Amikor 427 körül Rua és Oktár vezetésével uralkodói központjukat, az ordut, az Azovi-tenger környékéről a hunok áthelyezték a Tisza vidékére, ezek a területek olyan fejlemények elé néztek, amilyenekre itt korábban sohasem volt példa. Az átállás nem történt máról holnapra, de körülbelül párhuzamosan haladt a római fennhatóság lassú elhalásával a Pannóniában.
A hunok jól ismerték az egyes európai régiókban uralkodó helyzetet, hiszen portyázásaik célja arra is irányult, hogy felmérjék az állapotokat: politikait, katonait és gazdaságit egyaránt. Tudták, hogy mi történik a rómaiaknál és milyen a helyzet az Alföldön, tisztában voltak elhatározásaik következményeivel.
Még közelebb akartak kerülni a már kétfelé szakadt római birodalom mindkét központjához, az Alföld területe minden tekintetben megfelelni látszott akár pillanatnyi, akár távolabbi céljaik elérésére; a folyótól szabdalt síkság alkalmas volt a hagyományos életmód folytatására, és innen egyforma távolságra esett a két főváros: Konstantinápoly és Ravenna is.

Amikor a vezető törzs a Tisza vidékét birtokába vette, a Duna bal partján élő, zömében germán népek leigázása vagy megfutamítása már a múlté volt. Csak néhány északabbra élő nép „alkalmatlankodott” még. A jobb parton a keletrómaiak kétségbeesetten igyekeztek menteni, ami menthető, ellensúlyozni a nomádok „húzásait”, ami óriási erőfeszítésekbe került, mert a belső hanyatlást fokozott külső nyomás is kísérte. Ugyanis nemcsak a Duna vonalán kellett állandóan helyt állni, hanem Perzsiában és Afrikában is, ahol a birodalmat nem kevésbé heves támadások érték. A birodalom vérkeringésére legveszélyesebb ellenfél a sok közül mégis a hun volt, amely mint az ugrásra készülő tigris, összehúzódzkodva, de éberen figyelte kiszemelt áldozatának minden mozdulatát.

A nyugatrómai, ravennai udvarnak még nem kellett tartani a hunoktól, mert baráti viszonyukat semmi sem zavarta. Sőt, 430 körül Rua uralkodótársa, Oktár a rómaiakkal karöltve a Rajna jobb partján élő burgundokat leckéztette. Ravenna kérésére fogott a hadműveletekbe, nem feledve, hogy saját terjeszkedő érdekei megkívánják az olyan vállalkozásokat is, amelyeknek az adott pillanatban nincs semmi tétjük. Mégis ez a kirándulás vésődött a leg- pregnánsabban az európai népek emlékezetébe. Bizonyíték rá, hogy az az esemény ihlette a Nibelung-ének szerzőjét is.

II. Theodosius, illetve a keletrómai birodalom felé nem változott a korábbi politika: bár egyelőre nyílt harcra nem került sor, diplomáciai vonalon állandó volt a feszültség. Nem is csoda, hiszen Konstantinápoly Ruának évente 350 font (175 kg) arany „váltságdíjat” fizetett. Ezt a császárra nézve megalázó adót Bizáncban „ajándékként” könyvelték el.
Ami Pannóniát illeti, ott a keletrómai katonai fennhatóság csak rövid ideig tartott, és egy idő után ismét Ravenna gyakorolta a hatalmat. Ennek bizonyítására: amikor 432-ben Aétiust, a hunok barátját és védencét az udvarból elűzték, majd Rua segítségével egy év múlva visszakerült, és katonai főparancsnokká nevezték ki, a hunok a nekik nyújtott segítség fejében hivatalosan megkapták az egész provinciát. Azt a területet, amelyik az Aquincumtót (Buda) Poetovióig (Ptuj) illetőleg Vindobonától (Bécs) Sisciáig (Sisak) húzható egyenesek közé esik. Ezzel gyakorlatilag az egész Kárpát-medence birokosaivá váltak.

A Tisza alsó folyásának vidéke, a Maros és a Temes melléke az akkori világ egyik fontos politikai központjává lett.

Rua, akit a burgundok elleni hadjáratban elhunyt társuralkodója, Oktár is hathatósan támogatott, teremtette meg azt a birodalmat, amelyhez fogható sem azelőtt, sem azután Európában nem létezett. A hunok tartották kezükben az Arai-tótól az Északi- és a Balti-tengerig húzódó hatalmas földterületet.
A fontosabb útkereszteződéseken, törzsi és kereskedelmi központokban mindenhol ott voltak a jellegzetes öltözetű, kinézésű és felfegyverzetű hun csapatok, vagy kisebb egységeik. Csapataik káprázatos gyorsasággal termettek ott, ahol szükség volt rájuk. A leigázott népek élén a fejedelmi család valamelyik tagja, vagy a fejedelemhez vakon ragaszkodó, az illető törzsből származó törzsfőnök állt. A vazallus keleti gótok egyik királyát például Hunimundnak hívták, ami hunvédőt jelent.