Jól ismert, hogy Flavius Josephus a templompusztítás ódiuma alól is fel akarja menteni a rómaiakat, amivel - paradox módon - homlokegyenest ellenemegy a Flavius-dinasztia legfőbb alapító mítoszának, amely például a Titusnak állított diadalív senatus által megállapított szövegében is manifesztálódik.
Josephus egyrészről azt hangsúlyozza, hogy Szentélyt a lázadó zsidók beszennyezték; a gyújtogatást is ők kezdték; s az épület végső soron nem emberi akaratból égett le. Másrészt kihangsúlyozza Titus pietasát, amit a római császárok általános jellemvonásaként tüntet fel, akik „mindig tisztelték a Templomot és gyarapították kincseit." (Kivéve az őrült Caligulát, de ő végül is „kitöröltetett az emlékezetből", úgyhogy ebben az összefüggésben nem kell nevét feltétlenül megemlíteni...) A főparancsnok kegyességét csak lovagiassága múlta felül, amikor így kiáltott be az ostromlott gischalai Johanánnak:


„Istentelen gazfickók, vajon nem ti húztatok-e korlátot a szentély körül? Vajon nem ti állítottátok-e fel benne azokat az oszlopokat, amelyeken görög és latin nyelven ott a vésett felírás, hogy senkinek sem szabad belépnie? És vajon nem mi engedtük-e meg nektek, hogy halállal büntessétek azt, aki megszegi a tilalmat, még akkor is, ha római? Most azonban, ti szentségtörők, hullákon jártok a templomban, s idegenek és honfitársaitok vérével szennyezitek be! Tanúkul hívom hazám isteneit és azt az Istent, aki azelőtt vigyázott erre a városra - mert most már nem vigyáz, azt hiszem -, tanúul hívom hadseregemet, a nálam tartózkodó zsidókat és titeket magatokat is: nem én kényszerítelek arra, hogy ezeket a helyeket bemocskoljátok; és ha más helyet kerestek a harcra, akkor egyetlen római sem teszi be a lábát a Templomba, és nem fogja megszentségteleníteni. A Templomot megtartom nektek, akkor is, ha nem akarjátok!"


Tábornokai előtt alkalmasint praktikusabb érvet is megfogalmaz, hogy milyen remek turisztikai látványosság válna a zsidó szentélyből: „Ha a zsidók továbbra is védekeznek a Templomból, akkor sem szabad az emberek helyett élettelen tárgyakon kitölteni bosszújukat, és ilyen pompás épületet odadobni martalékul a lángoknak, mert csak a rómaiak károsodnak így, hiszen a templom, ha megmarad, ékessége lesz az egész birodalomnak: Hogy kijelentésének nyomatékot adjon, azonnal kirendeli a katonák egy részét a már égő oszlopcsarnokok oltására. Csakhogy a sors kezét a római hadvezér minden óvintézkedése sem tudja megkötni. Egy névtelen közkatona „valamiféle démonikus erővel élve" (daimonió hormé tini chrómenos) csóvát vetett a Szentély kapujára. A katonák kapzsisága és gyűlölete végül erősebbnek bizonyult a parancsszegés miatti félelemnél:
„Így égett le a Templom Titus akarata ellenére" - De vajon hihetünk-e ennek a beszámolónak? Kételkedésünk egyrészről azért jogos, mert Josephus másutt maga is elismeri: Titus megparancsolta a szentély lerom-bolását; másrészről ezt támasztják alá más - igaz, jóval későbbi - források is. Az utóbbiak közé tartozik a 4. századi keresztény történetíró, Sulpicius Severus műve is, amelyben azt olvassuk:


„Titus állítólag tanácsosaival előbb fontolgatta, leromboljon-e egy ilyen nagyszerű templomot. Némelyek ugyanis azon a véleményen voltak, hogy a minden emberi műnél híresebb, megszentelt építményt nem kell megsemmisíteni, mert épségben hagyása a római mértéktartást példázná, míg ledöntése a kegyetlenség örök bélyegét sütné rájuk. Mások viszont - köztük maga Titus is -, főleg azért voltak a templom lerombolása mellett, hogy minél tökéletesebben megsemmisítsék a zsidó és keresztény vallást: hiszen ezek a vallások, bár ellenkeznek egymással, mégis egy tőről fakadnak; ha a gyökeret kiirtják, a törzs már könnyebben el fog száradni?


Severus krónikájának idézett passzusát a mai napig Tacitus Korunk története (Historiae) című művének függelékében közlik, mint annak elveszett részeiből származó töredéket. Már minden idők legnagyobb ókortudósa, Theodor Mommsen is ezen a véleményen volt, bár azóta sokan próbálták az ellenkezőjét bizonyítani.
Sulpicius Severus és Tacitus szövegének azonosítását illetően ma sem tehetjük félre Jacob Bernays másfél évszázaddal ezelőtt (1861) írt tanulmányának megállapításait." Bernays részletesen kimutatta, hogyan használta a keresztény szerző Tacitus leírását Nero korára és a „négy császár évére" (Kr. u. 68/69) vonatkozóan, és amellett érvelt, hogy ha lehántjuk szövegéről a késő-ókori latinság nyelvi, és a kereszténység tartalmi jegyeit, akkor eljutunk Tacitus tudósításának lényegi magvához. (Természetesen nem Bernayst terheli azért a felelősség, hogy a későbbi szövegmagyarázók úgy vették, mintha Severus szó szerint idézte volna Tacitust.)
T. D. Barnes az egyházatyák műveiből vett idézetekkel bizonyította, hogy Tacitus Historiaeja teljes egészében megvolt még a Kr. u. 5. század elején. Csaknem biztosak lehetünk abban, hogy Sulpicius Severus lényegében Tacitus leírását közvetíti, amely szerint Titus a templomrombolás mellett tette le voksát. Ugyancsak Jacob Bernays vetette fel először azt a lehetőséget, hogy a Severus-idézet (vagy akár az eredeti Tacitus-szöveg) egy olyan hiteles szemtanú tudósítására vezethető vissza, aki maga is részt vett azon a bizonyos haditanácson. Ez a személy nem más, mint Marcus Antonius Iulianus, Iudaea akkori helytartója, aki A zsidókról (De Iudaeis) címen írt egy azóta elveszett művet. Ez annyira ismert volt a későbbi korokban, hogy Minucius Felix is olvasásra ajánlotta. Harmadik testimonium-szövegünk Cassius Dio római történész művéből való, aki azt írja, hogy a római katonákat babonás félelem tartotta vissza a Templom megtámadásától, mindaddig, amíg Titus arra nem kényszerítette őket, hogy behatoljanak és lerombolják azt.
Végül bőségesen idézhetünk a 3-5. századi, vagy kora középkori rabbinikus irodalomból a hurbánra vonatkozó szövegeket. Titust egyik sem akarja felmenteni a templompusztítás ódiuma alól. A Jeremiás siralmaihoz fűzött midrásokban olvasható az alábbi három, egymással összefüggő elbeszélés, melynek témája a Szentély lerombolása.


(1) „Három és fél évig ostromolta Aspasianus Jeruzsálemet négy vezérével: Arábia, Fönícia [Afrika], Alexandria és Palestina [Sebastiné = Samária] vezéreivel (dukum = duces). Mi volt Arábia vezérének a neve? Egyik vélemény szerint Jollas, a másik szerint Avgar."

(2) Aspasianus vezérei példázatokat mondtak neki: »Mit tesznek egy toronnyal, amelyben kígyó keresett menedéket? Kardot fognak, s megölik, felelte [Vespa-sianus].« »Előbb felgyújtják a tornyot, s aztán megölik a kígyót« - felelte Avgar. »Hát ha egy olajoshordóba bújik a kígyó, mi a teendő?« »Megölik a kígyót és megkímélik a hordót« - felelte Aspasianus. »Megölik a kígyót és szétverik a hordót« - felelte Avgar. Megkérdi ekkor tőle [Avgartól] Rabbi Johanán ben Zakkai: »Ahelyett, hogy védenél (snigurija = synégoria), támadsz (katégorija = katégoria) minket?« »Az életedre! - kiáltott Avgar - a javatokra mondom mindezeket, mert mindaddig, amíg a templom áll, az államok harcolni fognak ellenetek.«"

(3) „Aspasianus a négy fal (tikusa = teikhos) ostromát négy vezére között osztotta fel, s a nyugati Avgarra jutott. De az égben elhatározták, hogy a nyugati fal (kotel maariv) sohasem fog elpusztulni. Három vezér szétrombolta a falakat, Avgar azonban nem tudta szétrombolni a nyugati falat. Magához hívatta akkor Vespasianus s megkérdezte: »Miért rombolta le mindenki a maga részét, csak te nem a tiédet?« »Ha én is, mint a többi, leromboltam volna - szólt Avgar -, hogy tudnák az utánad jövő királyok, hogy te egyáltalán elpusztítottad ezt a díszes [várost] ?« Aspasianus így felelt: »Helyesen válaszoltál, de mivel te megvetetted a parancsomat (kilusim = keleusis), ez a büntetésed: Menj fel a toronyba és vesd le magad! Ha élve maradsz jó, ha meghalsz, meghalsz.« Úgy lett. Felment, leugrott, meghalt; utolérte Rabbi Johanán átka?

A szemelvényekben szereplő Aspasianus természetesen nem más, mint Vespasianus, akiről jól tudjuk, hogy Nero halála után eltávozott a harctérről és Alexandriában várta ki a katonai-politikai események alakulását. Jeruzsálem ostromát fia, Titus vezette. Elképzelhető, hogy a fenti idézetekben említett Jollas [Iulius] „Alexandria vezére" a renegát Tiberius Iulius Alexanderrel azonos; Avgar, „Arábia vezére", pedig talán II. Malikhó (Malkhos) nabateus király lehet, aki szintén segédcsapatokat küldött Ti-tusnak.
A másodikként idézett „olajoshordó és a kígyó" példázatában kétféle vélemény feszül egymásnak: a császáré, aki szerint az olajoshordót (a Szentélyt) nem kell bántani, csak a kígyót (Izraelt) megölni; valamint a titokzatos Avgaré, aki legszívesebben mindkettőt eltörölné a föld színéről. Paradox érvelése szerint ezzel csak a zsidók javát szolgálná, mivel „mindaddig, amíg a templom áll, az államok harcolni fognak ellenetek: A harmadik kis történet nem más, mint a „siratófal" (hakotel) aitiológiai mítosza. Nem elképzelhetetlen, hogy a Jaffa-kapu közelében ma is álló torony („Dávid tornya") volt az, amelyikről a midrásban szereplő Avgar alávetette magát. Jóllehet ezeknek az aggádikus történetkéknek vajmi kevés közül van a történeti valósághoz, figyelemreméltó, hogy - talán a második történet kivételével - egyik sem akarja felmenteni Titust és a rómaiakat a szándékos templomrombolás vádja aló1.

A jelek tehát arra utalnak, hogy Josephus szándékosan ferdítette el az igazságot Titus döntésével kapcsolatban. A római hadvezér feltett szándéka az lehetett, hogy a zsidók erődként (is) használt Templomát, amelyet akár Jeruzsálem fellegvárának is tekinthetünk, földig rombolja.
A zsidó Templom deszakralizálásának vádja alól azzal menti fel Titust, hogy retorikailag gondosan felépített érveléssel bizonyítja: a Templom már valójában nem szolgált vallási célokat akkor, amikor Titus lerombolta, hiszen addigra már Isten elhagyta ősi, megszentelt „lakhelyét", mégpedig a zsidók bűnei miatt.