logo

IV Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Külső ok - A városokban élő görögök és szírek vallási türelmetlensége.

A történelmi Izrael területén belül mindig is léteztek nem-zsidók által lakott enklávék. Bár a közigazgatási átszervezés és a hellén városok „felszabadítása" Pompeius műve,86 Heródes a részben megörökölt, részben általa alapított és hellenisztikus mintára önálló városjoggal felruházott pofisokat saját ingatag helyzetének támogatására használta. Ilyen autonóm városok voltak délről észak felé haladva: Gáza, Agrippias, Azótos, Caesarea és a szamariai Sebasté, valamint az ebbe a tartományba mélyen benyúló Dekapolis, elsősorban Scythopolis (Bét-Seán) és környéke, majd a Gaulanitis délkeleti részén Hippos és Gadara, északi részén pedig Panias (Caesarea Philippi) és környéke. Ezek közül egyedül Sebastéban nem laktak egyáltalán zsidók, amit nem lehetett elmondani például Stratón tornyáról (a későbbi Caesareáról), ahol már Alexander Jannáj számos zsidót telepített le.
A tengerparti polis alapításakor tehát Heródesnek figyelembe kellett vennie az itt lakó zsidók vallási szokásait, vagyis az gyiptomi diaszpórából ismert - és a rómaiak által is jóváhagyott - módszert követve politeumát kellett számukra biztosítania. A pofisokban lakó pogányok és zsidók közötti állandó feszültségek fő oka az volt, hogy ezeket az autonóm városokat Heródes pogány mintára építette: szobrokkal, oltárokkal, templomokkal, hippodromokkal, színházakkal, közfürdőkkel felszerelve, ami az itt élő nem-zsidók számára hivatkozási alapot teremthetett a zsidókkal szemben, hiszen mindezeket a Törvényben tiltott dolgokat „a zsidók királya építtette. Ezekben az épületekben - és nemcsak a templomokban - mindenütt bálványimádás folyt, a városok pénzeire pogány istenségek képmását verték. Caesareában a zsidók olyan istenségek szobrai mellett haladtak el naponta, mint Róma, Tykhé, Zeus, Poseidón, Athéné, Dionysos, Apollón, Artemis és Sarapis. A Talmud nem véletlenül nevezte a várost „Edom lányának.

Az ellenségeskedések már a háború kitörése előtt is állandósultak a hellenisztikus polisok zsidó és görög/szír lakossága között. I. Agrippa alatt (Kr. u. 37-44), egész pontosan 39/40 telén azonban Caligula rendeletével egy időben robbant ki háborúskodás a tengerparti Jamniában. Az itteni görög kisebbség - Herennius Capito procurator Augusti hathatós támogatásával - egy oltárt akart állítani a császár tiszteletére. A helyi zsidók azonban ezt a „Szent Föld megszentségtelenítéseként" értelmezték, és az oltárt lerombolták. Capito erre egy részletes feljelentő levelet írt ellenük a császárhoz. Válaszul Caligula elrendelte, hogy állítsanak fel egy Iuppiter-szobrot a Templomban, amely a császár képmását viseli.
A városban lakó zsidók és pogányok közti ellenségeskedés egészen a Makkabeus-felkelés idejéig nyúlik vissza, ami egyáltalán nem számított ritka jelenségnek ezeken a vegyes lakosságú te- lepüléseken. Az esemény Kasher szerint is kísértetiesen emlékeztet a zsidó háború kirobbanása előtt Caesareában történtekre. Pedig Jamnia lakossága Philón szerint ekkoriban többségében zsidó volt, a „más nemzetbeliek" (allophyloi) a környékről szivárogtak be a településre. Philón megfogalmazásában tehát a zsidók számítottak „bennszülötteknek" (authigeneis), a pogányok pedig „betelepülőknek" (metoikoi), ami vallási- és közigazgatási-jogi szempontból egyáltalán nem érdektelen kérdés.

Caligula halála után Claudius felújította a korábban jellemző tolerancia-politikát a zsidókkal szemben. Ám a pogány-zsidó konfliktusoknak ez sem tudta elejét venni, mivel azok nemcsak politikai, hanem vallási természetűek is voltak. A tengerparti Dórában Kr. u. 41-ben egyértelmű provokációra került sor, amelynek célja nemcsak a zsidók szent helyének deszakralizálása volt, hanem a zsidók és a császár személye által reprezentált római állam közti viszony megrontása is. Az történt, hogy néhány görög fiatal, valamennyien Dóra polgárai, egy császárszobrot vittek be a zsinagógába.
I. Agrippa azonnal közbelépett a syriai legatusnál a helyzet rendezése érdekében, annak ellenére, hogy Dóra nem tartozott felségterületéhez. Petronius helytartó levelében szigorúan megrótta Dóra város véneit, amiért nem tartják tiszteletben a zsidók vallási jogait, s ezzel „nemcsak a zsidók törvénye, hanem a császár ellen is vétkeznek". Azzal is megfenyegette őket, hogyha nem adják ki a vétkeseket, abba a gyanúba keverik a város vezetését, hogy az segédkezet nyújtott nekik a bűn elkövetésében.

I. Agrippa halála után a zsidó-pogány ellentétek növekedésében nagy szerepet játszottak a Caesareában és Sebastéban elhelyezett katonai egységek, amelyek pogány örömünnepet rendeztek a király halála alkalmából. Claudius megijedt a várható következményektől, vagyis a zsidó ellenlépésektől, ezért megparancsolta Cuspidius Fadus procuratornak, hogy a csapatokat vezényelje át Pontusba.
A Caesareából és Sebastéból hozzá érkező küldöttség azonban meggyőzte őt az ellenkezőjéről, így a csapatok maradtak. Josephus interpretálásában ez olyan hatalmas hibának bizonyult, amely a háború kirobbanásához vezetett. Érdekes módon Claudius eredeti tervét Vespasianus hajtotta végre, mégpedig hasonló okokra hivatkozva.

Cuspidius Fadus alatt robbant ki egy konfliktus a Dekapolishoz tartozó, hellenizált lakosságú Philadelphia és egy közeli pereai zsidó falu között. Az összetűzés eredetileg határvitának indult, de Josephus előadásából csak az derül ki, hogy a felelősség a zélótákat terhelte, akik közül hármat Fadus börtönbe vetett: egyet kivégeztetett, kettőt pedig száműzetésre ítélt.
Kutatók összefüggésbe hozták ezt a három zélóta vezért a Talmudban említett három „messianisztikus" zsidó vezetővel: Annibasszal, Amrámmal és Eleázárral. Aryeh Kasher szerint Tiberius lulius Alexander procuratori kinevezése (Kr. u. 46-48) mögött Claudius békítő politikája állt: az Alexandriából származó renegát zsidó vezető jól ismerte a görög-zsidó ellentétek gyökerét és talán a gyógymódot is.

Josephus a háború egyik legfőbb külső okaként a caesareai zsinagóga ügyét tárja az olvasói elé. A konfliktus oka itt is többrétű volt: politikai, vallási és szociális elemeket egyaránt tartalmazott. Az ellenségeskedés gyökerei mindazonáltal igen mélyre és régre nyúltak vissza. A masadai zélóták vezére, Eleázár ben Jáir így emlékezik vissza a háború kezdetére: „Vajon talán a római fegyverek irtották ki a caesareai zsidókat? Nem. Azoknak eszük ágában sem volt a pártütés, és miközben a szombatot ünnepelték, Caesarea népe rájuk rontott, és feleségeikkel és gyermekeikkel együtt lemészárolta őket, holott egy ujjal sem álltak ellent... De mondhatná valaki, hogy Caeasarea lakosai állandóan viszálykodtak a zsidókkal, és amikor kihasználták ezt a kedvező alkalmat, csak régi gyűlöletüket (to palaion misos) csillapították.

A nyílt konfliktus egyik oka ugyanaz volt, mint a korábban Alexandriában a görögök és zsidók között kirobbant összetűzéseknél: az isopoliteia kérdése, vagyis hogy a zsidók és a görögök/ szírek rendelkeznek-e egyenlő polgárjoggal a városban. Kasher joggal figyelmeztet, hogy ennek a kérdésnek a hagyományos értelmezésében van egy buktató. A görög városi (polis) polgárjog elnyerése ugyanis automatikusan együtt járt bizonyos vallási kötelességek elvégzésével, amelyek a zsidó Törvény áthágását jelentették.
A Philón által leírt „egyenjogúságért folytatott küzdelem" tehát nem minden zsidó polis-polgárságáért, hanem a görög polgárok és a zsidó politeuma, mint két külön szociopolitikai entitás egyenlő jogállásáért folyt." A politeuma kiváltságait pedig nem a polis, hanem a Birodalom központi adminisztrációja garantálta. A görögök éppen azért harcoltak, hogy a polis törvényeit kényszeríthessék rá minden lakóra, így a politeuma által védett helyzetben lévő zsidókra is.
Hogy a zsidó politeuma alacsonyabb státust jelentett a polis-polgárságnál, azt mutatja, hogy Josephus a görögökre/szírekre csak mint „caesareaiakra" (Kaisareis) utal, míg honfitársait „Caesareában lakó zsidóknak" nevezi. Az előbbi kifejezés nyilvánvalóan csak a polgárjoggal rendelkező emberekre vonatkozik, míg az utóbbi csak az etnikai eredet alapján határozza meg a városban élők egy csoportját.

A kezdeti viták hamarosan utcai harcokká fajultak a városban. A város vezetősége eleinte mindkét oldal elleni letartóztatásokkal igyekezett elejét venni az eszkalálódásnak, de hiába. Az utcai harcokban a zsidók bizonyultak erősebbnek, ám ekkor Felix helytartó bevetette ellenük a helyőrséget, akik számos zsidót lemészároltak, és házaikat felgyújtották.
Az ügy eljutott Rómáig, ahol a zsidók bepanaszolták Felixet, ám annak testvére, a nagyhatalmú Pallas, valamint Nero görög titkára, Beryllos, meggyőzték a császárt, hogy a caesareai görögök mellé álljon a vitában. Az ellenségeskedés azonban ekkor sem ért véget. Egy rabbinikus forrás a háború kitörése előtti évekből a következőkről számol be:


„A Bét Guvrin-i R. Júda ben Jákób és a Bét Gufnin-i Jákób b. Jichák tanúskodott amellett, hogy Caesareát régtől fogva (Izrael) részének tekintették, és hogy a (szombatévi törvény alól) határozatképesség nélkül mentesítették. R. Hánán azt mondta: Ez szombatévben történt: a pogányok elmentek a cirkuszaikba és otthagyták a piacot tele gyümölcsökkel, és a zsidók jöttek és kifosztották őket. Amikor visszajöttek (a pogányok), azt mondták: „Gyertek, menjünk el a bölcseikhez, hátha azt is megengedték nekik, hogy disznót egyenek!"


Az esemény valószínűleg 61/62-ben történt, amely sabbat év volt. A zsidók akciójának előzménye - állítja Lee I. Levine - valószínűleg egy ellenük intézett hasonló pogány támadás lehetett. 66-ban a feszültség a tetőfokára hágott. A zsidók a zsinagógájukhoz vezető út kiszélesítéséhez szerettek volna megvenni egy telket, amit görög tulajdonosa nem adott el nekik. A forrófejű fiatalok ismét utcára vonultak, Florus helytartó figyelmeztetése ellenére. A procuratort a zsidók lefizették, mire az Sebastéba masírozott helyőrségével.
Távollétében még egy súlyos provokáció történt: egy szombati zsinagógai összejövetel alatt a görögök madarakat áldoztak az épület előtt. Az összecsapásoknak ezúttal a görögök lettek a győztesei, akik Josephus szerint háromszázhatvan zsidót lemészároltak és rengeteget börtönbe vetettek. A maradék zsidó lakosság kivitte a Tórát a városból, és Narbatába menekült. Vezetőiket ezért a tettért Florus börtönbe zárta.

Josephus megjegyzése szerint „A háború oka (prophasis) meglehetősen jelentéktelen ahhoz képest, hogy milyen óriási szerencsétlenséggel járt". Ugyanakkor - szinkronitásba hozva az eseményeket - „ugyanaznap és ugyanabban az órában, mintegy isteni rendelésből történt (ek daimoniu pronoias), hogy Caesarea lakosai legyilkolták zsidó polgártársaikat, ti. mikor a jeruzsálemi zsidók esküszegő módon legyilkolták az ottani római helyőrséget, miután azok megadták magukat nekik.
A „külső" és a „belső ok" tehát összekapcsolódik egymással, pontosabban a belső ok (esküszegés) válik az igazi okká, amely az isteni bosszúban manifesztálódik saját népe ellen. A casareai események azután földi szinten beindítják az „erőszak-spirált": a zsidók bosszúból végigpusztítják a szíriai falvakat és a határmenti (zömmel pogányok lakta) városokat.


Forrás: Grüll Tibor - Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei