A zsidó háborúban Flavius Josephus egyértelműen a „negyedik filozófia" követőit, vagyis a zélótákat, és a nem egészen körülhatárolható sicarii-nak (kb. „tőrösök") nevezett terrorcsoportot teszi közvetlenül felelőssé a háború kirobbantásáért. Ezek a szélsőségesek terrorizálták a lakosságot és kényszerítették őket a rómaiak elleni küzdelemre.
Josephus nem tagadja, hogy ők is zsidók voltak, de úgy mutatja be őket, mint a zsidó nép és a zsidó hagyományok ellenségeit. Az előzőekben tárgyalt három zsidó felekezettel szemben a negyedik vallási párt keletkezését pontos dátumhoz tudjuk kötni. Josephus a Quirinus által elvégzett vagyonbecsléshez, pontosabban Iudaea Syria provinciához történő csatolásához (Kr. u. 6) kapcsolja a „negyedik filozófia", a zélóták létrejöttét:


„Most e három irányzat [ti. a farizeusok, szaddukeusok, esszénusok] mellé a galileai Júdás egy negyediket is alapított, amelynek hívei minden egyéb dologban megegyeznek a farizeusokkal, ezenfelül azonban szívósan ragaszkodnak a szabadsághoz, és csak Istent ismerték el uruknak és királyuknak. Semmiféle halálnemtől nem rettennek vissza, de rokonaikat és barátaikat is könnyű szívvel meggyilkolják, csak ne kelljen senkit uruknak elismerniük. Mivel makacsságuk általánosan ismeretes, azt hiszem, részletesebben nem kell beszélnem róluk. Nem kell attól tartanom, hogy szavaim nem találnak hitelre; inkább attól félhetek, hogy nem találok megfelelő szavakat hősiességük és állhatatosságuk ecsetelésére"


A zsidó háborúban Josephus némileg eltérő képet fest a zélótákról:

„Archelaos területét most római tartománnyá szervezték át, és helytartóul a lovagrendi Coponiust küldték oda, akit a császár teljhatalommal ruházott fel. Helytartósága idején bizonyos galileai Júdás lázadásra ingerelte honfitársait, mert gyalázta őket, hogy még mindig adót fizetnek a rómaiaknak, és az egy istenen kívül halandó embereket elismernek uraiknak. Ez olyan felekezetnek az alapítója volt, amely semmiben sem hasonlít a többihez".


A zsidók történetében nem csak azt állítja, hogy a „negyedik felekezet" mindenben hasonlít a farizeusokéhoz, hanem a gamalai Júdás mellé egyenesen a farizeus Cádókot teszi meg alapítónak. A provinciává szervezést a zélóták nyilvánvalóan úgy értelmezték, hogy az a dánieli negyedik birodalom olyan fokú beavatkozását jelenti a theokratikus alapon szerveződő Izrael életébe, amely azonnal meggyújtja az „apokaliptikus bomba gyújtózsinórját.
A zélóták, akinek neve görögül „rajongót, fanatikust" jelent, valójában a „Törvény rajongói" (zélótai tu nomu) voltak, ám ezt a tényt Josephus természetesen mélyen elhallgatja pogány olvasóközönsége előtt. A történetíró egyértelműen őket teszi meg bűnbaknak az első zsidó háború kirobbantásáért, amit olyan gyakran alkalmazott jelzőkkel is alátámaszt, mint a „rablók" (léstai), „lázadók" (stasiastai), vagy a „forradalmárok" (neóterizontes).
Júdás egész családja forradalmár lázadó volt: apja, Ezékiás Heródes sepphórisi fegyverraktára ellen hajtott végre sikeres rajtaütést; két fiát, Simeont és Jákóbot Róma-ellenes szervezkedésért feszítették keresztre; harmadik fia, Menáhem 66-ban elfoglalta Masadát, majd a jeruzsálemi lázadók vezére lett egészen meggyilkolásáig; Menáhem unokaöccse, Eleázár ben Jáir pedig a végsőkig kitartó masadai ellenállást vezette.

A Kr. u. 6-66. közötti időben a zélóták pártjának egyre több követője akadt. Josephus ezt is úgy állítja be, hogy a lázadó bandavezérek terrorizálták a lakosságot, akiket a rómaiak elleni küzdelemre kényszerítették.
Felix helytartó alatt megjelennek a zélóták mellett a sicariusok, akik a sica nevű görbe tőrről kapták a nevüket. Ők „klasszikus" terrorszervezetként működtek, vagyis ellenfelüket túszejtő akciókkal, orgyilkosságokkal, a bebörtönzött politikai foglyok kimenekítésével, vagy épp a civil lakosság legyilkolásával akarták megtörni. A sicarii viszonya a zélótákhoz - források híján - nem egészen tisztázott. A legtöbb kutató mindenesetre egyetért abban, hogy a „tőrösök" és a „rajongók" két külön csoportot alkottak a zsidó társadalomban.

A lázadók, mint a társadalom egy marginális csoportja, nem álltak kapcsolatban a zsidó állam és a judaizmus hivatalos képviselőivel: Agrippa királlyal és a főpapokkal, akik szinte egy emberként a római uralom támogatói voltak. A zsidó háború szinte egyáltalán nem tulajdonít forradalmi tevékenységet az esszénusoknak, a szaddokeusoknak és a farizeusoknak. Egy-egy magányos alak felbukkan ugyan közülük, mint az esszénus Johanán, aki a rómaiak ellen harcol, de ez inkább csak a kivételt erősítő szabály.
Josephus még akkor sem beszél az esszénusok aktív részvételéről a felkelésben, amikor elmondja, hogyan kínozták halálra a közösség tagjait „a rómaiak elleni háborúban". Shaye Cohennek köszönhetjük azt a felismerést, hogy a Vitában Josephus árnyalja ezt a képet. A társadalom többségétől elszigetelt fanatikusok többé már nem az egyedüli okozói a háborúnak. Szerepet játszott annak kirobbantásában a hivatalos zsidó vezetés is, élén a főpapokkal és Agrippa királlyal. Josephus nem tagadja továbbá a lázadók és a három „hivatalos irányzat" egyikének: a farizeusoknak kapcsolatát sem.

A zsidók története először a belső okokkal foglalkozik, és azon belül a zélóták szerepével. Itt is megismétli, hogy a galileai Júdás egy illegitim szektát hozott létre, amelyről azonban hamarosan kiderül, hogy - egyetlen kivétellel - mindenben ugyanazt vallja, mint a farizeus felekezet. Ez az egyetlen különbség viszont olyan nagy jelentőségű, hogy emiatt alapított Júdás külön iskolát, és egyben forradalmi mozgalmat.
A zsidók története nem rejti véka alá a két felekezet közötti kapcsolatot, mint ahogyan az Önéletrajz is beszámol a gischalai Johanán és R. Simeon ben Gamaliél barátságáról. Johanán is némiképp kedvezőbb színben tűnik fel: bár továbbra gonosztevő, de nem rabló (léstés), és A zsidó háborúban megszokott vádaskodások is hiányoznak.

A zsidók történetében is gyakran tűnnek fel rablók, útonállók és szemfényvesztők szerte az országban, ennek ellenére nem ők az egyedüli bűnbakjai a háborúnak. Josephus az Antiquitatesban emellett bűnösnek találja a zsidó társadalom legfelső rétegének tagjait is: pl. maguknak követelték a papi tizedet, amivel az alsóbb papság egy részét éhhalálra kárhoztatták. A főpapság egymással, a papokkal és az arisztokráciával is folyton háborúskodott.
Minden potenciális jelölt követőket gyűjtött maga köré - akiket Josephus szintén „nyughatatlan lázadókként" (thrasytatoi kai neóteris-tai) jellemez -, s ezek utcai összetűzéseket provokáltak. Még Kosztobar és Saul, Agrippa király rokonai is részt vettek ezekben a harcokban, amelynek következtében „városunk megfertőződött, és minden, ami rossz volt, még rosszabbá vált. Mindebből A zsidó háború vajmi keveset ad olvasói tudtára. A papságban és a templomi istentiszteletben véghezvitt újításokat Agrippa király engedélyezte, amelyek „elkerülhetetlen büntetést vontak maguk után" (ti. Isten részéről); de A zsidó háború ezt a tényt is elhallgatja.

De térjünk most vissza a zélótizmus veszélyes „politikai filozófiájára , amelyet - mai kifejezéssel élve - vallási fundamentalizmusnak is nevezhetnénk. Josephus szerint a zélóták és sicariusok teológiájának politikailag legveszélyesebb eleme az volt, hogy senki mást nem ismertek el uralkodónak, csak Istent.
A vallásalapító Júdásra és fiára, Menáhemre aggatott sophistés elnevezés - ha nem pejoratíve értelmezzük, mint ahogyan a római olvasók, ha akarták, így is érthették - azt is jelentheti, hogy gyakorlott írásmagyarázók voltak. Izrael Isten választott népe, aki felett egyedül Neki van joga uralkodni, mivel a nemzetek közül egyedül a zsidók vették magukra „a Menny igáját".

A már említett farizeus Cádókon kívül különféle „próféták" is csatlakoztak a mozgalomhoz, akiket Josephus ugyancsak megvetőleg „vajákosoknak" (goétes) nevezett. Gábor Györggyel ellentétben úgy vélem, hogy a galileai János radikális pártjának megszervezése - nevezzük akár „zélótáknak , akár „sicariusoknak" őket - nem a Kr. u. 6-ban elrendelt népszámlással és vagyonösszeírással állt összefüggésben.
A Biblia kifejezetten csak a zsidó királyok számára tiltotta meg a nép megszámlálását - még pontosabban fogalmazva: a zsidó nép körében végrehajtott népszámlálásnak csak Isten lehetett a kezdeményezője. Ugyanakkor a római kormányzat által elrendelt és végrehajtott összeírás ellen tiltakozni legalább annyira értelmetlen dolog lett volna, mint arra várni, hogy a pogányok felhagyjanak a bálványimádással. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a provinciaszervezés során a császári családra történő felesketés váltotta ki legtöbbekben az indulatokat.
Fennmaradt egy Augustus nevére tett esküszöveg Paphlagóniából, amelynek most csak elejét és végét idézem: „Esküszöm Zeuszra, Gére, Hélioszra, valamint minden istenre és istennőre, sőt magára Augustusra, hogy szavaimmal, tetteimmel és gondolataimmal egész életemben engedelmeskedni fogok Caesar Augustusnak, fiainak és utódainak. (...) Ha pedig valami olyat tennék, ami ezen esküvel ellentétes, vagy nem tartanám magam az esküben foglaltakhoz, akkor én magam kívánom, hogy átkozott legyek, vesszen minden, ami hasznomra válik, testem és lelkem mindenestül pusztuljon el stb.

Magától értetődő, hogy egy ilyesfajta esküszöveg elmondása még akkor is vállalhatatlan volt a zsidók számára, ha annak szövegét talán némileg vallási igényeiknek megfelelően átszabták. Gábor később is visszatér a Quirinus-féle népszámlálás kérdésére, és jó érzékkel tapint rá arra, hogy az ellenállás fő oka végső soron a császárkultusz elfogadhatatlansága volt a „Ne legyenek neked idegen isteneid" parancsolat jegyében.
Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy Josephus azért nem magyarázta el olvasóinak a galileai Júdás felháborodásának okát, mert a standard eljárásnak számító római intézkedésekkel „szembeni komoly fenntartások szubsztanciális okának feltárása nagy veszélyt jelenthetett volna a judaizmus egésze számára, hiszen a római hatóság ettől kezdve örök ellenfelét, a római adminisztráció javíthatatlan és megveszekedett ellenségét látta volna a zsidóságban". Gábor joggal hangsúlyozza azt is, hogy Kr. u. 6-66 között az egész lakosság körében folyamatosan erősödött a rómaiakkal szembeni elégedetlenség és ellenállás, amely végül a háborúba torkollt.

A zélótizmust alapvetően eszkatologikus vallásként jellemezte legjobb ismerője, Martin Hengel. A legkülönbözőbb pszeudepigrafikus szövegekkel (A harmadik Si-bylla-könyv, Salamon zsoltárai, Mózes felemeltetése, A szír Báruch) bizonyította, hogy számukra Róma („a gonosz királyság") az a végső eszkatologikus birodalom volt, amelynek élén maga a Sátán (Béliál), Izrael legfőbb szellemi ellensége (vö. 1 Krón 21:1; Zak 3:2) támad Isten népe ellen, s ezáltal ez a háború különbözik minden más Izrael történetében eddig vívott szent és profán áborútól.
A szír Báruch könyve 40:1 szerint a birodalom gonosz uralkodóját végül legyőzik, és a Sion-hegyen lefejezik. A történelem szomorú tanúsága, hogy épp az ellenkezője történt: a zsidó felkelés vezetőit végezték ki a Capitoliumon. Tudjuk, hogy az esszénusok is hittek a szerintük negyven évig tartó eszkatológiai háborúban, de Hengel rámutat az esszénusok és a zélóták filozófiája közötti legfőbb különbségre: míg az előbbiek Izrael bűneit tették felelőssé a háború kirobbantásáért, addig a zélóták a pogányokat vádolták ugyanezért.

A zélóták komolyan vették Róma hamarosan bekövetkező pusztulását. Ezt vagy Isten, vagy az angyalok, vagy a harcos Messiás közvetlen beavatkozása révén, vagy azáltal vélték megvalósulni, hogy a keleti népek győzedelmeskednek rajtuk, esetleg egy polgárháborúban saját magukat pusztítják el. Ez utóbbi variáció a 68-as belháborúk idején, és a keleti ál-Nero fellépésével valóban beteljesedni látszott. Tacitus tudósítása ezzel csaknem minden ponton egybevág:


„Csodás jelek mutatkoztak, amelyeket sem áldozatokkal, sem fogadalmakkal nem engesztelhet ez a babonaságnak hódoló, a vallással szembeszegülő nép. Egymásnak rontó hadsorokat, vöröslő fegyvereket láttak az égen, és hirtelen fellobbanó felhők világították meg a templomot. Hirtelen feltárultak a szentély ajtói, és emberinél hangosabb szó hallatszott: távoznak az istenek; egyszersmind távozó léptek roppant dübörgése. Ezt kevesen magyarázták félelmes előjelnek: a többségben az a meggyőződés élt, hogy az ősi papi írások szerint épp ebben az időben fog erőre kapni a Kelet, s Iudaeából kiindulók szerzik meg a világuralmat. Ez a kétes ige Vespasianust és Titust jövendölte meg, de a tömeg - az emberi vágyakozás szokása szerint - a végzet magasztos rendelését a maga javára magyarázván, még a csapások hatására sem tért meg az igazsághoz".


Róma pusztulása a hívő zsidók szemében közvetlenül kapcsolódott a Messiás Király megjelenéséhez, hiszen Dániel könyvében is az utolsó pogány birodalmat az „Emberfia" királysága fogja felváltani. Ezt az értelmezést támasztotta alá még Obad-ja próféta könyvének 21. verse is: „És a Sion hegyére szabadítók mennek fel, hogy megítéljék az Ézsau hegyét, és az Úré lesz a királyság".
A maszorétikus szövegben szereplő utolsó félmondatot az arámi targum így fordítja: „És az Úr királysága a Föld minden lakója számára nyilvánvalóvá válik". Isten uralma a Messiás fejedelemségén keresztül valósul meg, és Izrael népének a Föld valamennyi nemzete feletti királyságát hozza magával. Az eddig elnyomottak most elnyomókká válnak, s Izrael birodalmába beletartozik majd Szíria és Arábia, Kis-Ázsia és Thrákia, sőt még Szefarad, azaz Hispánia is. Minden zsidónak 2800 rabszolgája lesz majd.

A zélótáknak és sicariusoknak csalatkozniuk kellett várakozásukban: a Szentély elfoglalása után túlélőik megkérték Titust, hogy engedje meg nekik: hadd vonuljanak ki a pusztába. A hadvezér kereken megtagadta kérésüket. Masada védői - ha Flavius Josephus elbeszélése igaz - önkezükkel vetettek véget életüknek. Azt a kevés lázadót, akinek sikerült idejében Egyiptomba és Kyrénébe menekülnie, hamarosan a rómaiak morzsolták fel.