logo

XX Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Külső ok - Jeruzsálem és a templom menedékjogának megsértése.

A zsidó vallási, politikai, társadalmi és gazdasági élet abszolút központja Jeruzsálem volt, amely már a héber Bibliában is „szent városként" szerepel (pl. Jes. 48:2; 52:1; Jóél 3:17). A „szentség" az ókorban nem elvont fogalmat jelentett: nagyon is konkrét vallási törvények és szabályok biztosították annak védelmét.
Jeruzsálem különleges státuszát vallotta az alexandriai diaszpóra a Ptolemaida-korban;" a qumráni közösség tagjai;12 „szent város"-ként (hieropolis) beszélt róla az alexandriai Philón;13 Josephus - másokat idézve - „az ország köldökének" nevezte; a zsidó felkelők JERUZSÁLEM, A SZENT (Jerusalaim hakkódes) héber felirattal verték érmeiket. A zsidó Sibylla nagy büszkeséggel említi „az áldott zsidók isteni és mennyei népét, akik az Isten városa (theu polin) körül laknak, a föld közepén", és a Templomról úgy beszél, mint amelynek alapítója (ktistés) maga az Isten.

A „választott város", Jeruzsálem központjának, egyben a profán világtól szinte teljesen elkülönített, legszentebb részének a Templom számított. Flavius Josephus korában már Második Templomról beszélünk, amely a Nabukodonozor által Kr. e. 587/6-ban lerombolt Első Szentély helyén épült fel a Kr. e. 6. század végére. Ennek újjáépítését kezdte meg Heródes Kr. e. 15-ben, de a munka csak Albinus kormányzósága idején, Kr. u. 64-ben fejeződött be. Bár Heródes templomépítésével nem mindenki értett egyet a zsidók körében, az eredmény magáért beszélt. Josephus így mutatja be a Templom épületét A zsidó háborúban:


„Valamennyi csarnok kettős volt, és mind 25 könyök magas oszlopokon nyugodott, amelyek vakító fehér márványból voltak, véges-végig cédrusfa-lemezekkel borítva. A drága anyag, a művészi kidolgozás és az ízléses összeállítás felejthetetlen látványt nyújtott, de sem festő ecsetje, sem szobrász vésője nem díszítette kívülről az építményt. Az oszlopcsarnokok szélessége 30 könyök volt, és egész kerülete az Antonius-várral együtt 6 stadion. A fedetlen szabad térséget mindenféle színű kőlapokkal kövezték ki.
Ha az ember áthaladt az udvaron, 3 könyök magas, művésziesen kidolgozott kőkorláthoz érkezett, amely a második templomudvart övezte. Ezen egyenlő távolságban oszlopok sorakoztak, amelyek részben görög, részben latin nyelven a szentség törvényét hirdették, vagyis, hogy idegennek tilos a szentélybe belépnie: mert ez volt a neve a második templomhelyiségnek, amelyhez az elsőből 14 lépcsőfokon kellett felmenni. A szentély alapja négyzet volt, és külön fal vette körül. Ez a fal kívül 40 könyök magas volt, de külső magasságát eltakarta a lépcső, belül viszont a fal csak 25 könyöknyi volt, mert magasabb helyen, a dombon épült, amelyhez lépcső vezetett fel, ezért nem lehetett látni teljes magasságát.
A 14. lépcsőfok és a fal közt volt még egy 10 könyöknyi sík terület; innen még 5-5 lépcsőfok vezetett a kapukhoz, amelyeknek a száma öszszesen nyolc volt dél és észak felé, mégpedig mindegyik égtáj irányában négy, ezenkívül kettő kelet felé esett. Ennek megvolt a maga oka, mert ebben az irányban külön helyet kerítettek el az asszonyoknak, ahol ájtatosságukat végezhették, tehát még egy kapura volt szükség, amely az elsővel szemben a falban nyílt. A többi égtáj felől, vagyis dél és észak felől is egy-egy kapu vezetett az asszonyok udvarába.
Az asszonyoknak tilos volt a többi kapun belépni, sőt, ha saját kapujukon bejöttek, nem volt szabad átmenniük a kerítésen. Egyébként ez a hely belföldi és idegen zsidó asszonyoknak egyaránt rendelkezésükre állt, ájtatosságuk elvégzésére. Nyugati oldalán nem volt kapu, hanem itt a fal megszakítás nélkül húzódott tovább. A csarnokok, amelyek a kapuk között a fal belső oldalához épültek, és a kincseskamrákhoz vezettek, gyönyörű és hatalmas oszlopokon nyugodtak.
Csak egy sor oszlop volt itt: kisebbek, de éppen olyan szépek, mint az alsó udvar oszlopai. Kilenc kapu, a kapufélfákkal és szemöldökfákkal együtt, dúsan be volt borítva arannyal és ezüsttel; a tizedik, a templom külső kapuja, bronzból készült, és sokkal értékesebb volt, mint az ezüstözött és aranyozott kapuk. Minden ajtónak két-két, egyenként 30 könyök magas és 15 könyök széles ajtószárnya volt. Mindjárt a bejárat mögött kiszélesedett a helyiség, mindkét oldalon 30 könyök széles és több mint 40 könyök magas toronyszerű fülkék voltak, mindegyik két-két - egyenként 17 könyök kerületű - oszlopon nyugodott.
Valamennyi kapu egyforma volt, csak az, amely a bronzkapun túl az asszonyok udvarából kelet felől nyílt, és szemben volt a templom kapujával, jóval nagyobb volt. Tudniillik 50 könyöknyi volta magassága, ajtószárnyai 40 könyök szélesek, díszítése is sokkal gazdagabb volt, és csupa tömör arany és ezüst veret. Ezekkel a veretekkel a 9 kaput Alexander, Tiberius atyja boríttatta. Az asszonyok udvarát övező falból 15 lépcsőfok vezetett a nagyobbik kapuhoz, 5 fokkal kevesebb, mint a többi kapuhoz.
A tulajdonképpeni szentélyhez, amely középütt emelkedett, a szentek szentjéhez, 12 lépcsőfok vezetett fel; homlokzata éppen olyan széles volt, mint amilyen magas, vagyis 100 könyöknyi, de hátul keskenyebb 40 könyöknyivel, mert a két szárnyépület jobbról-balról 20 könyöknyire kiugrott. A szentély kapuján, amely 70 könyök magas és 25 könyök széles volt, nem voltak ajtószárnyak, azért mert ez a véghetetlen nyílt menny jelképe. Kívülről csupa arany volt, és rajta keresztül feltárult az egész óriási templomhelyiség. Az ajtó belül is csak úgy ragyogott az aranytól. A belső templomhelyiség két részre oszlott, de csak az elülső volt nyitva; ennek magassága 90, szélessége 50, hosszúsága mintegy 20 könyöknyi volt. Az a kapu, amely ebbe a helyiségbe nyílt, mint említettem, dúsan be volt aranyozva, a mellette lévő fallal együtt; fölötte arany szőlővesszők voltak, amelyekről embernagyságú fürtök csüngtek le.
A templomépület két helyisége közül a belső alacsonyabb volt, mint a külső, és arany kapuja 25 könyök magas és 16 könyök széles volt. A kapukról tarka hímzésű, földig érő, gyönyörű szövésű babiloni függöny csüngött le, káprázatos színek - kék, fehér, skarlát és bíbor - ragyogásában. Ez a függöny a világegyetemet jelképezte: a skarlát a tüzet, a fehér a földet, a kék a levegőt, a bíbor a tengert; két anyag a színével, a másik kettő az eredetével, mert az előbbit a föld, az utóbbit a tenger hozza létre. Az egész hímzés a menny képét ábrázolta, az állatkör kivételével.
Tehát ezen a bejáraton lehetett bejutni a templomépület alacsonyabb helyiségébe. Ez 60 könyök magas, ugyanolyan hosszú, és 20 könyök széles volt, s hosszúságában megint két helyiségre oszlott. Az első helyiségben, amelynek hossza 40 könyöknyi volt, három csodálatraméltó és világhírű műalkotás volt: a lámpatartó, az asztal és a füstölőedény. A lámpatartóból kiágazó hét lámpa a hét bolygót jelképezte; az asztalon levő 12 kenyér az állatkört és az évet; a füstölőedény pedig, amely a tengerből, a lakatlan pusztából és a lakott földről összegyűjtött 13 különféle füstölőszert tartalmazott, jelképezte, hogy minden Istentől származik, és Istenért van itt.
Végül a templom legbelső helyisége minden irányban 20 könyöknyi volt, és az előző helyiségtől ugyancsak függöny választotta el. Ebben semmi sem volt; ide senkinek sem volt szabad belépnie, nem volt szabad látni és megszentségteleníteni: ennek „szentek szentje" volt a neve. Az alacsonyabb templomépülethez jobbról-balról egymásba nyíló háromrészes lakások csatlakoztak, amelyekbe a kaputól mindkét felől be lehetett jutni. A templomépület belső részén nem voltak ilyen melléképületek, ez tehát keskenyebb volt.
Magassága mintegy 40 könyöknyi volt, de egyszerűbb, mint az alsó. Ha ezt a 40 könyököt hozzászámítjuk az alsó rész 60 könyöknyi magasságához, akkor megkapjuk a teljes magasságot: a 100 könyököt."


És A zsidók történetében:

„Tehát [Heródes] mindenekelőtt a régi alapok helyett újakat ásatott, és erre építette magát a templomot, amely száz könyök hosszú és százhúsz könyök magas volt. Magassága idővel húsz könyöknyivel csökkent, mivel az alap ennyit süllyedt; azonban Nero korában elhatároztuk, hogy ennyivel megint kiegészítjük a magasságát. A templomot huszonöt könyök hosszú, nyolc könyök magas és tizenkét könyök széles hatalmas fehérmárvány tömbökből építették.
A templom, mint a királyi oszlopcsarnok is, kétoldalt alacsonyabb volt, középütt valamivel magasabb, úgyhogy már sok stadionnyi messzeségből láthatták, akik a mezőn dolgoztak, valamint a templommal szemben fekvő falvak lakói, de legjobban azok, akik a templom irányában haladtak. A bejárati ajtókat és a szemöldökfákat, amelyek a szentély mennyezetéig értek, tarka függönyökkel díszítette, amelybe bíborszínű virágokat és oszlopokat hímeztek. Az ajtók fölött, a falpárkány alatt, arany szőlőtőke ágazott szét és fürtök csüngtek róla, és egyáltalán oly rengeteg drága anyagot használtak fel, hogy a hatalmas és művészi építmény mindenkit ámulatba ejtett.
Az egész templomot óriási oszlopcsarnokok övezték, amelyek arányosak voltak magával a templomépülettel, viszont sokkal pompásabbak, mint a régiek; nyilván senki más nem díszíthette volna fel ily pompásan a templomot. Mindkét oszlopcsarnok erős falazaton nyugodott; maga a fal a legnagyszerűbb alkotás volt, amiről ember valaha is hallott. A hegy sziklás és meredek volt, és a város keleti részei felé eső oldala fokozatosan lejtősödött, egészen a csúcsig”


A heródesi templom pazar pompája még Jézus tanítványait is megigézte: „És kijővén Jézus a templomból, tovább ment; és hozzámentek az ő tanítványai, hogy mutogassák neki a templom épületeit. Jézus pedig mondta nekik: Nem látjátok-e mindezeket? Bizony mondom nektek: nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik" (Mt 24:1-2). Az épület grandezzája még a babilóniai Talmudban is visszhangra talált: „Mindaz, aki nem látta a Templomot, még semmi szépet nem látott" (b.Baba Batra 4a).

Ennyit a Templom külső megjelenéséről. Josephus leírásainak méretadataival azonban némi gondban vannak az értelmezők: a Bellum és az Antiquitates között ezen a téren nem jelentéktelen különbségek figyelhetők meg. A Bellum szerint a Templomhegy Heródes által körbekerített része hat stadion; az Antiquitates szerint azonban négy stadion. Az Antiquitates hármas belső kapukról beszél; a Bellum-ban kettős kapukról olvasunk.
A Régiségek szerint a Templom 120 könyök magas volt; a Háború szerint csak 90 vagy 100 könyök. A Régiségek északon és délen nem határozza meg a templomhegy körüli kapuk számát, míg keleten egy kaput említ; a Háború ezzel szemben nyolcat említ északon és délen, valamint négyet keleten, ezenkívül elmondja, hogy a Templom temenosára történő belépéskor a férfiakat és nőket különválasztották; csakhogy a Régiségek szerint a férfiak és nők együtt léphettek be a templomhegyre. Az eltérések magyarázatához lássuk előbb, milyen adatokat tudunk a régészet segítségével biztosan rögzíteni a heródesi Templomról:

• Heródes jelentősen kibővítette a templomhegy területét, főként déli irányban, mivel keleten a Kidron-völgy, nyugaton a Tyropoion-völgy, északon pedig az Antonia-erőd akadályozta a falak kijjebb vitelét. A templomhegy támfalának méretei a pusztításkor így határozhatók meg: a nyugati fal 478 méter, a déli 277,75 méter, az északi 305,75 méter, a keleti 452 méter - a templomhegyet körülvevő támfal hossza összesen tehát 1513,5 méter.

• A templomhegy támfalának nyugati és déli oldalán - ahol a 19. és 20. században ásatásokat folytattak - pontosan meghatározható a kapuk száma: négy nyugaton és kettő délen.

• A kapuk funkciója is behatárolható. A nyugati oldalon a Robinson-ív feletti kapu a Királyi csarnokba vezetett, amely a templomhegy társadalmi és gazdasági életének szíve volt, tkp. egy hatalmas vásárcsarnok. Az ún. Barclay-kapu szintén a csarnokokba vezethetett, míg a két északabbra fekvő nyugati kapu közvetlenül a Templomhoz. Az ún. Wilson-íven keresztül a Felsővárosból lehetett a Szentélybe jutni (itt laktak a papok és az igen vagyonos emberek), az ún. Warren-kapu pedig északról vezetett a Templomba.

Josephus diszkrepanciáinak feloldására egyszerűnek látszik a megoldás: míg A zsidók története fentebb idézett részletében a Heródes-kori építmény (Kr. e. 19/15-Kr. e. 4) leírását kapjuk, A zsidó háború a 70-ben lerombolt Templom arculatát rögzítette. Ezek szerint a heródesi kor óta eltelt több mint hetven év alatt a következő építészeti változások történtek a Templomban és a Templomhegyen:

• A belső kapuk számát jelentősen megnövelték, és a hármas kapukat kettős kapukkal váltották fel.
• A templomépület magasságát megnövelték.
• A Templomhegyre vezető kapuk számát tizenkettőre növelték.
• A Nők Udvarát fallal vették körül, és használatát kizárólag nőknek engedélyezték.
• A gazdag diaszpórazsidók nagy szerepet vállaltak a Templom díszítésében: gondoljunk a Nikanór-kapura; a többi kapu aranyozására, amit Alexandros, az alexandriai alabarchos készíttetett; valamint Helené és Monobazos adiabénéi királyok ajándékaira (vö. m. Jóma 3:10).

Az egyik nehezen megmagyarázható eltérés a Templomhegy kerülete, amely a mai felmérések szerint kb. 1550 méter, a Bellum azonban - a 6 stadiont átszámítva - 1116 métert, a Misna pedig 4 x 500 singet ad meg, amely összesen kb. 1120 métert tesz ki. Levine szerint a modern mérések és a Josephus adata közötti eltérés oka a mértékegység eltérő hosszában keresendő, míg a Misna kerek adatát talán az Ezékiel 42:20 befolyásolta. Joshua Schwartz és Yehosua Peleg azonban valószínűleg megtalálta a megoldást: a Bellum (és a vele nagyjából egyező Misna), valamint a régészeti adatok közti eltérésnek azaz oka, hogy a Templomhegyet határoló oszlopcsarnokok, ahová a menstruáló nők kivételével bárki beléphetett, nem számítottak a Templom szent körzetéhez (temenos).
A kapuk számát illetően érdekes, hogy a nyugati oldalon Josephus is négy kaput említ, amit igazolt a régészet. Ezzel szemben a Misna csak egyetlen kapuról tud (m.Mid. 1:3), amit Kopóniosnak neveztek. A név egyezése Iudaea első praefectusának, Coponiusnak nevével (Kr. u. 6-9) bizonyára nem véletlen: ez is aláhúzza, hogy a Misna egy korábbi állapotot rögzített leírásában.

A templomépület szerkezetét, s az egyes részek kultikus funkcióját Jocphus az Apión elleni traktátusban ismertette:

„Mindenki, aki még látta, ismeri templomunk szerkezetét, és tudja, milyen áttörhetetlen módon őriztük tisztaságának gáncstalan voltát. Négy udvar vette körül, és ezek mindegyike felett különleges törvények őrködtek. A legkülső udvarba minden idegen beléphetett, csupán a havi tisztulás állapotában lévő nők voltak kitiltva. A második udvar nyitva állt minden zsidó férfi és felesége előtt, ha minden tisztátalanságtól ment volt.
A harmadikba a zsidó férfiak tisztasági szertartás végrehajtása után, a negyedikbe már csak a papok léphettek be papi díszruhájukban: magába a szentélybe azonban csakis a főpapok saját díszköntösükben. A kultusz tisztaságának fenntartásáról azzal is gondoskodtak, hogy a papok is csak meghatározott órákban léphettek be. A templom kapuit hajnalban nyitották meg, ekkor kellett azoknak, akik a nekik átadott áldozati állatokat feláldozták, bemenni, majd délben újra, mígnem bezárták a kaput. Kívülről semmilyen edényt nem is volt szabad a szentélybe vinni, mert abban nem volt más, mint: oltár, egy asztal, tömjéntartó és kandeláber, mindezek a törvény által előírt rendben.
Ezen túlmenően semmilyen titkos szertartás nem folyik, és a szentélyben semmilyen étkezésnek nem lehet helye. Mindezt, amit közöltem, az egész nép igazolhatja, és bizonyítják a végrehajtott szertartások. Bár négy papi törzs van, és mindegyik törzs több mint ötezer főből áll, ezek mind meghatározott napokon gyakorolják tisztüket; amikor az egyik csoport szolgálata lejár, a soron következő lép az oltárhoz, ezek déltájban a templomba gyűlve, elődeiktől átveszik a templom kulcsait és szám szerint minden egyes áldozati kelléket - anélkül, hogy bármilyen ételt, italt (vagy erre szolgáló edényt) a templomba vihetnének. Ilyeneket még áldozatra sem szabad az oltárnál felajánlani - csupán azokat, amelyeket erre a célra a törvény előír"


A Templom egyes részeit, felszerelési tárgyait, továbbá a papi szolgálatot Josephuson kívül csak a Misna tárgyalja részletesen: bár az utóbbi csaknem másfélszáz évvel később keletkezett, a főbb pontokon nem találunk lényegi eltéréseket. A Misna egy locus classicusa felsorolja a „szentség fokozatait", kívülről befelé haladó sorrendben. Ezek szerint a diaszpóra földjénél szentebb Szíria (ahol Egyiptom mellett a legtöbb zsidó és prozelita lakott); Szíriánál szentebb Izrael földje; Izrael földjén belül pedig a következő tíz fokozat állapítható meg: (10) fallal körülvett városok; (9) Jeruzsálem; (8) a Templomhegy; (7) az elválasztó korláton (szoreg) belüli térség; (6) a nők udvara; (5) az izraeliták udvara; (4) a papok udvara; (3) az előcsarnok (Ulám) és az oltár közti rész; (2) a Szenthely (Hékhál); (1) és a Szentek Szentje (De-bír). (Josephus leírásában csak az aláhúzott részek szerepelnek.)
A Szentek Szentjébe csak maga a főpap léphetett be évente egyszer, Engesztelés napján (lám kippur) az engesztelő áldozat vérével. Ezt a felosztást még a koraközépkorban is vallották a midrás Tanhuma szerint:


„Ahogyan a köldök egy ember középpontját jelzi, úgy található Izrael a világ középpontjában ... és ez a világ alapja is egyben. Jeruzsálem a Izrael földjének közepén található, a Templom Jeruzsálem közepén, a Szentek Szentje a Templom közepén, a frigyláda a Szentek Szentje közepén, az Alapkő (even setija) a frigyláda előtt, ez a hely a világ alapja"?


Shmuel Safrai szerint a halácha a Templom szentségét valamikor a babilóni fogságból történő visszatérés után terjesztette ki Jeruzsálemre. Bizonyíték erre, hogy az ún. „kisebb szentségeket" (kodasim kalim), amilyen pl. a pászkabárány volt, a Második Szentély korában már a Templomudvaron kívül, Jeruzsálemen belül bárhol elfogyaszthatták, de Jósiás korában még csak a Szentélyben készítették el és szolgálták fel a papok (2Krón 35:13).
Philón szerint, amikor a húsvéti bárányt levágják, minden ház részesül a Templom szentségéből Jeruzsálemben. Jézus is egy városbeli ember - feltehetően tanítványa, János Márk - házában fogyasztotta el a pászkaáldozatot (Mt 26:18; Mk 14:12; Lk 22:7). A várost rituálisan tisztán kellett tartani: az Aristeas-levélben szó esik arról, hogy még az utcán közlekedve is vigyázni kellett, nehogy egy tisztátalan személy tisztához érjen hozzá. A várost elfoglaló III. Antiochos Theos Kr. e. 198-ban rendeletet tett közzé, amely garantálta Jeruzsálem rituális tisztaságát:


„Törvénytelen dolog bármely idegennek belépnie a Templom belsejébe, amely tilos a zsidók számára, kivéve azokat, akik az ország törvénye alapján megtisztították magukat ahhoz, hogy belépjenek oda. Senki ne vigyen be a városba lóhúst, vagy öszvér, vagy akár vad- akár háziszamár húsát, vagy leopárdét, rókáét, vagy nyúlét, vagy általában bármely olyan állatét, amely tilos a zsidók számára. Nem szabad ezeknek a bőrét szállításra használni, vagy ezeket a fajtákat tenyészteni a városban. Csak azokat az áldozati állatokat szabad használni, amelyeket őseik jóváhagytak, és amelyek szükségesek az Isten kiengesztelésére. Az a személy, aki megszegi ezen törvények bármelyikét, fizessen a papoknak háromezer ezüst drachma büntetést"


A rabbinikus irodalomból ismert haláchikus rendelkezések szerint nem volt szabad halottat éjszakára a városban hagyni, emberi csontot bevinni vagy elhelyezni, idegeneket letelepíteni, síremléket emelni - kivéve Dávid és Hulda prófétanő sírját -, ludat vagy tyúkot tartani, disznóról nem is beszélve, valamint szemetet felhalmozni.
Szempontunkból érdekes a „betelepülő idegen"-ek (gér tosav) kérdése, akik az „istenfélők" (theosebés) kategóriájának feleltek meg. Egy tannaitikus midrás szerint ők csak a kapukban, vagyis nem a falakon belül lakhattak, mert a rituális tisztátalanság forrásainak tekintették őket.43 Mindennek ellenére tény, hogy Jeruzsálemben a hurbán előtt is laktak pogányok (ezért beszélnek a „Felső piac" tisztátalanságáról forrásaink, mert ott koncentrálódtak), például a római adminisztráció képviselői. (Jn 18:28-ban ezért nem mennek be Jézus vádlói a praetoriumba, nehogy a pogányok jelenlététől tisztátalanná válva, ne ehessék meg a húsvéti bárányt.)
Bár arról megoszlanak a vélemények, hogy Jeruzsálem lakói milyen mértékben vettek részt a rómaiak elleni felkelésben, a háború eszkatológiai vonatkozásaihoz nem árt tudnunk, hogy Jeruzsálem idegenektől való rituális megtisztítása is prófétikus ígéret volt: „Öltözzél fel ékességed ruháiba, Jeruzsálem, szent város, mert nem lép te beléd többé körülmetéletlen, tisztátalan!" (Jes 52:1), valamint: „És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki a Sionon lakozom, az én szent hegyemen. És szentté lesz Jeruzsálem, és idegenek nem vonulnak át többé rajta" (Jóél 3:17).

Josephus és a Misna Templomleírása között talán legszembeszökőbb különbség a templomi edényeket illetően mutatkozik. Az előbbi szerint csak az „oltár, egy asztal, tömjéntartó és kandeláber" volt a Szentélyben, míg a Misna arról ír, hogy az előcsarnokban egy márvány- és egy aranyasztal állt, amelyre a kitett kenyereket helyezték, mielőtt a Szenthelyre (Hékhál) bevitték, vagy onnan kihozták volna őket (m.Sek. 6:4; m.Men. 11:7); nyolc márványasztal állt a Papok Udvarában, amelyen a papok az áldozati állatokat készítették elő (m.Sek. 6:4; m.Tam. 3:5; m.Midd. 3:5); és két asztal volt megtalálható - egyik márványból, a másik ezüstből - az áldozati oltár mellett, amelyekre az égőáldozatokat, illetve az edényeket helyezték (m.Sek. 6:4).
Josephus csak a Bellumban utal bizonyos aranyasztalokra, amelyeket 70-ben a rómaiak zsákmányoltak a Templomban.45 Összességében a Misna 93 különféle szent eszközt tartott számon a zsidó vallás legszentebb helyén, amelyeket az itt bemutatott különféle áldozatokkal összefüggésben használtak (m.Tam. 3:4). Az idézett szöveget gyakran hozzák összefüggésbe Márk evangéliumának azon megjegyzésével, amely szerint Jézus „nem engedte meg, hogy valaki edényt vigyen a Templomon keresztül" (Mk 11:16). Bauckham szerint Jézus akciója a papokat akarta meggátolni abban, hogy a szent edényeket és azok tartalmát a Pogányok Udvarában profán célokra használják: például értékesítsék. A templomi edények szent jellegét a „Megváltó evangéliuma" nevű apokrif irat is hangsúlyozza.

Az a tény, hogy a rómaiak a tengerparti Caesareát választották provincia Iudaea fővárosául, nem feltétlenül azt jelentette, hogy ezzel Jeruzsálem szerepét akarták relativizálni. A rómaiak szinte determinálva voltak erre a döntésre, mert ha a fővárost történetesen Jeruzsálemben rendezik be, annak beláthatatlan következményei lettek volna. Nem véletlen, hogy a provinciális kormányzás rendszerint Jeruzsálemmel kapcsolatban mondott csődöt.
Az alacsony rangú, főként katonai képzettségű praefectusok, vagy a civil életben forgolódó procuratorok többsége képtelen volt felfogni és kezelni a Jeruzsálemmel kapcsolatos zsidó elvárásokat, s ugyanakkor - az itt őrzött kincsek mennyiségét tekintetbe véve - ez a város állandó kísértést jelentett a számukra, hogy áthágják kormányzói hatalmuk törvény szabta határait.

A Templom kifosztása persze nem a rómaiak találmánya volt. IV. Antiochos Epiphanés Kr. e. 168-ban „teljesen kifosztotta a Templomot, elhurcolta a szent edényeket, az arany mécstartókat, az arany oltárt, az asztalt és a tömjéntartókat, és még a byssusból és skarlátszövetből készült függönyöket sem hagyta ott. Ugyancsak kiürítette a titkos kincseskamrát, és egyáltalán semmi értékes tárgyat nem hagyott meg, úgyhogy a zsidókat emiatt nagy szomorúság töltötte el.
VII. Antiochos Sidetés 134-ben vette ostrom alá Jeruzsálemet, s Ióannés Hyrkanos király csak úgy tudott megszabadulni tőle, hogy Dávid király síremlékéből 3000 talentumot vett ki, amit átadott a Seleukida uralkodónak. Pompeius Magnus Kr. e. 63-ban „csak" behatolt a Templomba - megszentségtelenítve azt - és ámbár látta az aranyasztalt, a szent mécstartót, az áldozati csészéket, a rengeteg füstölőszert, és ezenfelül a mint egy kétezer talentum értékű templomkincset, jámbor ember lévén hozzá sem nyúlt semmihez, hanem erényeihez méltó módon viselkedett.

Következett M. Licinius Crassus, aki Syria helytartójaként Kr. e. 53-ban „a parthusok elleni hadjárat céljaira a jeruzsálemi templomból az aranykincseken kívül elvitte azt a kétezer talentumot is, amihez Pompeius nem nyúlt hozzá. Heródest hiába nevezte ki Antonius Júdea királyává, az uralmát ellenző főpapok inkább behívták a parthusokat, akik feldúlták és kifosztották Jeruzsálemet.
Heródesnek végül részben idegen segédcsapatokkal, részben a Sosius vezényletével segítségére küldött római legiókkal sikerült megszereznie királyságát, Kr. e. 37 júliusára. Jeruzsálem teljes lerombolását és a Templom újbóli megszentségtelenítését Heródesnek ezúttal magánvagyona feláldozása révén sikerült elhárítania, sőt Gaius Sosius tábornok még egy aranykoszorút is felajánlott fogadalmi ajándékul a Templomnak.

Heródes Kr. e. 4-ben bekövetkezett halálakor vagyona egy részét végrendeletileg Augustusra hagyta. A kincsek átvételére Sabinus procurator Syriae jött el, aki birtokba vette a királyi palotát Jeruzsálemben, és az örökség átvételén túl más kincsek megszerzésére is mohón vágyott. Visszaélései felbőszítették az elkeseredett zsidókat, akik ostrom alá fogták Augustus követét és a Jeruzsálemben hagyott római helyőrséget.
A szorongatott helyzetben P. Quinctilius Varus legatus Syriae két legióval és számos segédcsapattal sietett Sabinus segítségére. A túlerő ismét diadalmaskodott, és a rómaiak „benyomultak a Szentélybe, elzsákmányolták a templomkincset; ennek jó részét megkaparintották a katonák, maga Sabinus pedig mindenki szeme láttára négyszáz talentumot rabolt el belőle; Tiberius idejében pedig Pontius Pilatus praefectus (Kr. u. 26-36) okozott lázongást azzal, hogy „a templomi kincset, amelynek korbónasz a neve, 400 stadion hosszúra tervezett vízvezeték építésére használta fel.

A háború előestéjén Josephus azt a súlyos vádat fogalmazta meg Gessius Florus procurator ellen, hogy az „elküldte embereit a Templom kincstárába, és kivétetett belőle tizenhét talentumot, azzal az ürüggyel, hogy a császárnak van szüksége a pénzre. A templomi kincsek megdézsmálásának - mint láttuk - hosszú előtörténete van, de ezúttal a zsidók úgy döntöttek: betelt a pohár.


Forrás: Grüll Tibor - Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei