H. Kreifig (1970), S. Applebaum (1971), P. A. Brunt (1977) és M. Goodman (1987) abból az „osztályharcos" előfeltevésből indult ki, hogy Júdeában a felsőbb rétegek en masse ellenezték a háborút, mivel Róma garantálta számukra a társadalmi rendet. Az alsóbb néprétegek pedig éppen annyira gyűlölték az urakat és a gazdagokat, mint a pogány rómaiakat. Ez a hipotézis azonban több szempontból is megkérdőjelezhető.
Először is: a társadalom felsőbb és alsóbb rétegeit egyaránt áthatotta az a tudat, hogy ők elsősorban zsidók - kivéve talán a szaddukeusok egy szűkebb csoportját. Vallási szempontból pedig a zsidó „arisztokrácia" (amelynek zömét - mint fentebb láttuk - a papság alkotta) ugyanúgy nézhetett a rómaiakra, mint az alsóbb rétegekre: elnyomó, idegen, istentelen hatalomnak tekinthették őket.

A másik - véleményem szerint - hamis előfeltevés, hogy a szegények a zsidók körében is a priori gyűlölték a gazdagokat. Bár az irigység kétségkívül nemzetek feletti, közös emberi tulajdonság, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a Tízparancsolat utolsó parancsa: a „Ne kívánd" éppen ezt igyekezett tiltani. A törvénytisztelő zsidók számára pedig az Örökkévaló megígérte a meggazdagodást: ez az ígéret nemcsak az Ábrahámnak adott ígéretek, s a Deuteronomium áldásai, hanem az eszkatologiai kinyilatkoztatások között is szerepelt.

A zélóták és sicariusok kétségkívül gyakran jelennek meg Josephusnál mint „rablók, banditák, gonosztevők, akik elsősorban a gazdagok vagyonára pályáznak, de hát szegényektől nem is volt mit rabolniuk. Végül már egyformán rajtaütöttek mindenkin, akinél akár csak élelmet sejtettek, így a zélóták küzdelmének aligha lehetett „osztályharcos" jellege. A lázadók nagy részét színtiszta kapzsiság vezérelte.

Josephus is megerősíti, hogy ez volt a háború kitöréséhez vezető egyik legfontosabb ok: „Ekkor vetették el azt a magot, amelyből nemsokára kikelt a város pusztulása"." Ám hogy ebben az esetben a banditizmus klasszikus esetével állunk-e szemben, vagy a szegények és gazdagok közötti „osztályharccal; nehéz eldönteni.
Brunt és mások szerint mindenesetre az utóbbit látszik alátámasztani Josephus alábbi megjegyzése: „a hatalmasok sanyargatták a köznépet, ez viszont mindenáron ki akarta irtani a hatalmasokat; amazoknak zsarnoki uralomra fájt a foguk, a népnek pedig az erőszakoskodásra és a gazdagok kirablására".
Brunt szerint ez „úgy fest, mint valamiféle osztályharc" - amit alátámasztani látszik, hogy az adóslevelek eltüntetése érdekében a zsidók felégették a levéltárakat. Brunt módszerére jellemző, hogy az ennek ellentmondó adatokat - ti. hogy voltak gazdagok és főpapok, akik részt vettek a háborúban - „elszigetelt, egyedi esetekként" tartja számon, így jut el arra a végkövetkeztetésre, amelyben az első zsidó háborút lényegében parasztlázadásnak minősíti: „Nagyon valószínű, hogy Júdeában nem nyomták el jobban a parasztságot, mint másutt, de egyedül Júdeában esett meg, hogy elégedetlenségük egy félelmetes felkelésbe torkollt".

Shimon Applebaum is elfogadja, hogy „a parasztság igen nagymértékben elégedetlen volt, és ez volt az egyik legfőbb tényező, amely a felkeléshez vezetett"." Szerinte a fő probléma az lehetett, hogy míg a Hasmóneusok idejében a zsidókat betelepítették a pogány városokba, addig ezeket Pompeius visszaadta a görögöknek és szíreknek.
A másik ok, hogy a római adózás és a beszolgáltatásokra vonatkozó vallási törvények együttvéve nagyon elnyomorították a parasztságot. A gyors népességszaporulat következtében földéhség is felléphetett. Ő is az Újszövetséget (Mt 21:3342) idézi arra vonatkozóan, hogy a földesurak és a parasztok kölcsönösen gyűlölték egymást.

Bár Applebaum szerint is anakronizmus lenne „konstruktív szocializmust" keresni a felkelők motivációjában, az „egyszerű szociális kommunizmus felfogása" mindenesetre tetten érhető közöttük. Ezekkel az anakronisztikus és idejétmúlt történeti megközelítésekkel szemben azt kell hangsúlyoznunk, hogy a judaizmus az ókorban egyedülálló „szociális hálót" vont a zsidóság köré.
Természetesen nem mindenki tartotta be egyformán a Tóra „szociális törvényeit", de az eléggé valószínűtlennek tűnik, hogy épp Júdeában törjön ki „forradalom" pusztán szociális okokból! Brunt és Applebaum mintha elfeledkezni látszanék egy nem mellékes dologról: ez a felkelés elsősorban mégiscsak a rómaiak ellen irányult. (Bár Josephus, érthető módon, ennek élét tompítani igyekezett.)

Érdekes, hogy még Martin Goodman is csatlakozik Brunt és Applebaum álláspontjához, mely szerint a júdeai gazdaság helyzete is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a felkelés „osztályharc"-jelleget (is) öltsön, bár Goodman legalább azt leszögezi, hogy „a gazdagok és szegények többnyire egyesültek a Róma-ellenes harcban: A júdeai gazdaságot „parazita" templomgazdaságként jellemzi, amely főként a zarándoklatok hasznából élt, a Templomba áramló hatalmas mennyiségű pénz pedig „improduktív tőke" volt csupán, amely mintegy arra várt, hogy a rómaiak időnként megcsapolják.
Minthogy azonban a külföldről érkező zarándokok Jeruzsálemben költötték el a pénzüket, nem fektettek be a vidéki gazdaságba és nem vásárolták a vidék termékeit. Ezért a júdeai gazdaság labilis, egyensúlytalan volt, amely gyakorta vezetett krízishez. Goodman ugyanakkor csupán két ilyen krízishelyzetet tud felsorolni: az egyik a 40-es években kitört éhínség, amelyen az adiabénéi Helené királynő élelmiszer-szállítmányai segítettek; valamint Kr. u. 64, amikor a Templom átépítésének befejezése miatt 18 ezer ember maradt hirtelen munka nélkül Jeruzsálemben. Korántsem vehetjük bizonyítottnak, hogy ez két eset a júdeai gazdaság strukturális gondjaiból fakadt. Ahogy maga Goodman is megállapítja: semmi jel nem utal arra, hogy a gazdaság 66-ban csődközeli helyzetben lett volna.

A szociális feszültségek fő oka azonban Goodman szerint a népességnövekedés, a földhiány, illetve - szétaprózódás és az adóztatás volt. A folyamatos demográfiai növekedés főként vallási okokra vezethető vissza: mindenekelőtt az abortusz és a gyermekkitevés ellenzésére. Ezt a szokást még Tacitus is említésre méltónak találta, hiszen a pogány társadalomban rendkívül gyakori volt ez a jelenség."
A földek szétaprózódását az exogám házasságok folytán széteső nagycsaládok, és a helyükbe lépő kétgenerációs (szülő-gyermek) „magcsaládok" (nuclear families) okozták. A súlyos római adóteher, valamint a templomi adó és a tized beszolgáltatás is elsősorban a parasztságot terhelte. A felhalmozódó feszültségek levezetésére a lakosság többféle módot talált: ott volt például a tradicionális paraszti társadalmakra jellemző banditizmus, amelynek nagy hagyománya volt Izraelben, gondoljunk csak Dávid életének egy szakaszára, mikor ő is az „elégedetlenkedők" vezére volt (1Sám 22:2).

Az 1. században - a Jézus perében szereplő Barabbás mellett - legismertebb banditavezér Eleázár ben Dinai volt, aki Júdea és Samária határán működött csapatával, mint az angol népmesék hőse, Robin Hood. Josephus a szamaritánok elleni bosszúját örökítette meg, de a róla szóló történetek egészen a 3. századig fennmaradtak. Egy hasonló bandavezér, a galileai Jésua 66-67-ben működött az északi országrészben, s még a Róma-barát polisszal, Sepphórisszal is baráti kapcsolatban állt.

Josephus persze nem győzi hangsúlyozni, hogy népszerűségük és széles körű támogatottságuk ellenére a vezérek „saját zsebre dolgoztak. A másik lehetséges megoldás volt a belső vagy külső emigráció. Josephus szerint a 60-as évek első felében sokan gondolták úgy, hogy még a pogányok között is biztonságosabb lakni, mint Erec-Jiszraél földjén.
A „belső emigráció" esetén a Tízváros egyikében, vagy valamelyik a Földközi-tenger parti városban kerestek megélhetést, s Goodman szerint kimutatható, hogy Caesarea esetében ez is okozta a pogány-zsidó feszültség növekedését a háború előestéjén.