Milyen okok vezetnek egy háborúhoz? Ha akár csak a 20. század viszonylag közeli nagy világégéseire gondolunk, igen nehéz rövid választ adnunk e kérdésre. Könyvek tucatjait írhatnánk tele azzal az ezernyi okkal, ami elindította a második világháborút (1939-1945), és nyilvánvaló, hogy sohasem jutnánk mindenki számára megnyugtató eredményre. A történész annyit tehet ebben a helyzetben, hogy a rendelkezésére álló dokumentumoknak kérdéseket tesz fel - amelyek természetesen saját korának kérdései -, és igyekszik a tőle telhető elfogulatlansággal válaszokat megfogalmazni.
Nem kétséges, hogy Josephus A zsidó háborúban egyszerre apologetikus és polemikus álláspontot vesz fel: védekező a rómaiak előtt, és támadó a zsidó vallási fanatizmussal szemben. Az sem lehet kérdéses, hogy a háború fő felelősségét az egyszerűen csak „rablóknak" (léstai) titulált zélóták nyakába akarja varrni, s minden szónoki tehetségét latba veti annak érdekében, hogy a rómaiakat lehetőség szerint felmentse a kegyetlen és pusztító háború felelősségének terhe alól. Ennek érdekében a szofisztikától, sőt esetenként a nyílt és igen átlátszó hazugságoktól sem riad vissza. Ebből a szempontból tehát Josephus ízig-vérig római történetírónak tekinthető. A zsidó háború elbeszélésfolyama mögött azonban egy olyan réteg is húzódik, amelynek utalásait csak egy a judaizmust ismerő olvasó érthette és értékelhette, s amely egy tősgyökeres zsidó szerzőről vall az utókornak. Josephus folyton igyekszik olyan frazeológiát használni a zsidó teológia és praktikus vallási szokások leírására, amely a görög-római olvasóközönség számára is értelmezhető, bár nem valószínű, hogy a háború sajátosan zsidó vallási-teológiai okainak mindegyikét a pogányok érthették vagy akár csak érzékelhették volna.

Ellenpontként vegyük először szemügyre, hogyan mutatja be egy római senator, Tacitus, a zsidó háború keletkezésének okait. A római politikus-történész számára egy percig sem kétséges, hogy a háborút maguk a zsidók zúdították saját fejükre, és annak következményeiért is őket terheli a felelősség. De talán mégis találhattak valami ürügyet a zsidók a tartományi vezetés visszaéléseiben, különösen Claudius alatt, aki „Iudaea tartományát római lovagokra vagy felszabadított rabszolgákra bízta. Tacitus olvasói persze jól tudják, hogy ez utóbbi mekkora szálkát jelentett a római senator szemében, aki arra is kitér, hogy Antonius Felix (Claudius felszabadított rabszolgája) „mindenféle kegyetlenkedés és önkény közepette szolgalélekhez méltóan gyakorolta a királyi jogkört: Nem csoda, ha a zsidóknak „türelmet kellett tanúsítaniuk" ilyen vezetőkkel szemben - ami egészen Gessius Florus procuratorságáig tartott.

Tacitus szerint a háború másik fő okát ennek az „utálatos népnek" (taeterrima gens) a vallása hordozta magában. Pontosabban nem is maga a vallás (religio), hiszen a római arisztokrata szemében a judaizmus csupán babonaságnak (superstitio) számított. A zsidók teológiája értelmezhetetlen, vallásgyakorlatuk pedig összeegyeztethetetlen volt a görög-római mítoszvilággal és kultuszokkal.
„A zsidók csak elméjükben, és egyetlen istenséget ismernek el" - írja Tacitus -, nem mintha ezt el is fogadná, hiszen a Jeruzsálem pusztulását megelőző csodajelek felsorolásánál is árulkodó többes számot használ: „Hirtelen feltárulnak a szentély ajtói, és emberinél hangosabb szó hallatszott: távoznak az istenek".

A zsidók vallásgyakorlatáról - mint azt már oly sokan kimutatták - egyetlen pozitív gondolata sincs. A diversitas morum [szokások különbözősége] tehát nemcsak a zsidók, hanem a rómaiak szemében is a casus belli szerepét játszotta. Ezek után sajnos azzal a megállapítással kell folytatnunk, hogy Per Bilde több mint negyed százados kijelentése: miszerint a zsidó háború történészei eddig nem elemezték alaposan azokat a szempontokat, amelyeket Josephus sorolt fel a háború kitörésének okaiként, hanem megelégedtek felszínes megállapításokkal, mindmáig helytálló.
Bilde is hangsúlyozza, hogy Flavius Josephus nem modern történész, aki „aprólékosan összegyűjti és analizálja egy háború társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási okait" - a sorrend igen jellemző, természetesen nem Josephusra, hanem a modern történészekre -, és abban is igazat adhatunk neki, hogy Josephus nem csak azokban a fejezetekben beszél a háború okairól, amelyeket kifejezetten ennek a kérdésnek szentelt, hanem tulajdonképpen valamennyi művének burkolt szándéka ennek a feltárása. Szinte valamennyi átírt bibliai történetben, valamint műveinek előszavában is foglalkozik ezzel a kérdéssel.

A zsidó háborúban Josephus a konfliktusnak több mint harminc különféle okát nevezi meg. Ezeket azonban nem a szakirodalomban bevett - Aberbachéktól eredő - „rövid távú" és „hosszú távú", hanem inkább „külső" és „belső" okokként lehetne klasszifikálni. Ez a felosztás véleményem szerint azért megfelelőbb, mert tükrözi azt a kettősséget, amelyet Tacitus kapcsán említettünk: a zsidóság és a pogányság vallási szemléletének, tágabban fogalmazva: világnézetének antagonisztikus ellentétét.
„Külső" oknak nevezem azokat a végső soron háborúhoz vezető kihívásokat, amelyek a görög-római világ, illetve a Római Birodalom részéről érték a zsidóságot; „belső" oknak pedig azokat, amely a zsidóság sajátos vallási, politikai, társadalmi, gazdasági berendezkedéséből fakadtak. Ezzel a felosztással természetesen nem akarom tagadni, hogy e két alapvető tényező interakcióban, állandó kölcsönhatásban állt egymással.
E kétféle tényezőt együtt azonban csakis Flavius Josephus láthatta, akinek művei éppen ezért rendkívül értékesek és egyedülállóak, függetlenül attól, hogy az apologetikus/polemikus szellem mennyire torzította a szerző valóságlátását. (Tacitus Historiae-jának fentebb elemzett néhány fejezete ékes példája annak, mi történik, ha csak az „egyik oldalon érdekelt" történetíró vállalkozik a háború okainak feltárására.)