Vespasianus előtt azonban egy ennél fontosabb cél is lebegett: a császári trón megszerzése. Ahogy fentebb utaltunk rá: Titust Korinthoszban érte a hír, hogy 69. január 15-én testőrpuccs végzett Galbával, az új uralkodó „a praetorianusok akaratából" Marcus Salvius Otho lett. Csakhogy eközben ellenuralkodó is támadt: a germaniai legiók parancsnokukat, Aulus Vitelliust kiáltották ki császárnak.
Vitellius a bedriacumi csatában megverte Othót, aki április 16-án öngyilkos lett. Titusnak ezek után esze ágában sem volt Rómába menni: Korinthoszból visszatért apjához, hogy megtárgyalják a helyzetet. Miközben pillanatnyilag elismerték Vitelliust császárnak, titokban összeesküvést szőttek ellene. Tiberius Iulius Alexander - Egyiptom zsidó származású, de hitehagyott praefectusa -, valamint Syria legatusa, Gaius Licinius Mucianus támogatták Vespasianus trónigényét, és 69. július 1-jén feleskették a le-giókat az új császár nevére.

Augusztus végére a dunai legiók is átálltak, és vereséget mértek Vitelliusra, akit december 20-án öltek meg testőrei. Másnap a Vespasianust támogató legiók bevonultak a Városba, és a senatus is elismerte az új uralkodót. A iudaeai háború gyors és eredményes befejezése Titusra hárult, aki hamarosan visszatért a hadszíntérre.
Mialatt a rómaiak egymás ellen háborúztak, tovább bonyolódott a helyzet Jeruzsálemben. A zélóták három pártra szakadtak, amelyek vezetői a következők voltak: Eleázár, Simon fia, a gischalai Johanán, valamint Simeon bar Giora. Az előbbi a Templom belső területét, a középső a templomteret (amit pogányok udvarának is neveztek), az utóbbi pedig Jeruzsálemi Alsó- és Felsővárost uralta. Ezen a ponton Josephus ismét kifakad honfitársai ellen, és egy retorikai túlzásoktól sem mentes tirádában újra elsiratja a Templomot:


...a hadigépekből óriási erővel kilőtt lövedékek az oltárba és a Templomba is becsaptak, és az áldozókat és a papokat egyformán leterítették. Így aztán sokan, akik a világ végéről siettek a híres és minden ember szemében szent helyre, előbb összerogytak, mint áldozati állataik, és vérükkel fröcskölték tele az oltárt, amelyet a görögök és barbárok egyaránt tisztelnek. Bennszülöttek és idegenek, papok és civilek hullái tornyosultak itt halomban összevissza, és vérük szinte tócsákba gyülemlett a szent helyen. Kellett-e valaha ilyesmit elszenvedni a rómaiaktól, szerencsétlen i város, hiszen ők csak azért jöttek, hogy a saját fiaid által rád kent mocskot tűzzel kiégessék! Mert már nem voltál Isten városa, és nem is maradhattál az, miután tulajdon lakosaid sírja lettél, és a templomot polgárháború temetőjévé aljasítottad".


Josephus természetesen a rómaiakat igyekszik felmenteni a templompusztítás (hurbán) ódiuma alól, és azt is bizonyítani akarja ezzel, hogy Jeruzsálem sokat szenvedett lakossága úgy várta a rómaiakat, mint a megváltókat. Nem is késlekedtek sokat. Titus a rendelkezésére álló négy legiót és a klienskirályok segédcsapatait vetette be Jeruzsálem ostromában.
Az V. Macedonica parancsnoka Sextus Vettulenus Cerealis volt, a X. Fretensist A. Larcius Lepidus Sulpicianus vezette, a XV. Apollinaris Marcus Tittius Frugi alatt szolgált, a XII. Fulminata parancsnokának neve egyelőre nem is-mert. Titus katonai főtanácsadója a renegát zsidó Tiberius Iulius Alexander lett. A csapatok néhány nappal a zarándokünnepnek számító pészah ünnepe előtt értek Jeruzsálem falai alá.

A csapatok először a várostól 30 stadionnyira ütöttek tábort. Titus innen kiindulva 600 lovassal személyesen indult felderítő terepszemlére, ami majdnem az életébe került. Egyedül vitézségének köszönhette megmenekülését. A rómaiak már ennél az epizódnál tapasztalhatták a zsidók elkeseredett fanatizmusát. Hát még a következő napokban, mikor a X. Fretensis megpróbált tábort építeni a Templomheggyel átellenben magasodó Olajfák hegyén, de a szentély keleti kapuján át kitörő zélóták olyan csapást mértek rájuk, hogy ismét csak Titus személyes bátorsága mentette meg az egész legiót a megsemmisüléstől.

Eközben a Jeruzsálemben egymás ellen harcoló frakciók egy időre félretették a viszálykodást. Ám nem sokkal a X. legióra mért csapás után, mikor eljött a pészah ünnepe (xanthikosz/niszán 14.), a Templomot megszállva tartó Eleázár ben Simon óvatlanul beengedte a tömeget az áldozatra. Gischalai Johanán emberei fegyveresen belopóztak a tömegben, és könnyűszerrel legyőzték Eleázár csapatát.
Megint hatalmas öldöklés kezdődött a Templomban, bár az emberek jó része a földalatti folyosókba és ciszternákba menekült. Egy igen hosszú - a Templomtól a Dávid városának aljáig, vagyis a Siloám-medencéig húzódó - földalatti folyosót 2008-ban sikerült megtalálni a régészeknek. „Így aztán az eddigi három lázadó párt száma kettőre csökkent.

A rómaiak ezalatt felkészültek az ostromra. A város körül három tábort építettek ki: a X. Fretensis maradt az Olajfák hegyén; egy legio, a főparancsnoksággal a fal északnyugati csücske előtt; két legio pedig a Hippikos-toronnyal szemközt ütötte fel castrumát.
A táborok és a legkülső városfal közötti területet elegyengették: „ledöntöttek minden kerítést és falat, amellyel Jeruzsálem lakosai kertjeiket és gyümölcsöseiket körülkerítették, a környéken minden gyümölcsfát kivágtak, és ezekkel betöltötték a mélyedéseket és gödröket, a kiálló sziklákat pedig vasszerszámokkal szétverték". A csapatok megkezdték a város körülsáncolását, és felállították a hadigépeket, hogy azokkal törjék a falakat és a bástyatornyokat.
Nem véletlen, hogy Josephus ezen a ponton iktatja be elbeszélésébe a város és a templom részletes leírását. Jeruzsálemet három fal védelmezte, amelynek részletes leírását ugyan közli Josephus, de a régészek eddig még nem sok fogódzót találtak a topográfiai megjelölések azonosításához. A masszív falak általános jellemzését mégis érdemes idéznünk:


„A [harmadik] falból 20 könyök széles és ugyanolyan magas bástyatornyok emelkedtek ki, amelyek négyszögletesek és teljesen tömörek voltak, mint maga a fal: köveik éppoly pontosan illeszkedtek egymásba, és éppoly szépek voltak, mint a templom kövei. A bástyák hatalmas, 20 könyök magas felépítményének tetején pompás termek voltak, ezek felett pedig tetőteraszok és tartályok az esővíz felfogására, amelyekhez széles csigalépcsők vezettek fel. A harmadik falon 90 ilyen torony volt; a tornyok közti távolság 200-200 könyöknyi; a középső falon 14, a régi [első] falon 60 torony emelkedett.
Az egész város kerülete 33 stadion volt. Ha már a harmadik fal magában véve is csodálatra méltó volt, hát akkor még csodálatosabb volt az északnyugati sarkában felmagasló Pséphinos-bástya, amelynek közelében Titus tábort ütött. Magassága 70 könyök volt, és napfelkeltekor el lehetett látni a tetejéről Arábiáig és a zsidó föld határáig, egész a tengerig; ez a bástya nyolcszögletű volt. Vele szemben Heródes király a régi [első] falon megépítette a Hippikos-bástyát és a közelében még két bástyát, amelyekhez fogható hatalmas, szép és szilárd bástya nem volt több a világon”


Jeruzsálem falainak régészeti feltárása
Az idősebb Plinius (Kr. u. 23/24-79), akinek katonatisztként személyesen volt alkalma bejárni Iudaeát, a következőt írta Jeruzsálemről: longe clarissima urbium orientis non Iudaeae modo (messze a leghíresebb keleti város, nem júdeai mérték szerint) (NH V. 70). A várost, amely valóban II. Agrippa királysága idején érte legnagyobb kiterjedését, három fal védelmezte. Az első, vagyis „legrégebbi" fal a Templomhegytől délnyugatra fekvő Alsó- és Felsővárost foglalta magába. Josephus szerint ezt a falat még Dávid vagy Salamon építtette.
Finegan elemzése szerint a Josephus által leírt első fal nyomvonala a Nehemiás-féle városfal északi részén haladt. Ez azonban mindaddig pusztán elmélet marad, ameddig ásatások nem támasztják alá a fal tényleges nyomvonalát. A második vagy „középső" falat, amelyet talán Nagy Heródes építtetett, a Templomhegytől északnyugati irányban elterülő kereskedelmi- és lakónegyedek védelmére építették. Ez mintegy 40%-kal növelte a fallal körülvett város összesen kb. 100 hektáros területét. Josephus csak annyit árul el róla, hogy a Gennath-kaputól indul és az Antonia-erődnél ér véget.

Az Óváros Zsidó negyedének ásatásakor 1970-71-ben talált falakat egyesek a második fallal azonosítják, mások ezt nem tartják megalapozottnak. Az első századi nagy demográfiai fejlődésnek köszönhetően szükségessé vált a város északi lakónegyedét (Bezeta, vagy Kainopolis, azaz Újváros) is körülvenni: a harmadik falat I. Agrippa kezdte építeni, de a római kormányzat tiltakozása miatt le kellett állítani, s így csak huszonöt évvel később a felkelők fejezték be annak építését.
A harmadik fallal körülzárt terület gyakorlatilag megkettőzte Jeruzsálem addigi alapterületét. Josephus figyelemreméltó leírást ad róla: „ha [I. Agrippa] befejezte volna a falat úgy, ahogy elkezdte, akkor a város valóban bevehetetlenné vált volna; mert a falat 20 könyök hosszú és 10 könyök széles kőtömbökből rakták, amelyeket vasszerszámokkal nem egykönnyen lehetett volna aláásni, sem pedig ostromgépekkel megingatni; maga a fal 10 könyök széles volt, és magassága kétségtelenül felülmúlta volna a szélességét, ha a kezdeményezőnek a buzgalma meg nem torpan.
Később a zsidók minden buzgólkodása ellenére is csak 20 könyök magasságot ért el, és a 2 könyöknyi mellvédekkel és a 3 könyöknyi párkányzattal együtt is csak 25 könyök volta teljes magassága .385 Josephus nem említi a harmadik fal kapuit, csak az Asszonyok tornyát, amely az adiabénéi Helené királynő sírjával szemben, északon volt.

A 20. század második felében heves vita folyt az izraeli és brit régészek között a fal nyomvonalát illetően. Az előbbiek (Sukenik, Avi-Yonah, Ben-Arieh, Netzer) a „maximalista" álláspontot vallották, mely szerint a fal a mai Óváros 16. században épült falától északra húzódott; az utóbbiak (Kenyon, Hennessy, Hamrick) a „minimalista" álláspontra helyezkedtek, mely szerint a harmadik fal a mai Óváros falának nyomvonalán épült." Az érvek és ellenérvek összefoglalására egy külön monográfiát lehetne szentelni. A régészeti leletek alapos vizsgálata mindenesetre a „maximalista" álláspontot látszik inkább alátámasztani.



Jeruzsálem további stratégiai pontjai a következők voltak: a Felsővárosban a már említett három bástyatorony, amit Heródes épített (Phasaél, Hippikos, Mariamné); valamint az ehhez csatlakozó királyi palota, amit 30 könyök magas körfal övezett, amelyen pazarul díszített tornyok álltak. Ez volta Felsőváros „fellegvára", mint ahogy a Templom fellegvára volt az egész városnak, magának a Templomnak fellegvárául pedig az Antonia-erőd szolgált." Ezt a következőképpen írja le Josephus:


„Az Antonia-erőd abban a szögletben épült, amelyet a külső templomudvar két oszlopcsarnoka, a nyugati és az északi alkot egymással; 50 könyök magas, mindenfelől meredek sziklákon épült. Heródes király építtette, és ezzel bizonyságot tett páratlan pompaszeretetéről. Ugyanis mindenekelőtt beboríttatta a hegyet tövétől kezdve csiszolt kőlapokkal, mégpedig nemcsak díszül, hanem azért is, hogy aki fel akart mászni, vagy le akart menni, elcsússzék rajta. A tulajdonképpeni várépület előtt 3 könyök magas fal tornyosult, és emögött az Antonia-erőd még 40 könyöknyire kiemelkedett. A belsejében olyan helyiségek voltak, és olyan berendezés, mint valami palotában, mert volt benne mindenféle jellegű és rendeltetésű terem, csarnokok, fürdők, tágas kaszárnyaudvarok; úgyhogy a vár kényelmes berendezés tekintetében olyan volt, mint egy város, pompa tekintetében pedig, mint egy királyi palota. Az egész olyan volt, mint egy torony, de mind a négy sarkán is volt egy-egy torony: s ezek közül kettő-kettő 50, a másik kettő pedig, tudniillik a déli és a keleti, 70 könyök magas volt, úgyhogy innen végig lehetett látni az egész templomudvaron. Ott, ahol a vár összeért a templom oszlopcsarnokával, egy-egy lépcső vezetett oda le, s ezen jártak az Anto-nia-erődben állandóan állomásozó római legió őrszemei, hogy ünnepnapokon eloszoljanak az oszlopcsarnokokban, s vigyázzanak, nehogy a nép közt zavargás törjön ki.”


Sajnos mindeddig sem a királyi palota, sem az Antonia-erőd nyomait nem tudták azonosítani a kutatók, főként azért, mert ezek az épületek a jeruzsálemi Óváros sűrűn lakott területei alatt fekszenek. Az egykori Templom közismert okokból szintén nem kutatható; a héberül Har Habajitnak (a Ház hegye), arabul Haram as-Sarifnak (nemes szentély) nevezett terület ugyanis az iszlám hatóságok kezelésében van, akik nem adnak engedélyt régészeti feltárásokra. A Templomhegyet körülvevő támfal nyugati és déli oldala azonban zsidók lakta terület, így ott nem ütközik akadályba a kutatás, amely az elmúlt fél évszázadban szép eredményeket hozott.



Kutatások a Templomhegy körül
Az amerikai tudós-utazó-misszionárius Edward Robinson 1838-ban lett figyelmes arra, hogy a Templomhegy körfalának délnyugati csücskénél egy hatalmas (15 m hosszú) kiugrás található 3 kősornyi magasságban. Ez a Tyropoion-völgy felett egykor 18 méteres magasságban a Templomba vezető lépcsősor ma is látható maradványa. Charles Warren kapitány, angol hadmérnök - aki szintén nem kapott engedélyt a török portától a Templomhegyen történő kutatásra - 1867 és 1870 között a Palestine Exploration Fund támogatásával a hegy körül vágott mély tárnákban és földalatti folyosókban végzett kutatásokat.
Nagyjából száz évvel később ugyancsak egy angol régész, Kathleen Kenyon végzett kisebb feltárásokat a déli falnál, majd az izraeli régészet egyik doyenje, Benjamin Mazar folytatta a kutatást, amit a 20. század végén unokája, Eilat Mazar vett át tőle. Gazdagon díszített stukkótöredékek, oromzatdíszek vallanak a heródesi Templom egykori pompájáról. A több tucat kisebb-nagyobb mikve a hely rituális jellegét bizonyítja. Az itt előkerült feliratok pedig valamennyien az egykori templomhoz köthetők: legrégebben a templomi elválasztó korlát görög nyelvű figyelmeztető feliratának két töredékét találták meg; egy ugyancsak itt előkerült márványtáblán egy feltehetően rhodosi zsidó arról emlékezik meg, hogy pénzadománnyal járult hozzá az útburkoláshoz; egy másik felirattöredék a „vének helyét” jelölte a kapukban; végül egy építészetileg is érdekes fragmentum a rajta lévő héber felirat szerint a „kürtölés helyét" jelölte, ahonnan a papok jelezték péntek este a sabbat beálltát. A lelőhelyen természetesen az első századnál korábbi és későbbi leletek is előkerültek, itt és most csak a szempontunkból legfontosabbakat emeltük ki.


De térjünk most vissza Jeruzsálem ostromához. Titus megszemlélve a város fekvését, csakis egy stratégiai döntést hozhatott: Jeruzsálemet északról kell megtámadni. A harmadik (a támadók szempontjából első) fal ugyanis a leggyengébb, és a második fal „is megszakadt, mert az Újváros ritkább lakosságú részein elhanyagolták az erődítési munkálatokat. Az első falat tehát könnyű lesz elérni, onnan bevehetik a Felsővárost, illetve az Antonia-erődöt, és azon keresztül a Templomot.
A zsidók csak most hagyták abba a polgárháborút, amikor a római ostromgépek működni kezdtek. Artemisios (április-május) 7-én a rómaiak elfoglalták a harmadik városfalat, és jó darabon lerombolták. Az északi városrész (Bezeta) házaiban is nagy pusztítást vittek véghez. Titus most előretolta táborát a harmadik és a második fal közé, az északi városrészbe (Bezeta). Öt nappal később a középső (második) fal is elesett. Az itt lévő városrészt, „ahol az újváros gyapjúpiaca, ruhapiaca és kovácsműhelyei vannak, és a szűk utcák rézsút irányulnak a[z első] falra" - Titus megkímélte. Josephus ezt annak tulajdonítja, hogy a hadvezér „nagyon fontosnak tartotta, hogy megtartsa magának a várost, a városnak pedig a templomot.

A helyzet azonban nem így alakult, s ezért Josephus egyértelműen a fanatikus zélótákat okolja, akik nemcsak a várost és a Templomot, hanem saját népüket is romlásba döntötték. A rómaiak 17 napi megfeszített munka után artemisios (április-május) 29-én befejezték négy ostromrámpa építését: kettőt az Antonia-erőddel, kettőt a Felsővárossal szemben építettek a legiók (az V. és XII. illetve a X. és XV.). A gischalai Johanán védte az Antoniát, Simeon bar Giora pedig a Felsővárost. Az előbbi ellenaknát ásatott, így sikerült a rámpát beomlasztania; az utóbbi kitört a városfal mögül és felgyújtotta a támadók ostromgépeit.
A taktikai hátrányba került rómaiak most kőből épült sáncfal (teichos) építését határozták el: „az ostromfal hossza 39 stadionnyi volt; ezenfelül 13 erődítményt építettek hozzá, ezeknek a kerülete összesen 10 stadion volt. A falat három nap alatt felépítették, és ezzel hihetetlenül rövid idő alatt olyan művet alkottak, amelyhez hónapok kellettek volna. Az éjjel-nappal őrzött falak megakadályozták, hogy a városba fegyvert vagy élelmiszert juttassanak, ami éhhalálra kárhoztatta a megmaradt lakosságot. Az éhínség valóban bibliai méreteket kezdett ölteni Jeruzsálemben.

Titus most újra ostromrámpákat kezdett építeni, ezúttal mind a négyet az Antonia-erőd ellen. A fát már 90 stadionnyi távolságból (kb. 4,5 óra gyalogosan) kellett odahozatni, mert a város környékén az ostromlók mindent letaroltak. Johanán ugyan megpróbálta ezeket is felgyújtani, de terve a rómaiak ébersége miatt kudarcot vallott. Hiába döngették az Antonia-erőd alapjait a faltörő kosok, semmi eredményt nem tudtak elérni a masszív kőépítménnyel. Ekkor a fal egy darabon összeomlott, ahol Johanán az ellenaknát ásatta, ám a rómaiakat elcsüggesztette, hogy meglátták az omlás mögött épített második falat.
Végül aztán a katonák harci bátorsága döntötte el a csatát: panemos (június-július) 5-én egy csapat felmászott az Antonia-erődre, megölte a zsidó őröket, és a templomtérre is bejutott. Titus azonnal utánuk küldte csapatait, de egyelőre beérte az Antonia-erőd elfoglalásával, amelynek falait panemos 17-én le is rombolták, hét nappal később pedig az egészet a földdel tették egyenlővé. Ez a nap abból a szempontból is nevezetes, hogy ekkor hagyták abban a mindennapi áldozatok (tamid) bemutatását a Templomban.

Jeruzsálem ostroma most már a Templomért folytatódott. Josephus szerint gischalai Johanán emberei maguk gyújtották fel az északnyugati oszlopcsarnokot - ahol a Templomhegyet övező kolonnádok az egykori Antonia-erőddel érintkeztek -, vagyis „a zsidók maguk kezdték tulajdon kezükkel felgyújtani a szent épületeket ; rómaiak azonban hamarosan az egész északi oszlopcsarnokot lángba borították. Lóos/áb (július-augusztus) 8-ára a rómaiak aláásták a Templom északi körfalán lévő kapu alapfalait, és a nyugati fallal szemben ostromrámpát építettek. A faltörő kosok azonban semmi kárt nem tudtak tenni a falakban, ezért lóos/áb 9-én felgyújtották a kapukat, és haditanácsot tartottak.
Másnap, vagyis lóos/áb 10-én a zsidók kitörést kíséreltek meg a szentélyépületből, amit a rómaiak visszavertek. Ekkor „egy katona, anélkül, hogy parancsra várt volna, vagy meggondolta volna cselekedetének súlyos következményeit, mintegy felsőbb sugallatra csóvát ragadott, egyik bajtársa felemelte, ő pedig az arany ajtón át bedobta a templom belsejébe. Titus is a helyszínre sietett tábornokaival, de a tüzet már nem tudták eloltani. Így pusztult el a Második Szentély.

Gischalai Johanán és néhány követője a Felsővárosba menekült. A római csapatok felgyújtották az oszlopcsarnokokat - amelyekben 6000 ember égett el - és a Templom melléképületeit. Titus az ide menekült papoknak sem kegyelmezett, mondván „úgy illendő, hogy ők is a templommal együtt pusztuljanak el.
A rómaiak azzal a szimbolikus aktussal is megpecsételték a Szentély pusztulását, hogy hadijelvényeiket a keleti kapuval szemben, a szent helyiségekben felállították, és áldozatot mutattak be előttük. Titust a hadsereg imperatorrá kiáltotta ki.

Hátravolt azonban még Jeruzsálem Alsó- és Felsővárosának elfoglalása. Az előbbivel hamar végeztek: a rómaiak a Siloám-medencékig - vagyis az egykori „Dávid városának" aljáig - mindent felgyújtottak. Mivel a Felsőváros egy dombon terült el, a rómaiaknak újra ostromrámpákat kellett építeniük.
A négy legio a városrész nyugati oldalán, a királyi palotával és a három Heródes által épített toronnyal szemközt kezdte meg a munkálatokat lóos (július-augusztus) 20-án, ami egészen gorpiaios (augusztus-szeptember) 7-ig tartott. A kosok hamar áttörték a falakat, és a kiéhezett védők ellenállását könnyen megtörték.
A katonák fékevesztett öldöklésbe és zsákmányszerzésbe kezdtek. Mikor Titus megszemlélte a Felsővárost, csodálatát leginkább a három bástyatorony keltette fel, ezeket „épségben hagyatta, hogy emlékjelei legyenek hadiszerencséjének, egyébként a város épségben maradt részét és a falakat földig romboltatta katonáival.