Tacitus hat tényezőt sorol fel, amelyek igazán „felkavarták" a provinciákat: a hatalmasok vetélkedése, a tisztviselők kapzsisága, az erélytelen törvények, az erőszak, a megkörnyékezés és a korrupció. A császárokat mindenesetre gyakran dicsérték azért, hogy jól bánnak alattvalóikkal, felidézve Tiberius emlékezetes mondását: „A juhokat nyírni kell és nem levágni.
A Kr. e. 59-ben lulius Caesar által kezdeményezett Lex Juha de repetundis volt az alapja egészen lustinianus koráig a helytartói visszaélések elleni jogi eljárásoknak. Csakhogy a köztársaság korában a Lex Iulia kizárólag a senatorokra vonatkozott, a lovagrendiekre nem. Augustus provincia-felosztásával azonban az equites is a birodalom jelentős területei felett gyakoroltak - az uralkodó személyes megbízásából - hatalmat. Így a Iudaeába kinevezett praefectusok is valamennyien a lovagrend tagjai voltak. Röviden csak pecunia captapereknek nevezték azokat az eljárásokat, amelyeknek a korrupció képezte tárgyát.

Később ezek hatályát kiterjesztették: a szabad városok libertasának megsértése; a magánemberektől származó vesztegetések; a provincia elhagyása hadsereggel a senatus jóváhagyása nélkül; nem engedélyezett adók kivetése; rekvirálások, legalábbis amikor a helytartó nem tudja azok közérdekű felhasználását bizonyítani; római polgár kivégeztetése vagy megkínzása adversus provocationem [fellebbezés ellenére].
Gessius Florus Jeruzsálemben szabad rablást engedett a katonáknak, akik hatszázharminc békés lakost gyilkoltak le, eközben zsidó származású lovagrendi polgárokat a bíró széke előtt megkorbácsoltatott és keresztre feszíttetett, amellyel nemcsak a de repetundis, hanem a de sicariis és a de vi publica törvényeket is súlyosan megszegte.

A Kr. e. 4-ben életbe lépett senatusconsultum Calvisianum értelmében a volt kormányzók visszaéléseit „főbenjáró" bűnöknek tekintették, s bár soha nem hallottunk senkiről, akit az alattvalókkal szembeni visszaélései miatt végeztek volna ki, ennek elvi lehetősége mégis fennállt. A legnagyobb mértékű büntetés a száműzetés valamilyen formája (relegatio vagy exilium) volt ezekben az ügyekben. Hivatalban lévő helytartó ellen nem lehetett vizsgálatot indítani.
Ez súlyosabban érintette a császári provinciákat, ahol a legati vagy praefecti hivatali ideje normális esetben három év volt - néha, így főként Tiberius alatt, ennek két- vagy többszöröse -, és a hivatali idő letelte után a személyt általában rögtön egy másik hivatalba helyezték. Különösen a hosszú ideig hivatalban lévő praefectusok és procuratorok alatt (mint amilyen Pontius Pilatus volt) mérgesedhetett el a helyzet a provinciálisok és a kormányzó között.
Iudaeában valószínűleg a legatus Syriae engedélye is kellett ahhoz, hogy feljelentést lehessen tenni a helytartó ellen, de a helytartó gazdasági okokra hivatkozva meg is tilthatta a küldöttségek Rómába utazását. A feljelentésekkel persze nem ártott óvatosnak lenni: a hivatalokat ebben az időben vagy pénzért adták, vagy a császár személyes szimpátiája szerint osztogatta őket. Philón szerint egyetlen helytartót váltottak le, Avilius Flaccust, de őt sem a visszaélései miatt, hanem mert kiesett Caligula kegyeiből.
A zsidóknál érdekes a királyi testvérpár kettős szerepe a Gessius Florus elleni ügyben: míg Bereniké és a jeruzsálemi vezetők (archóntes) bevádolják Florust, addig Agrippa megpróbálja az iránta való lojalitásra rábírni a jeruzsálemieket.

Bár a római helytartók között is akadt példa a zsidókkal szembeni pozitív bánás-módra,óó a júdeaiak és a vezetésükre kirendelt praefectusok, illetve procuratorok közti kapcsolatban egyértelműen fokozatos romlás figyelhető meg. Ez a romlás pedig nem feltétlenül a zsidók (vagy akár csak a zélóták) számlájára írható.
A helyzet Cumanus helytartósága alatt kezdett rosszabbodni: a Templom oszlopcsarnokába kivezényelt katonák illetlen viselkedése miatt a tömeg kővel dobálta meg őket, mire azok rájuk támadtak, tízezer halottat hagyva maguk után. Ugyancsak Cumanus idejében egy katona „valamelyik faluban megtalálta a szent Törvénykönyvet, összetépte, és tűzbe dobta: Bár a helytartó kivégeztette a vétkest, az eset kétségkívül rossz vért szült a zsidók és rómaiak kapcsolatában.

A szamaritán-zsidó háborúskodás eszkalálódása miatt is Cumanust vádolták egyesek, mivel visszautasította, hogy megbüntesse a zsidó zarándokok megölésében bűnös szamaritánokat. Érdekes ugyanakkor, hogy a Felixről adott negatív tacitusi jellemzésből semmi nem található meg Flavius Josephusnál, aki Festus ellen sem hoz fel vádakat.
Festus utódját, Albinust viszont számos visszaéléssel vádolja, mivel az „egészen más szellemben kormányzott: nem volt olyan gyalázatosság, amit el ne követett volna. Nem érte be azzal, hogy meglopta az állam-pénztárat, rengeteg magánembernek a vagyonát elrabolta, és a népet különadókkal szipolyozta, hanem azokat, akiket a saját felettes hatóságuk vagy valamelyik előbbi helytartó rablás miatt bebörtönzött, váltságdíj ellenében kiadta rokonainak, és csak az a gonosztevő maradt fogságban, amelyik nem tudott fizetni: Az egész országot a korrupció hálózta be, amelynek élén maga Albinus, mint „legfőbb bandavezér vagy zsarnok" (archiléstés é tyrannos) állt. „Ekkor vetették el azt a magot, amelyből nemsokára kikelt a város pusztulása" - írja Josephus.


Ennek a helytartónak gonoszságát is túlszárnyalta azonban Gessius Florus, aki „még büszkélkedett is a nép ellen elkövetett törvénytelenségeivel" (tas eis to ethnos paranomias epompeusen). Rablás, kegyetlenkedés, aljasság, ravaszság, hitszegés, kapzsiság - ezekkel a szavakkal lehet jellemezni áldatlan tevékenységét, melynek során „egész városokat rabolt ki és egész népeket tett tönkre, s ennek következtében „egész kerületek elnéptelenedtek.
Súlyos vádak voltak ezek egy helytartóval kapcsolatban a római kormányzat előtt! Josephus azzal is vádolja Albinust, hogy „igyekezett a zsidókat háborúba hajszolni, mert tudta, hogy csak ezen a réven sikerülhet lelepleznie gaztetteit; ez azonban meglehetősen gyenge érv Josephus részéről, mivel egy helytartó számára a lehető legrosszabb, ha a rá bízott tartományban háború tör ki. Úgy is fogalmazhatjuk: egy procurator abszolút ellenérdekelt a háborúban.
Gyanúnkat, hogy Josephus esetleg túloz a zsidók békés szándékait és a helytartó elvetemültségét illetően, tovább fokozza, hogy Florus állítólag a „békés" jeruzsálemieket támadta meg - de ha a városlakók annyira békések voltak, miért kellett erősítést hozatnia Caesareából? Josephus azt a tényt sem tudja elleplezni, hogy a városba észak felől, Bezethánál benyomuló, valamint a nyugatról, a palota irányából egyszerre támadó két római csapategység sem tudott áttörni az Antonia-erőd felé, hogy vidítsa ott rekedt helyőrséget. Vagyis Florusnak igencsak szüksége volt az erősítésre a „békés" jeruzsálemiek ellen.

Agrippa király így csillapította a Gessius Florus ellen lázadó zsidókat: „És ha egyszer-egyszer véletlenül valami gyalázatos embert küldenek ide helytartónak, semmi esetre sem felsőbb utasításra kegyetlenkedik". A rossz kormányzók valóban gyakran okoztak felkeléseket a tartományokban. Dio szerint a dalmaták is a római helytartókat okolták a lázadásért: „ti a nyájhoz nem kutyákat vagy pásztorokat küldtetek őröknek, hanem farkasokat.
A Tiberius alatti galliai felkelést is „az elöljárók kegyetlensége és gőgje" (saevitia ac superbia praesidentium) váltotta ki, amelynek felelőseit nem büntették meg. Apronius legatus jogtalan intézkedései vezettek el a fríziai felkeléshez, amelyet éppen annyira képtelen volt leverni, mint amennyire képtelen volt korábban az ahhoz vezető visszaéléseket megakadályozni - ugyanakkor még hat évvel később is hivatalban találjuk.

Brunt hangsúlyozza, hogy a főleg Tiberius alatt szokássá vált hosszú helytartóság nem jelenti azt, hogy a helytartók jól is végezték a dolgukat. Flavius Josephus idézi ezzel kapcsolatban Tiberius mondását: „Jobb dolog egy jóllakott legyet a seben hagyni, mint elűzni onnan. A tizenegy ismert, szokatlanul hosszú időt a provinciákban töltött kormányzó közül mindössze kettőt fogtak perbe de repetundis ügyekben (Pomponius Labeo, Moesia helytartója öngyilkosságot követett el, ami természetesen nem bizonyítja, hogy bűnös is volt), s általában kevesebb helytartó került bíróság elé császári, mint senatusi provinciából.
Brunt szerint ennek egyik oka az lehetett, hogy a császári provinciák Traianus haláláig kevésbé civilizáltnak számítottak: „Épp annyira kevéssé várhatjuk egy brittől, hogy a görögöcskéktől, hogy fegyvert pereskedjék, mint amennyire ragadjanak. Az előbbiek alig ismerik a jogaikat, az utóbbiak elszoktak a háborútól - írja Brunt.

Kelet-Nyugat viszonylatában mélyen igaz ez a mondás: ám aligha alkalmazható egy az egyben a júdeai helyzetre. A zsidóknak nagyon művelt, a görög nyelvben és a római jogban egyként jártas képviselőik voltak (főként a diszpóra-zsidóság révén), ugyanakkor készek voltak fegyvert is ragadni, ha kellett. De érdemes azon is elgondolkodni, hogy vajon fordítva nem igaz-e ez a mondás: a rómaiak jobban tudták, hogyan kell „civilizált módon kormányozni egy hellenizált keleti tartományt, mint egy barbároktól nyüzsgő, idegen szokásokkal, nyelvekkel és babonákkal teli határmenti térséget? Iudaea kivételével egyetlen „barbár" tartomány sincsen Hadrianus előtt, ahonnan de repetundis-ügyekben kormányzót perbe fogtak volna.
Bár a kormányzók szolgálati idejük alatt elviekben nem kaphattak dicsőítő feliratokat, az irodalmi és epigráfiai forrásokban a „jó helytartókat" iustitiájuk, innocentiájuk és abstinentiájuk [igazságosság, feddhetetlenség, mértéktartás] miatt dicsérték. Mivel a procuratori karriert a legrövidebb útnak tartották a gyors meggazdagodáshoz, különleges dolognak számított, ha valaki nem fogadott el ajándékokat, és távol tartotta magát a közpénzektől.