434-et írtak, amikor Rua arról értesült, hogy a keletrómai császárnak problémái támadtak Afrikában. A vandálokkal kellett neki bizonyos ügyeket fegyverrel tisztáznia, akik miután a Duna mellékét elhagyták, hatalmas ívben, Spanyolországon és a Gibraltári szoroson át Afrikában termettek és befészkelték magukat az ősi Karthágóba, és onnan támadták meg Szicíliát.
Rua sebtében tanácskozást hívott össze, és azt javasolta, hogy indítsanak küldöttséget Konstantinápolyba, amely ott erélyesen tiltakozna amiatt, hogy a keletrómaiak szövetségeseik közé fogadták négy hűtlen hun törzs tagjait, akik át is költözködtek a Duna túlsó partjára. A kérdéses törzsek az amilzúrok, itimárok, tunzurok és a boiszkuszok voltak.

A javasolt akcióval, Rua szerint kettős, sőt hármas célt lehetett volna elérni. Először is, a hunok jogos felháborodásukat tolmácsolnák a rómaiaknál a minő-síthetetlen cselekedet miatt; másodszor, meg lehetne ijeszteni a konstantinápolyi kormányzatot azzal, hogy a hunok készek betömi az országba, amennyiben az említett törzseket nem szolgáltatják ki. És végül, mindezek eredményeképpen előre lehetne jelezni egy olyan követelést, amelyben az évi adó fel-emeléséről lesz szó.
A tárgyalások lebonyolítására a legalkalmasabb embert, Eszlászt jelölték. Egyesek bizonyára irigykedtek rá, mert tudták, hogy a római udvarból a hun küldöttek mindig nagyon értékes és különleges ajándékokkal térnek vissza. Azt viszont senki sem vonta kétségbe, hogy a feladatra Eszlász a legalkalmasabb.

Eszlász még úton volt, amikor Rua meghalt. Zavar nem keletkezett, mert a megüresedett magas posztra a fennálló jogszabályok szerint unokaöccse, Bléda került. Amikor a hatalmat átvette, a birodalom vezetésének felelősségteljes tisztjét ugyancsak az érvényben levő jogszokás értelmében, mindjárt megosztotta öccsével, a sokat ígérő, éles eszű, harcias és kitartó Attilával.
Rua halálának hírét a konstantinápolyi császári udvarba bizánci küldöttség vitte el. Az esemény nagy politikai horderővel bírt, s ezt mindenki érezte. Amíg a kancellária hivatalában minden szót mérlegelve szerkesztették és tisztázták az írnokok a küldöttség jelentését a nagy gonddal vezetett császári levéltár számára, addig a császár környezetében lázas tanakodás támadt. Elsősorban azt taglalták, hogy kik lehetnek Rua és Oktár örökösei; ki mennyire ismeri a számba vehetőket; milyenek a jelöltek képességei és mekkora befolyással rendelkeznek az egyes törzseknél, illetve a szövetséges népeknél. Egyszóval, ki szerették volna találni, hogy mi várható a közeljövőben.
Kombinációk születtek, tervek kovácsolódtak, reménykedő és komor jóslatok is elhangzottak. Gondokkal teli napok következtek, mindenki a jövőtől várta a választ, de bármennyire sajnálatos volt is a tény, a bizánci diplomcia nem tudta kedvezően, illetve sehogy sem tudta befolyásolni az események menetét.

Eszlász visszatérte után, a küldetése eredményéről szóló jelentést már az új uralkodó pár, Bléda és Attila előtt tette meg. Sikerről számolt be. A császár ugyan semmire sem kötelezte magát, ellenben hajlandónak látszott tárgyalásokba bocsátkozni, más szóval: tudatában van gyengeségének, és rá lehet majd kényszeríteni a legnehezebb feltételeket is. Hiszen végezetül még abba is beleegyezett, hogy a tárgyalásokra a hozzá legközelebb álló előkelő személyek közül küldjön el valakit felhatalmazásával. Egyszóval a teljes siker reményében bocsátkozhatnak a hunok a tárgyalásokba.
Bléda és Attila visszaüzente Konstantinápolyba, hogy a tárgyalásokon személyesen fognak megjelenni. Egyúttal azt javasolták, hogy a két küldöttség a Duna jobb partján, Margum vára alatt találkozzon. (Margum romjai a mai Kostolac közelében, Dubravica falu mellett találhatók.)

A megbeszélt tárgyalásokra csak 435 tavaszán került sor, mert a korán érkezett tél járhatatlanná tette az utakat. Tavasszal előre megbeszélt időben kerekedtek fel a küldöttségek és indultak a kijelölt helyre. Ez volt az új hun uralkodó-pár első közvetlen érintkezése a bizánci udvar egy kiemelkedő személyiségével. A császár Plüntászt bízta meg a tárgyalások lebonyolításával. Kíséreljük meg felidézni a történteket.

A Duna vizéről elvonuló utolsó jégtáblákkal indultak a küldöncök is, hogy megbeszéljék a találkozó helyét és időpontját. Többször is megtették a Tisza- vidék és a Konstantinápoly közötti 1200 km kosszú utat, mire az érdekelt felek megegyeztek abban, hogy a küldöttségek tényleg Margum alatt az áprilisi holdtölte előtti napon találkoznak.
Bléda egy héttel a megbeszélt időpont előtt indult útra. Átkelt a Tiszán, átgázolt a Begán és a Temesen, átvágott az alibunári mocsarakon, átlovagolt a Delibláti-homokpuszta keleti nyúlványain és a Karas patak torkolatánál ért le a Duna partjára. Arra a helyre, ahol három évtizeddel korábban még áll az a római erőd, amelyet Uldin foglalt el és rombolt le. (Az erőd romjai Stara Palanka mellett még néhány évvel ezelőtt is láthatók voltak, ott ahova a Duna-Tisza-Duna-csatorna torkolati részét építették.)
Attila Blédáékat szintén elég népes kísérettel a túloldalon várta. Ő az Al-Duna mellékéről, a Havas-alföldről érkezett a Duna szorosán át, mert törzsének szállásterülete abban az időben még ezen a területen volt. A találkozás után a két csapatot átcsoportosították, majd ismét két részre osztották azzal, hogy a málhásokat megfelelő kísérettel a még kitűnő állapotban levő római hadiúton Margum felé irányították, a két vezér pedig legjobb harcosaival bevetette magát a déli irányban húzódó erdőkbe, és nagy hajtóvadászatot rendezett.

Bléda és Attila két nappal a holdtölte előtt érkezett a kijelölt helyre. Nyomban tájékoztatták őket, hogy a keletrómai küldöttség már néhány napja ott van, és az erődben várakozik; ezt hirdették egyébként a bástyákon lobogó lilával szegélyezett aranysárga zászlók is. Attiláék azt is megtudták, hogy a küldöttséget Plüntász, a császár bizalmi embere vezeti. Ez megelégedéssel töltötte el őket.
Attila Blédát már korábban meggyőzte, hogy a tárgyalásokon hajthatatlannak kell lenni, és könyörtelenül kell a maximumot követelni. A keletrómaiaknak ugyanis feltétlenül szükségük volt a békére, mert csapataik másutt voltak lekötve. Bléda nem volt egészen biztos öccse feltevéseiben, és ezúttal sem értett mindenben egyet a heves vérű Attilával. Attól tartott, hogy a rómaiak tudnak a Boristhenes (Dnyeper) melléki lázadásokról, és más törzseket is fellázítanak. Mégis beleegyezett abba, hogy nagyon hidegen fogja a római követet kezelni. Azt is megígérte, hogy a tárgyalások alatt nem szállnak le lovaikról, bár tudta, hogy az sértő lesz a rómaiakra nézve.
Attila és Bléda a nap első negyedében (9 óra körül) indult el táborukból. Akkor már Margum apraja-nagyja ott tolongott a város falain, várta az érdekesnek ígérkező találkozót. Kíváncsiságukat fokozta az az előérzet, hogy - ha közvetve is -, de az ő sorsukról is szó esik.

A megerősített, magas falakkal körülvett városka keleti, nehéz tölgyfakapuja előtt lovasokból és legionárusokból álló kisebb csapat őrködött. A Viminacium felé vezető kövesút északi felén, azon a részen ahol az út két oldalán elhelyezett áldozati- és sírkövek sora véget ér, állították fel a díszes, finom kidolgozású bizánci sátort, amely körül karéjban helyezkedett el a kisszámú, de jól felfegyverzett testőrség.
A sátortól körülbelül egy stádion (kb. 200 m) távolságra, a Duna felé elterülő mezőn, egy kis kiemelkedőn volt a hun küldöttség számára a hófehér nemezzel borított nagy jurt. A jurt mögött ott voltak bozontosnak tűnő apró lovaikon a hun kíséret fegyveres tagjai.

Amikor Bléda és Attila az őket kísérő néhány főemberrel és hivatalnokkal (írnokkal és tolmáccsal) bevonult az előző nap felállított jurtba, a város kapujában, kürtszó kíséretében küldöttsége élén megjelent Plüntász is. Méltóságteljesen lépdelt sátráig. Előre megbeszélt jelre egyszerre indultak el a küldöttségek arra a helyre, ahol egy földbeszúrt zászló és egy lándzsa jelezte a tárgyalások színhelyét. Bléda és Attila lovaikon, a bizánciak pedig továbbra is gyalog mentek. Látva, hogy a hunok nem szállnak le a nyeregből, a bizánciak megálltak.

Megálltak a hunok is, és megelőzve a bizánciakat, rögtön előre küldték a gyalogos Szkottászt, hogy érdeklődje meg a zavar okát. A bizánciakat az érdekelte, hogy a hunok miért nem szállnak le lovaikról. Kérdésükre Attila válaszát vihette, aki úgy döntött, lovaikon maradva fognak tárgyalni. Ettől a szándékuktól el nem állnak. Plüntász megalázónak találta a helyzetet, és a legszívesebben visszafordult volna. Míg panaszkodtak, a hunok türelmesen várakoztak. A közjáték elég hosszú ideig tartott, csend volt, és csak néha hallatszott a lovak prüszkölése és dobbantása, vagy a lószerszámok bőrrészeinek halk nyikorgása.
A kíséretek mindkét oldalon feszült figyelemmel várták a fejleményeket, a falakon egyesek hangosan imádkozni kezdtek. Már-már úgy tűnt, hogy a találkozó kudarcba fullad, végül a bizánci küldöttség vezetői elhatározták, hogy szakítanak a szigorú diplomáciai szabályokkal, maguk is lóra ülnek, és úgy tárgyalnak a „szkítákkal”. Előállítottak két díszesen felszerszámolt lovat és a két csoport végül is elindult a zászló és lándzsa felé. A szemlélők fellélegeztek. Hat-hét ölnyire (kb. 10 méterre) álltak meg egymástól. A két bizánci két lovassal, egy írnokkal és egy tolmáccsal, a két hun viszont csak a fordítóval. A többiek 15-15 öl távolságra mögöttük foglaltak helyet.

A szokásos üdvözlő szavak és ajándékok cseréje után vontatottan indultak meg a tárgyalások. Figyelmesen hallgatták egymás mondanivalóját. Epigenész, Plüntász kísérője, akinek diplomáciai képességeiről Konstantinápolyban legendák keringtek, egy kicsit elbizakodottan kezdett belebeszélni a főleg Bléda és Plüntász között folyó párbeszédbe, de Attila egy-két éles megjegyzésével hamar lecsillapította; látta, hogy feleslegesen fondorkodik és okoskodik, a barbárok nem esnek kelepcébe.
Attila keveset beszélt, de amit mondott, azt nagyon határozottan tette, amellett meglepően jól ismerte a bizánciak gyenge pontjait. Plüntász, aki azzal a megbízással utazott a Duna partjára, hogy esetleg vállalja a régebbi kötelezettségeket, megrökönyödve hallgatta a hunok követelte újabb, sokkalta nehezebb feltételeket.

Blédának a háttérből előlépő szóvivője pergamentekercsről olvasta követelményeiket:

- a rómaiak kötelezzék magukat, hogy nemcsak újabb hím (és vazallus) szö-kevényeket nem fogadnak be, hanem a régebbieket is kivétel nélkül, va-gyonukkal együtt az Isztrosz (Duna) bal partjára hazatoloncolják;

- a rómaiak visszajuttatják mindazokat a foglyokat, kiket a hunok ejtettek foglyul, és akik időközben megszöktek. Esetleg mindegyikért fizetnek nyolc arany váltságdíjat;

- azokkal, akikkel a hunok hadakoznak, a rómaiak szövetséget semmi szín alatt nem köthetnek;

- a rómaiak erősítsék meg egy régebbi szerződés feltételeit, amely szerint: bizonyos kereskedőhelyeken a hun kereskedők jogai sérthetetlenek;

- az előbbi feltételt kiegészítve a hunok követelik, hogy az ő kereskedőik jogait egyenlítsék ki a római kereskedőkével és szavatolják a hím kereskedők biztonságát a római területeken; és végül

- a rómaiak kötelezzék magukat, hogy a Rua fejedelem alatt fizetett 350 font arany évi adó („ajándék”) összege ezentúl 700 font arany legyen!

Plüntász elképedt a követelések hallatán. Ilyesmire nem számított. Minden feltétel teljesítése nehézségbe ütközött volna, de különösen az utolsó hangzott fájón. 700 font arany! Mit akarnak ekkora kinccsel ezek a „szkíták”?

Az adót a bizánciak aranysolidusokkal fizették. Hódmezővásárhely közelében egy leletben 1439 darabot találtak.

Hidegvérűen kezdte ellenvetéseit, de biztonsága elhagyta, amikor Attila az eredménytelen tárgyalások esetére hadjárat lehetőségét helyezte kilátásba. Hadjárat, most, amikor a gabona a földben van, amikor úgyis temérdek baj és veszély fenyegeti Bizánc gazdasági egyensúlyát?! Belátta, hogy hiábavaló minden igyekezete, beletörődött hát a változtathatatlanba. Kiszámította magában, hogy még ilyen áron is érdemes békét tartani a hunokkal: tulajdonképpen már a császár előtti védőbeszédre készült.

Mindenbe beleegyezett.

Az írnokok ott a helyszínen megszerkesztették a szerződés két példányát, amit a meghatalmazott kancellárok írtak alá.

Dél volt. Ebédidő.

A küldöttségek a szokásos búcsúszavak kíséretében váltak el egymástól, visszavonultak. Az egyik oldalon a siker feletti öröm, a másikon pedig a letörtség és a tehetetlen düh vett erőt. Nehezen tudták visszatartani érzéseiket, mégis méltóságteljesen lovagoltak vissza.
Így értek véget a margumi tárgyalások.