A római arisztokrata ifjakhoz hasonlóan az „alap- és középfokú" oktatás végeztével Josephus is magasabb szintű képzést kapott. A görög-római kultúrkörben ez vagy a rétorika, vagy a filozófia alaposabb tanulmányozását jelentette, rendszerint valamely konkrét irányzathoz kötődő görögországi intézményben. A zsidóknál azonban ez kissé másként működött:

„Mikor körülbelül tizenhat éves lettem, hozzáfogtam a (filozófiai) iskolák tanulmányozásához. Mint ismételten elmondtam, három ilyen van nálunk: a farizeusok, a szaddukeusok, és az esszénusok. Úgy gondoltam, hogy ha ezzel a módszerrel valamennyit végigtanulmányozom, ki tudom választani magamnak a legjobbat.
Kemény munkával és nagy fáradsággal mind a három irányzat iskoláit végigjártam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy amit tőlük tanultam, nem elégít ki. És akkor hírét hallottam egy Bannus nevű férfiúnak, aki odakint a pusztában remetéskedett (kata tén herémian diatribein); pálmalevelekből font ruhákban járt, és vadon termett növényekkel táplálkozott; tisztaság okából éjjel-nappal több ízben is lemosta magát hideg vízzel. Ennek az embernek lettem a tanítványa, és kerek három évet töltöttem nála. Akkor gátat vetettem tudományszomjamnak, és visszatértem a városba:

Mint fentebb láttuk, a zsidó oktatás alapját alap-, közép- és felső szinten egyaránt a Törvény képezte. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Második Templom-korabeli zsidóság körében egyetlen normatív elem létezett: maga a Törvény. Ennek magyarázatában azonban már kisebb-nagyobb eltérések mutatkozhattak különféle tanítók, ill. csoportok között. A függetlenség kivívása és Hasmóneus királyság megszilárdulása után ezek a doktrinális nézetkülönbségek három vallási párt létrejöttét eredményezték, amelyeket Josephus következetesen hairesisnek (kb. „irányzat, felekezet, iskola") nevez.



A Farizeusok

Az „elkülönülők" - mert a görög pharisaioi eredetije, a héber parusim/parisim ezt jelenti - jól körülírható csoportot alkottak Izrael társadalmán belül. Ecclesiola in ecclesia - írta róluk Emil Schürer. Egy helyütt Josephus azt mondja róluk, hogy „testvériségük" mindössze hatezer főt számlált, mégis az ő csoportjuk gyakorolta a legnagyobb tömegbefolyást az izraelitákra, elsősorban törvényértelmezésükön keresztül, amire a társadalom legszélesebb köreiben szükség is mutatkozott.
Még Jézus is arra intette követőit, hogy ne utasítsák el mindenestül a farizeus írásmagyarázatot: „Az írástudók és farizeusok beültek Mózes székébe. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok be, de cselekedeteiket ne kövessétek: mert ők mondják ugyan, de nem teszik" (Mt 23:2). Ezzel lényegében egybecseng Josephus véleménye, aki szerint a farizeusok „azt tartják magukról, hogy ők a legrégibb felekezet mind a három közül, és ők magyarázzák a leghitelesebben a Törvényt"; illetve „büszkék voltak tökéletes törvénytudásukra, Isten kedveltjeinek adták ki magukat".

Josephus a farizeusok felekezetét először a Makkabeus Jónatán alatt nevezi néven, megelőzve a szaddukeusok és az esszénusok említését. Tanításaikkal kapcsolatban kiemeli a Szóbeli Tan fontosságát és a szaddukeusokkal folytatott vitáikat:

„A farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot írtak elő a nép számára, amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvénykönyvébe. A szaddukeusok felekezete elveti ezeket a parancsokat és azt állítja, hogy csak az érvényes, ami meg van írva a törvénykönyvben, az ősöktől megmaradt hagyomány azonban érvénytelen. Emiatt súlyos nézeteltérés és civakodás támadt közöttük, és ebben a szaddukeusok mellé álltak a gazdagok, azonban a nép nagy tömege a farizeusokhoz csatlakozott, Josephus és az Újszövetség egybehangzóan három fő ismérvet határozott meg, amelyben a farizeusok és a szaddukeusok teológiai álláspontja eltért egymástól. A leglényegesebb különbséget azonban - amelyre minden más visszavezethető - az Írásokhoz fűződő doktrinális viszony jelentette.
A farizeusok a - Josephus korára huszonkét könyvre osztott - teljes héber Bibliát prófétikus ihletettségűnek fogadták el, s annak minden betűjét gondos alapossággal tanulmányozták és magyarázták. A szaddukeusok ellenben csak a Tóra öt könyvét fogadták el ihletettnek, a Prófétákat (Nebiim) és az írásokat (Ketubim) elvetették. További különbséget jelentett közöttük, hogy a farizeusok az Írott Ige (Torá sebikhtáv) mellett az úgynevezett „Szóbeli Tóra" (Torá sebeál-pe) inspiráltsága mellett is kardoskodtak, amit a szaddukeusok ugyancsak elutasítottak.

Lássuk ezek után a farizeus és szaddukeus tanítások közötti fő különbségeket. Az első a lélek halhatatlanságának tanítása, illetve a halottak feltámadásába vetett hit: „Tanításuk szerint a lélek halhatatlan, de csak a jó lelkek kerülnek a halál után más testbe, a gonoszok örök büntetést szenvednek: Hogy Josephus itt nem a lélekvándorlás tanára gondolt, azt bizonyítják A zsidók történetében mondottak: „Hiszik, hogy a lélek halhatatlan, és hogy a túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap aszerint, hogy erényes, vagy bűnös volt-e az ember, éspedig a bűnösök örök rabságban fognak majd sínylődni, az erényesek pedig hatalmat nyernek, hogy visszatérhessenek az életbe: Ezzel szemben a szaddukeusok azt tanították, hogy nincs feltámadás.
Josephus ezt így fejezi ki a pogány olvasóközönség nyelvén: „A szaddukeusok tanítása szerint a lélek a testtel együtt elpusztul: A halottak feltámadásába vetett hit elutasítása nyilvánvalóan arra vezethető vissza, hogy az nyíltan nincsen kimondva a Tórában, bár levezethető például az Ábrahámnak adott ígéretből: „Mert mind az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és a te magodnak örökre" (1Móz 13:15). Közismert, hogy Ábrahám halálakor éppen csak annyi földet birtokolt Kanaánban, amennyi temetéséhez volt elegendő (Makpéla barlangját Efron mezején, Hebron mellett). Ahhoz tehát, hogy ez az ígéret szó szerint beteljesedjék, Istennek fel kell támasztania Ábrahámot. Ez azonban az Ige „kikövetkeztetett" (deras) magyarázata, amit a szaddukeusok szintén nem fogadtak el."
A második fő különbség: az Újszövetség tanúsága szerint a farizeusok hittek az angyalok és különféle természetfölötti lények létezésében, a szaddukeusok ezzel szemben tagadták azokat (Csel 23:8). Bár ezt az állítást más források konkrétan nem erősítik meg, ez a doktrinális eltérés is jól beleilleszthető a két vallási pártról kialakított általános képbe."

A harmadik jelentős eltérés a farizeusok és szaddukeusok felfogásban az isteni gondviselés és az emberi szabad akarat kérdése körül kristályosodott ki. A farizeusok azt tanították, hogy „mindennek az ura Isten és a végzet (heimarmené), hogy a jó és rossz cselekedet az emberek szabad akaratától függ ugyan, de minden dolgukba belejátszik a végzet": „Ha azt állítják, hogy minden előre meghatározott sors szerint történik, azzal még nem akarják elvitatni az emberi akarattól az önrendelkezési jogot, csupán azt tanítják, hogy Isten rendelése szerint a sors hatalma és az emberi értelem együtt működik, úgy, hogy ki-ki tetszése szerint a bűn vagy az erény útjára léphet: Élhetünk a gyanúperrel, hogy Josephus a fenti leírásokban pogány filozófiai műnyelvet használ annak érdekében, hogy a két felekezet közti különbséget nem-zsidó olvasói számára is jobban érthetővé tegye.
Gyanúnkat tovább erősítheti, hogy máshelyütt Josephus a farizeusokat ipso verbo a sztoikusokhoz, az esszénusokat pedig a pythagoreusokhoz hasonlította." Erről tanúskodik a fenti idézetben a heimarmené használata is, amely teljességgel összeegyeztethetetlen az ószövetségi teológiai felfogással. Az isteni gondviseléssel és az emberi szabad akarattal kapcsolatos farizeus álláspont - úgy tűnik - a rabbinikus judaizmusban is tovább élt: „Minden [előre] láttatott [Istentől], de szabadság adatott [az embernek]" - mondta Rabbi Akiva (m.Ab. 3:15).

A két nagy vallási irányzat közötti szakadás Ióannés Hyrkanos (Kr. e. 134-104) királyságának idejére esett. Az eredetileg farizeus-tanítvány Ióannész mélyen megsértődött rájuk egy személyes inzultus miatt, ezért eltörölte „az ősöktől megmaradt hagyományokat" és csak a szaddukeusokra hallgatott.
A farizeusok egészen Salomé Alexandra (Selomcion) uralkodásáig (i. e. 76-67) üldözött kisebbségnek számítottak. Erre az időszakra vonatkoztatható Josephus azon megjegyzése, hogy a farizeusok „a királyoknak állandóan makacsul ellenálltak, és mindig készek voltak a harcra és a cselszövésre, bár a Heródesek és a rómaiak uralmát sem nézték jó szemmel. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ennek főként politikai okai voltak, a farizeusok szemében ugyanis az Izrael felett uralkodók hatalmát egyedül a Törvény legitimizálhatta. Ennek értelmében viszont sem a papi származású Hasmóneusok, sem a félig edomita Heródes, sem a római helytartók nem számítottak legitim uralkodóknak.

Bár a farizeusok határozott politikai elképzelésekkel rendelkeztek, ez nem jelenti azt, hogy a mai értelemben vett politikai pártot alkottak volna. A közvetlen római uralom első évtizedeiben is megőrizték szellemi befolyásukat, elsősorban a (júdeai) városi környezetben. Az igaz, hogy a Szanhedrin élén szaddukeus főpap állt, de a testületben nagy valószínűséggel a farizeusok voltak többségben.
A nép nagy tömege is mellettük állt, különösen a nők viseltettek odaadással irántuk. A templomi és zsinagógai istentiszteletekre is ők gyakorolták a legnagyobb befolyást, úgyhogy a nép „minden istentiszteleti szertartást, imádságot és áldozatot csak az ő előírásuk szerint" végzett. Még a szaddukeus tisztségviselők is kénytelenek voltak a farizeusok előírásai szerint cselekedni, máskülönben a nép nem tűrte volna meg őket.



A Szaddokeusok

A második legbefolyásosabb vallási felekezet a szaddukeusoké volt Izraelben. Nevüket a Dávid király idejében főpapként szolgált Cádókról kapták (2Sám 8:17), aki után caddúkajnak vagy caddúkinak hívták őket. Ennek görög átírása a saddukaios, pontos magyar megfelelője pedig a „cádókita". Felekezetté szerveződésüket feltehetően az indította el, hogy a hűsége miatt Dávid óta kiemelt cádókita főpapi leszármazási vonalat - amelyet az Ezékiel 40:46-ban olvasható prófétai ígéret a messiás királyságára nézve is megerősített - a másik ágból származó Hasmóneus papság megtörte.
A szaddukeusok mozgalmának fő célja tehát az lehetett, hogy a Cádók-tól - akinek genealógiáját a Krónikák első könyve Eleázárra, Áron harmadik fiára vezeti vissza (1Krón 6:2) - származó papi családok visszakapják a főpapi tisztséget, amelyet a Hasmóneusok jogtalanul bitoroltak. Ez részben sikerült is nekik. Salomé Alexandra (Salomcion) királynő rövid uralmától eltekintve, aki farizeusokkal vette magát körül, Júdea legfelsőbb törvényszékében, a jeruzsálemi Szanhedrinben a szaddukeusok politikai és vallási befolyása érvényesült attól fogva, hogy I. Ióan-nész Hürkanosz király (Kr. e. 134-104) maga is a szaddukeus párt soraiba lépett, az első Róma-ellenes háború kirobbanásáig (Kr. u. 66).

A szaddukeusok felekezete arisztokratikus jellegű volt. Josephus így jellemzi őket: „a szaddukeusok mellé álltak a gazdagok, azonban a nép nagy tömege a farizeusokhoz csatlakozott"; „csak kevés embert hódított meg ez a tanítás, de ezek mind nagy tekintélyű férfiak"." Hogy a szaddukeusok gazdagok (euporoi), s emellett nagytekintélyű / magas rangú személyek (prótoi tois axiómasin) voltak, csak aláhúzza, hogy legtöbben közülük a felső papsághoz tartozhattak.
Josephus és az Újszövetség egybehangzóan tanúsítja, hogy a főpapi családok a szaddukeus felekezethez tartoztak. Ebből persze nem következik az, hogy mindenki papi tisztséget viselt közülük, lehetettek laikus személyek is soraikban. A farizeus-szaddukeus szembenállás nem jelentette azt, hogy az előbbiek automatikusan elutasították a papi tekintélyt. Épp ellenkezőleg: a farizeus törvények is elismerték a papság theokrácián belüli nagyobb szentségét és tekintélyét.
Ugyanakkor a farizeusok a 2Móz 19:6 alapján azt is kijelentették, hogy minden törvényhű zsidó maga is pap - hiszen a Tóra az egész népet „papok birodalmának" és „szent népnek" nevezi -, ezért az áronita és lévita papság csak képviselője a népnek, de nem uralkodhat fölötte. Bár az Írások tekintélye miatt a farizeusok is beszolgáltatták a tizedet a papoknak, és elfogadták azok szolgálatát, kijelentették, hogy „egy fattyú, aki ismeri a Törvényt, magasabb szinten áll, mint egy tudatlan főpap; és nem egy farizeus vezető a főpapot egyszerűen csak úgy szólította: „te világ legnagyobb bolondja".
Az egyetemes papság elvét azonban a farizeusok úgy értelmezték, hogy magukra nézve is kötelezővé tették az eredetileg csak a lévitapapság számára előírt speciális tisztasági törvényeket, sőt azokat az egész nemzetre igyekeztek kiterjeszteni.

Mint már említettük, a farizeusok és a szaddukeusok között jelentős doktrinális különbségek mutatkoztak, főként a feltámadás, az angyalok és démonok létezése és a rituális tisztasági törvények kérdésében. Ennek okaira világított rá Jézus, mikor egy ízben a szaddukeusok a feltámadással kapcsolatos provokatív kérdéseket tettek fel neki. A Názáreti ezekkel a szavakkal vágott vissza: „Avagy nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Istennek hatalmát (mé eidotes tas graphas, méde tén dynamin tu Theu)? Ti nagyon el vagytok tévelyedve!" (Mk 12:24-27)
Mint fentebb a farizeusok esetében láttuk: önmagában sem az Írásoknak, sem az Isten hatalmának ismerete nem óvhat meg egy felekezetet a doktrinális tévedésektől, de ha egy hairesis ráadásul el is határolja magát ezektől, szükségképpen távol sodródik a zsidó vallás eredeti intenciójától. Ennek a teológiai-szellemi háttérnek a figyelembevételével természetesen még jobban érthető, hogyan válhatott a létszámban ugyan csekély, de társadalmi „érdekérvényesítő szerepét" tekintve mégis jelentős szaddukeus felekezet a hellenizmus szálláscsinálójává Júdeában.

Ez utóbbi jelenségnek érdekes bizonyítéka került elő 1990-ben egy Jeruzsálem melletti sírban, ahol egyebek mellett megtalálták Jehoszéf bar Kéfa, az újszövetségi Kajafás gazdagon díszített sírládikáját. Flavius Josephus kétszer említi a „Kajafásnak nevezett" (epikalumenos) Józsefet, mint aki Kr. u. 18-36 között töltötte be a főpapi tisztséget.
Kajafás felemelkedése a nagyhatalmú főpapi klán fejének, Annásnak családjába történt beházasodással kezdődött meg (Jn 18:13). A főpapság korabeli állapotára jellemző, hogy Kajafás után, 36-ban János (helyesebben Jonathán), Annás fia vette át a főpapságot (vö. Csel 4:6). Az Annás-klán vitán felül a szaddukeus párthoz tartozott. A sírbolt azonban nemcsak Kajafás személye miatt érdekes.
Ugyanitt előkerült egy sírládika, amelyre a „Mirjám, Simeon leánya" nevet vésték. A benne talált csontváz koponyájában pedig egy bronzpénzt találtak I. Heródes Agrippa uralkodásának hatodik évéből, vagyis i. sz. 42/43-ból. Ez arra a görög szokásra utal, hogy a halott szájára (vagy szemeire) pénzérmét tettek, mert hitük szerint Kharón, az alvilág révésze csak pénzért volt hajlandó átszállítani őket a Styxön. Ennek a zsidó temetkezésektől teljesen idegen szokásnak az átvétele mutatja, hogy a szaddukeus Kajafás családját is mélyen átjárta a hellenizmus szelleme.



Az Esszénusok

Flavius Josephus a zsidó vallás harmadik legjelentősebb felekezetét esszénusoknak (essaioi vagy essénoi) nevezte. Ez a név a „jámborok/kegyesek " jelentésű szír-arámi hasszajjá / haszidajjá, illetve a héber haszidim kifejezés görögös változata. Életmódjukat és főbb tanításaikat az alábbiakban foglalta össze:

„Az esszénusok azt tanítják, hogy mindent rá kell bízni Isten akaratára. Hisznek a lélek halhatatlanságában és a legkívánatosabb jónak az igazságot tartják. Ha fogadalmi ajándékokat küldenek is a Templomnak, nem mutatnak be áldozatot, s azzal mentik ki magukat, hogy nekik sokkal szentebb tisztulási eszközeik vannak. Ezért nem is szabad belépniük a közös szentélybe, tehát külön tartják istentiszteleteiket. Egyébként kiválóan erkölcsösek és csak földműveléssel foglalkoznak. Különösen csodálatra méltó, hogy valamennyien az erényes életre törekszenek, éspedig oly mértékben, ami a görögöknél és barbároknál teljesen ismeretlen; őket azonban nem rövid ideje, hanem már emberemlékezet óta semmi sem gátolja meg ebben a buzgó törekvésükben; teljes vagyonközösségben élnek, és közöttük a gazdag sem élvezhet többet javaiból, mint a szegény. Tanaik szerint több mint négyezer férfi él. Nem házasodnak, nem tartanak rabszolgákat; a rabszolgaságot igazságtalanságnak tartják, a házasságot pedig minden viszálykodás forrásának, és így külön-külön élnek és szolgálnak egymásnak. Bevételeik és a földművelésből származó jövedelmeik kezelésére derék embereket választanak, ezek papok, és az ő feladatuk gondoskodni gabonáról és minden táplálékról.”


A zsidó háborúban Josephus még részletesebben kitér az esszénusok „csodálatos intézményeire": a vagyonközösségre, külső megjelenésükre, étkezésükre, rituális fürdőjükre, napirendjükre, esküjükre, bíráskodásukra, jövendőmondó képességükre. Josephus - nyilvánvalóan nem-zsidó olvasóközönsége kedvéért - az esszénusok nézeteit a pythagoreusok tanításával és a görög mitológiával igyekszik összekapcsolni."

Azóta, hogy 1947-ben felfedezték az első holt-tengeri tekercseket, a „qumra-nológia" önálló, nemzetközi tudományszakká nőtte ki magát. A tizenegy Qumrán környéki barlangban több mint nyolcszáz műből előkerült kézirattöredékek hiteles tudósításokat hagytak ránk a zsidó vallási közösség belső életéről. Ha a Josephus és más ókori tanúbizonyságok: a zsidó Philón, a római Plinius vagy a keresztény Hippolytos által az esszénusokról előadottakat összevetjük a qumráni szövegekből nyert információkkal, kiderül, hogy az ókori zsidó és nem-zsidó szerzők eléggé megbízható adatokat örökítettek át róluk.
A legalapvetőbb eltérés Josephus és a tekercsek tudósítása között, hogy a történetíró még csak utalást sem tesz az esszénu-sok messianisztikus-eszkatologikus nézeteire, amelyek pedig nemcsak doktrinális nézeteiket, hanem gyakorlati élettevékenységeiket is alapvetően befolyásolták. Mi lehetett ennek az oka? Az egyik ok nyilvánvalóan ugyanaz, ami miatt Josephus a bibliai Dániel és a zélóta mozgalom bemutatásánál is elleplezte azok alapvetően eszkatologikus – Róma-ellenes beállítottságát.

A másik ok, hogy az esszénus közösség féltékenyen őrizte titkait a kívülállók előtt, így arról még a zsidó Philónnak és Josephusnak is csak „pletykaszinten" lehettek értesülései. Minden jel arra mutat, hogy a Róma elleni 66-os felkelés meggyújtotta az „apokaliptikus bomba" gyújtózsinórját az esszénusok közösségében. Josephus még egy Johanán nevű, az esszénus felekezethez tartozó tábornokról is beszámol, ami talán azok aktív részvételét mutatja az első zsidó háborúban. Az esszénusok tehát egyáltalán nem valamiféle pacifista közösséget alkottak: legalább annyira a „Törvény rajongóinak" tekinthetjük őket, mint a zélótákat.
Josephustól tudjuk, hogy a rómaiak a brutálisan megkínozták egy csoportjukat, feltehetően a nagy háború utolsó fázisában. Vitatott kérdés ugyanakkor, hogy a qumráni közösség ellenállt-e a római legióknak, mikor azok feltehetően Kr. u. 68-ban ostrom alá vették őket, vagy a csata előtt evakuálták a települést, ahová zélóták költözködtek be helyettük.
A Masadán talált néhány esszénus irattekercs (például a 4Q400-403 jelzetű Szombati égőáldozat dalai (Sirot Olát ha-Sábbát), más néven Angyali Liturgia töredékei) arra mutatnak, hogy néhányuk még időben el tudott menekülni Qumránból, hogy az utolsó zélóta kézen maradt erődben várja ki a „Világosság Fiainak" végső győzelmét a „Sötétség Fiai" felett.

Végül térjünk rá Josephus tanítómesterére: Bannusra, „aki odakint a pusztában nevelkedett". Vajon ő is esszénus lehetett? Korábban felvetették, hogy a Bannus esetleg a görög balaneus (fürdő) elferdüléséből keletkezett arámi gúnynév volt. Cohen és Feldman azonban azt a nézetet támogatja, hogy az ismert Bannaios név rövidült változatával van dolgunk. Valószínűleg ez az igazság, ám ez nem oldja meg azt a gondot, hogy Bannusról semmilyen konkrét információval nem rendelkezünk. Egyesek ugyan megkockáztatták azt a feltevést, hogy Bannus is az esszénusok közé tartozott, vagy legalábbis az „esszénus ideál" szerint élt, ám el kell ismernünk, hogy e feltételezett kapcsolatra Josephus szövege még csak utalást sem tartalmaz.

Figyelemre méltó viszont, hogy a Bannus leírásakor használt „odakint a pusztában nevelkedett" formula mennyire hasonlít Lukács szavaira, amellyel Keresztelő János neveltetését írja le: „A kis gyermek pedig növekedik és erősödik lélekben; és a pusztában volt mind ama napig, amelyen megmutatta magát az Izraelnek" (Lk 1:80). Nagy kérdés azonban, hogyan nevelkedhet fel egy kisgyermek a pusztában egyedül, gondviselők nélkül?