus „különlegesen jámbor" értelemben is használja a szót, sőt a hívő egyiptomiakat is „istenfélőknek" nevezi.
Az újszövetségi szóhasználat azonban egyértelművé teszi, hogy itt a zsinagógához közel álló csoportról van szó, akik nem tértek be egészen a zsidó vallásba, de szimpatizáltak annak tanításaival, esetleg betartották a szombatot, az étkezési előírásokat és az erkölcsi parancsolatokat.

A Kr. u. 3-4. századi aphrodisiasi felirat is bizonyította, hogy a theosebés olyan tecnikai jellegű kifejezés volt, amely a zsidóság egy csoportját jelölte. A zsidók (Iudaioi) és a prozeliták (prosélytoi) mellett a diaszpórazsidóság harmadik csoportjaként voltak számon tartva. Kérdés, hogy Poppaeát ebben a „technikai" értelemben tarthatjuk-e „istenfélőnek"? Aligha.
A császárné zsidósághoz való viszonyát ellentmondásosnak ítélik a kutatók, amire minden okuk megvan. Poppaea ugyanis nemcsak a legalapvetőbb mózesi törvényeket hágta át (pl. házasságtöréseivel és azzal, hogy személye az állami kultusz részévé vált), hanem a zsidókkal szemben is kétarcúan viselkedett. Például amikor Festus iudaeai procurator tíz előkelő polgárt, továbbá Ismaél főpapot és Hilkija kincstárnokot a császárhoz küldte jelentéstételre, Poppaea, mivel „istenfélő asszony volt, és ezért közbelépett a zsidók érdekében", ám Ismaélt és Hilkiját túszul tartotta vissza Rómában. Ugyancsak ő támogatta a zsidógyűlölő Gessius Florust, hogy elnyerhesse a helytartói címet Iudaeában, mivel annak felesége, Kleopatra, jó barátnője volt.

A császárné meglátogatásához - elméletben - nem is kellett Rómába utaznia Josephusnak. Elég volt, ha beugrott a Puteolitól mintegy 40 km-re fekvő villa Oplontisba (a mai Torre Annunziata), amely a gens Poppaea pazarul berendezett rezidenciája volt. Az első század közepén épült, és a Vezúv 79-es kitörésének idején még csak részben befejezett épületegyüttes az otium-villák tipikus példája: a hatalmas méretű atriumos ház szinte minden szobáját a második pompeji stílusban készült pompás falfestmények díszítik, a peristyliumok külső és belső kerteket (viridaria) vesznek körül.
A villát Nero idejében kibővítették: egy hatalmas fogadócsarnok (hospitalia) és egy 61 x 17 m-es, márvánnyal kövezett úszómedence épült hozzá, amelynek fedett oszlopcsarnokát a negyedik pompeji stílusban készült falfestményekkel díszítették. A medence mellett - csakúgy mint a villa többi részén - a hellenisztikus görög szobrászat alkotásainak római másolatait, illetve a császári család (és/vagy a tulajdonosok) portrészobrait találták meg.
Oplontis neve egyébként szerepel a Tabula Peutingerianán (sokan emiatt tartják a legrégibb ismert római térképet Kr. u. 1. századinak), és a villa helyét már a 18. században sikerült meghatároznia Francesco La Vegának. Feltárására 1964 és 1984 között került sor nápolyi régész Alfonso de Franciscis (1915-1989) irányításával. Ő volt az, aki a villát Poppaeához kötötte, bár ezt a kapcsolatot minden kétséget kizáróan máig sem sikerült bizonyítani. De Franciscis érvei között szerepelt a villa nagysága és pazar díszítése, amely valóban császári pompára (és gazdagságra) vall; egy itt talált márvány női portrészobor, amely szerinte Poppaeát ábrázolta (más kutatók szerint a Iulius-Claudius dinasztia egyéb női tagját is ábrázolhatta); valamint az itt talált számos graffiti közül egy falba karcolt görög nyelvű felirat: „Legyen emlékezetben Beryllos" (mnésthé Beryllos).
De Franciscis elmélete szerint ez a Beryllos nem más, mint Nero paidagógosa és görög levelezésének intézője (ab epistulis Graecis), aki 62-ben rávette a császárt arra, hogy a caesareai zsidóktól vonja meg a politeuma-jogot, és ezzel közvetve előkészítse a Róma-ellenes háborút. Az azonosítás iránt némi kétséget ébreszt az, hogy a Beryllos az egyik leggyakoribb rabszolganévnek számított Rómában. De Franciscis egész életében kutatta az oplontisi villa és a zsidóság kapcsolatát - lévén, hogy Poppaeát Josephus „istenfélőnek" tartotta -, de nem járt sikerrel. Úgy tűnik, ez a kapcsolat mégis létezett: e sorok írójának egy 2009-es véletlen felfedezése járulhat hozzá ennek bizonyításához. Az úszómedencét (natatio) határoló fedett csarnok egyik falán ugyanis többsoros héber/arámi graffiti látható, amely talán egyfajta „üzenőfalként" szolgált. Több zsidó név (Jésu, Júda, Jehúda, Jákób) is olvasható rajta.

Néhány történész egyszerűen nem tudja elfogadni azt az állítást, hogy Josephus ajándékot kapott a császár feleségétől. Holott a patronus-cliens viszonyban mindig a befolyásosabb, hatalmasabb, tehetősebb pártfogó (amicus potens) volt kötelezve arra, hogy ajándékkal kedveskedjen pártfogoltjának, aki ezért hálával, szolgálattal és lojalitással tartozott. Másodszor, Josephus nem állítja, hogy ő nem adott ajándékokat Poppaeának, de ez esetben - hogy a megvesztegetés látszatát is kerülje - érthető, miért nem említette ezt a dolgot.
A szöveg kontextusában csak annak volt „hírértéke", hogy megemlítse: maga a császár felesége tüntette ki őt ajándékával, pártfogói jóakaratával. Saller jó csomó példát gyűjtött össze a Flaviusok ajándékaira vonatkozólag, amely az ezüsttálaktól a tetőcserépen át az útiköltségig és a birtokadományozásig terjedt. Az Önéletrajzban ugyanezt a kifejezést (euergesia) használja akkor, amikor Domitianus feleségének, Dritiának vele kapcsolatos jótéteményeiről ír.

Végül még egy utolsó megjegyzés Josephus római útjának dátumával kapcsolatban. Tudjuk, hogy 64. július 18-án tört ki a nagy római tűzvész, amely hat nap és hét éjszaka tombolt, a főváros tizennégy körzetéből hármat teljesen elpusztított, hetet súlyosan megrongált, és mindössze négyet hagyott sértetlenül.
Aligha valószínű, hogyha Josephus saját szemeivel látta volna a város pusztulását, említetlenül hagyja ebben a részben. Így hát továbbra is azt kell feltételeznünk, hogy az Augustus alatt „márványba épült" császárváros nagy benyomást tehetett a júdeai fiatalemberre, aki hazatérve talán megpróbálta lebeszélni honfitársait a Róma elleni lázadásról.
Hasztalan.