A kutatók között általános az egyetértés abban, hogy Nagy Heródes uralkodásától a jeruzsálemi Szentély lerombolásáig a Iudaeában állomásozó római helyőrség egy lovasezredből (ala I Sebastenorum) és öt gyalogos cohorsból állt, s az utóbbi közül legalább egy sebastéi cohors volt (cohors I Sebastenorum).
A vita arról folyik, hogy a többi négy cohors is sebastéiekből állt, vagy, amit Heródes seregéből „örököltek", vagy a rómaiak más provinciákból hoztak be csapatokat, mikor Iudaeát tartománnyá szervezték. E. Schürer és újabb kiadói (G. Vermes és F. Millar) azt állítják, hogy a praefectusok alá rendelt valamennyi cohors sebastéi volt, ami azt jelenti, hogy a csapatok állományát Samaria-Sebasté városában és környékén toborozták, mivel úgy gondolkoztak, hogy a samaritánus-zsidó ellentét miatt a zsidók ellen jól bevethető egységek lesznek. Ezt a véleményt látszik alátámasztani Josephus is, aki beszámol arról, hogy Heródes halála után hadserege (3000 sebastéi gyalogos és lovas) a rómaiakhoz állt át.
Ez a szám megfelel hat standard 500 fős egységnek: egy alanak és öt cohorsnak. Csakhogy Heródes halála (Kr. e. 4.) és a provincia megszervezése (Kr. u. 6.) között tíz év telt el, és ez alatt az idő alatt a rómaiak más csapategységeket is behozhattak az országba, amint ez valószínű is. Továbbá, csakis egy ala és egy cohors Sebastenorum ismert a feliratokról, mindkettő az I. számot viseli.

66 tavaszán a zsidók először ezeket a iudaeai helytartó alá rendelt egységeket verték széjjel, majd kicsivel később sikeresen szálltak szembe a syriai legatus által vezetett XII. Fulminata legióval és az annak kíséretében lévő számos segédcsapattal. A Bét-Hórónnál az ellenségre mért vereség még a legpacifistább békepártiakat is a felkelők oldalára állíthatta Jeruzsálemben. Pedig a zsidók biztosak lehettek abban, hogy a háború győztes első szakaszát egy második is fogja követni: Róma nem ismerte a vereség gondolatát, különösen nem egy már meghódított tartományban. Nero legfelkészültebb tábornokát, Vespasianust és annak fiát, Titust küldte a hadszíntérre, mégpedig nagyobb haderővel, mint amellyel korábban Claudius Britanniát elfoglalta. Ez egyrészt a felkelés veszélyességét mutatja Róma számára, másrészt esélyt sem ad a felkelőknek a győzelemre, legalábbis emberi szinten.
A háború második szakasza a hátországban: Galileában folyt le, amit néhány hónap alatt sikerült pacifikálniuk a rómaiaknak: az ellenállás kisebb volt a vártnál, de a zsidóknak így is iszonyatos árat kellett fizetniük minden megölt ellenségért. Az ország éléstárának számító Galileát elpusztították, az erődöket és a városfalakat lerombolták, tízezreket mészároltak le, feszítettek keresztre, vagy hurcoltak el rabszolgaságba.