Két összefoglaló jellegű megállapítás „Megszámlálhatatlan más nép, amelyeket még jobban fűt a szabadság vágya, ugyancsak a rómaiaknak engedelmeskedik” (361), illetve „a földkerekségnek úgyszólván valamennyi népe meghódolt a római fegyverek előtt” (380) is rávilágít arra a tényre, hogy a római imperializmus alapvetően nem territoriális, hanem etnikai jellegű volt, vagyis az imperium Romanum a meghódított népek összességét jelentette. Ezeknek részletes felsorolása alkotja Agrippa beszédének bizonyító részét, melyben olyan utalásokat találunk, mint a legiók elhelyezkedése és létszáma (összesen tizenkilenc legiót említ és még 6200 katonát, vagyis összesen körülbelül húsz és fél legiót, valamint 40 hadigályát); demográfiai adatok (385); továbbá a Birodalom bevételei (383, 385-386).
A beszéd kilenc nagytérséget tárgyal a három kontinensen, ebben a sorrendben: Ázsia, Európa és Afrika. A Iudaeához viszonylag közel eső területekről indul ki Szíriát tudatosan vagy véletlenül kihagyva -, és ide is tér vissza. Britannia és Africa tárgyalása között hirtelen viszszaugrik keletre, és a parthusok példáján keresztül (379) mutatja be, hogy az egész földkerekség meghódolt Róma előtt.

„Hát Ázsia 500 városa nem hódol-e egyetlen úrnak és a consulok hatalmának, mégpedig anélkül, hogy római helyőrség volna bennük? Minek emlegessem a héniochosokat és kolchisiakat és a taurisiakat, Bosporos lakosait és a Pontos és a Maiótis-tenger mentén lakó törzseket, akiknek valamikor még nemzeti uralkodóik sem voltak: íme, most 3000 nehézfegyverzetű féken tartja őket, az egykor járhatatlan viharos tengeren pedig 40 hadihajó vigyáz a békére. Mennyivel több joga van igényt támasztani a függetlenségre Bithyniának, Kappadokiának és Pamphyliának, Lykiának és Kilikiának és mégis megfizetik az adót minden fegyveres kényszer nélkül.” (366-368)

„Ázsia” itt minden bizonnyal Asia provinciát jelenti, de Iosephus adata erősen túlzott: Plinius szerint 282 város volt ebben a tartományban. A dicha phruras („helyőrség nélküli”) minden bizonnyal arra vonatkozik, hogy Asiában nem állomásoztak legiók: a Flavius-kor kezdetén mindössze a Cohors I Bosporana és a Cohors I Hispana tartózkodott a provinciában, nyilvánvalóan a helytartó és a pénzverdék védelmére.
A Bosporosi Királyság uralkodói Róma nagy ellenségének, VI. Mithridatés Eupatórnak leszármazottai voltak, akik a 3-4. századig uralkodtak a térségben. A Krím-félszigetet és az Azovi-tenger környékét is magában foglaló királyságban jelentős zsidó diaszpóra is lakott.

A 3000 „nehézfegyverzetű” minden bizonnyal auxiliáris katona lehetett, de róluk nem sokat tudunk. A nées makrai („nagy hajók”) kifejezés szövegkritikailag ugyan problémás, de minden bizonnyal a latin navis longa megfelelője, amely a navis onerariával szembe állítva „hadihajót” jelent. Miután Nero bekebelezte Colchis (a mai Grúzia tengerparti vidéke) területét, megszervezték a classis Ponticát, vagyis a Fekete-tengeri flottát. Az „egykor járhatatlan” kifejezés a régebben a kolchisiak által ezen a tengeren nagyban űzött, de Nero idejétől végleg megfékezett kalózkodásra utal.
Bithynia és Pontus tartományt Pompeius Magnus hozta létre Kr. e. 63-ban. Cappadociát Tiberius szervezte meg Kr. u. 17-ben, de csapatokat csak Vespasianus telepített ide. Lykiát és Pamphyliát Claudius tette provinciává Kr. u. 43-ban, szintén megszálló csapatok nélkül. A kalózkodásukról híres kilikiaiakat a Kr. e. 60-as években telepítette le és szervezte tartománnyá Pompeius.

„A thrákok, akiknek az országa ötnapi járóföld széles és hétnapi járóföld hosszú, és zordabb és hozzáférhetetlenebb, mint a tiétek, és kegyetlenül hideg éghajlatával még el is riasztja a támadót vajon a thrákok nem engedelmeskednek-e 2000 főnyi római helyőrségnek?” (368) Az eredetileg királyok alatt élő thrákok („odrysiai és rhaskuporida királyság”) Kr. e. 13-10 között lázadtak fel a római uralom ellen, de Augustus legatusa, L. Calpurnius Piso leverte őket.
Velleius Paterculus „a legádázabb nemzeteknek” nevezi a thrákokat (gentes ferocissimae, II. 98). A „járóföld” nem világos, hogy utazókra vagy a hadseregre vonatkozik. A cursus publicus napi 50 mérföldet, a hadsereg viszont csak 15-20 mérföldet tudott megtenni naponta. Thrákia valóban nagyon hegyes vidék: nyugati részén akár 1800 m magas hegyek is emelkednek, míg a Júdeai-dombság magaslatai legfeljebb 600-700 m magasak. A tartomány Flavius-kori helyőrségről nincsenek közelebbi információk, de Moesiában és Thraciában (az ún. „moesiai limes” mentén) a Kr. u. 1. század közepén legalább négy legio és számos segédcsapat állomásozott.

„Az illírek, akiknek területe Dalmáciáig és az Istrosig terjed, vajon nem engedelmeskednek-e mindössze két legiónak, amelyek még segítenek is nekik elhárítani a dákok támadásait? És a dalmaták, akik oly gyakran és oly makacsul védelmezték szabadságukat, és minden vereségük után újra meg újra erőt gyűjtöttek új felkelésekre, mind békésen élnek most, egyetlenegy legio védelme alatt.” (369-370).
A kalózkodásról elhíresült illírek többször is fellázadtak Róma uralma ellen: Kr. e. 11-9-ben Tiberius vezetett ellenük hadjáratot; Kr. u. 69-ben (pannon-dalamata lázadás, amit Suetonius illyricumi háborúnak nevezett, és némi túlzással a legsúlyosabb háborúnak tartott Karthágó eleste óta: Tib. 16); és még Kr. u. 42-ben is L. Arruntius Camillus Scribonianus vezetésével is kitört egy sikertelen felkelés.

A Kr. u. 1. század közepén létrehozott Dalmatia provincia fővárosa Salonae volt. Iosephus ugyan nem említi, de a dákok támadásainak elsősorban Moesia lakossága volt kitéve. (Moesia tartományt Claudius hozta létre nagyjából Thraciával egyidőben.)
A 70-es években Moesiában 4, Pannoniában 2, Dalmatiában pedig 1 legió állomásozott. Ami az utóbbit illeti: 72-73 után a Legio XI Claudiát átvezényelték Germania Superiorba, és helyükre az újonnan sorozott Legio IV Flavia Felix került Dalmatiába. Iosephus bármelyik legióra gondolhatott e kettő közül.

„De minden más nemzetnél könnyebben megkockáztathatták függetlenségi harcukat a gallusok, mert országuk csupa természetes erődítmény: keleten ott vannak az Alpok, északon a Rhenus-folyó, délen a Pyrenaeus-hegység és nyugaton az óceán. És ámbár ilyen bástyák védik országukat, és ámbár 305 törzsük van, és ahogy mondani szokták a jólét minden forrása ott fakad országukban, és áruikkal úgyszólván az egész világot elárasztják, mégis szívesen adóznak a rómaiaknak, és belenyugszanak, hogy ezek tetszés szerint rendelkezzenek országuk javaival. És mindezt nem azért tűrik, mintha elgyávultak vagy elfajultak volna, hiszen 80 esztendeig harcoltak függetlenségükért, hanem azért, mert a rómaiak hatalma és hadiszerencséje lenyűgözi őket, hiszen sikereiket inkább ennek köszönhetik, mint fegyvereiknek. Így aztán elegendő maroknyi 1200 katona, hogy féken tartsa őket, holott országukban ennél úgyszólván több város van.” (370-373)
Iosephus ugyan megemlíti a nyolcvan esztendeig tartó gall függetlenségi harcokat, melyek a Kr. e. 120 körül kezdődő Alpokon túli hódításoktól (Gallia Narbonensis tartomány megalakításától) Kr. e. 51-ig, Iulius Caesar hódításának befejezéséig tartottak. Ugyanakkor elhallgatja a lulius Vindex-féle felkelést, amely 67ben robbant ki Nero ellen, vagyis a beszéd dramatikus időpontjában II. Agrippa természetesen még nem tudhatott róla. Ami a gall törzsek számát illeti: Plutarchos (Caes. 15) 300-at, Appianos (Celt. 1.2) pedig 400-at ad meg.

Gallia bősége közmondásos volt Rómában: szőlő, olaj és gabona bőven termett az országban, ezen felül vasban is igen gazdag volt. Ami a megszálló erők nagyságát illeti: Iosephus adatai valószínűek, de nehezen igazolhatók. Augustus alatt egy 500 fős cohors állomásozott Lugdunumban (Lyon), amit Vitellius 1000 fősre bővített, de Vespasianus újra csökkentett 500-ra.
A régészek mindenesetre mindhárom Gallia belsejében találtak legióstáborokat a Iulius-Claudius és a Flavius-korból. A városok számát illetően Iosephus erősen túloz, valószínűleg Plutarchos (Caes. 15.5) és Appianos (Gall. 2) adatából indult ki, miszerint Iulius Caesar több mint 800 várost foglalt el Galliában. Ezek a „városok” a valóságban legfeljebb 1000-2000 lakosú nyomorúságos kelta földvárak (oppida) lehettek.

„Ibéria lakosait függetlenségi harcukban sem az országukban bányászott arany nem segítette győzelemre, sem pedig az óriási távolság vízen és szárazon Rómától, sem pedig a lusitanok és cantaberek harci kedve, sem a közeli óceán, amelynek árapálya még a bennszülőtteket is megrémíti, mert a római hadseregek túlnyomultak Héraklés oszlopain, utat törnek a Pyrenaeus-hegység égbenyúló csúcsain keresztül, és meghódították ezeket a távoli és szívósan ellenálló néptörzseket is, amelyeket most egyetlenegy legió tart féken.” (374-375) Az Ibériai-félszigeten bányászott sokféle fém közül (arany, ezüst, réz, vas, ólom, cink, higany) Iosephus csak a legfontosabbat: az aranyat említi.
A „bányászás” helyett a geórgeó igét használja, körülbelül „feltúrás” értelemben, a külszíni fejtésre utalva, nem tudva, hogy az aranyat alkalmasint igen mély tárnákból hozták elő. A harci kedv (areimania) tulajdonképpen Aréstól a hadistentől való megszállottságot jelent. Iosephus a keltibérek három törzse közül kettőt említ (a kantáberek és a luzitánok mellől az asturok elmaradtak), ezeket valóban hoszszú harcok után sikerült csak legyőzni. (Az északnyugati cantabereket csak Augustus hódoltatta meg Kr. e. 27-26-ban.) Ennek ellenére még igen sokszor lázadtak Róma ellen (Kr. e. 24 és 16 között a Cantabri négyszer fordultak legyőzőik ellen). Abból a 4-5 legióból, amellyel Augustus idején pacifikálták a területet, mindössze egy: a Legio VI Victrix maradt Hispaniában. Galba egy újabbat is sorozott, de a polgárháború idején valamennyit kivonták, és csatákban vetették be őket.

„Van-e valaki köztetek, aki nem hallotta volna, hogy vannak germánok? Bizonyosan sokan láttátok már, milyen erős és nagy emberek, hiszen a rómaiaknak mindenütt vannak germán hadifoglyaik. Ezek óriási területen laknak, és még testi erejüknél is nagyobb a büszkeségük. Vitézül szembenéznek a halállal, és bátrabbak, mint a legvérszomjasabb vadállatok. És a Rhenus mégis határt szab támadásaiknak; nyolc római legió leverte őket. Most mint hadifoglyok rabszolgamunkát végeznek, és népük tömegei futásban keresnek menedéket.” (376-377)

A Germani általánosan használt összefoglaló neve volt a sokféle törzsnek (Batavi, Chatti, Cherusci, Tencteri, Chauci, Cimbri, Peucini, Veneti, Fenni stb.). Testi felépítésüket Tacitus így jellemzi: „mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a szemük, vöröses a hajuk, testük megtermett, de csak közelharcban erős”.
Az azért nem túl valószínű, hogy Agrippa kortársai Iudaeában gyakran láthattak volna germánokat, lévén, hogy a júdeai auxiliárisok zömét a környező területekről sorozták. Iosephus egyedül Heródes egzotikus testőrségével kapcsolatban említi gallok és thrákok jelenlétét.
A Rajna mint határ említése Steve Mason szerint ironikus, hiszen mindenki tudta, hogy a folyam nem a germánoknak, hanem a rómaiaknak szabott határt, főleg a teutoburgi vereség után. A tartományban egyébként 8 legió szokott tartózkodni: 4-4 Germania Inferiorban, illetve Superiorban (VI Victrix, X Gemina, XXI Rapax, XXII Primigenia; lAdiutrix, VIIIAugusta, XI Claudia, XIV Gemina). A kommentátorok megegyeznek abban, hogy az utolsó mondatot („népük tömegei futásban keresnek menedéket”) a zsidó háborúval egyidőben zajló batáv felkelés (Kr. u. 6970) ihlette.

„Nézzétek a britannusok védőfalát, éppen ti, akik minden reményeteket Jeruzsálem falaiba vetitek: őket az óceán hullámai védik; olyan szigeten laknak, amely legalább akkora, mint a mi országunk. A rómaiak azonban oda hajóztak, leigázták őket, és azóta mindössze négy legio a sziget helyőrsége.” (378) Cassius Dio szerint először Aulus Plautius tábornok megtagadta a Csatornán való átkelést, „mivel a katonák zavarogtak, látván, hogy a lakott világon kívülre (exó tés oikumenés) vezetnek hadjáratot”.
Claudius négy legióval (II Augusta, IX Hispania, XIV Gemina, XX Valeria) és számos segédcsapattal hódította meg a Brit-szigetet, illetve annak déli részét. Iosephus/Agrippa természetesen elhallgatja beszédében, hogy a sziget nagy része 66-ig meghódítatlan maradt, továbbá a britek kihasználtak minden lehetőséget a lázadásra, legutóbb épp 59-60/61-ben (Boudica-felkelés).
Tacitus még fél évszázad múltán is így fogalmazott velük kapcsolatban: „[a britek] az engedelmeskedésre már be vannak törve, de arra még nem, hogy szolgáljanak”. A sziget nagyságát Iosephus szándékosan vagy tudatlanságból, nehéz megítélni jócskán eltévesztette: a teljes Brit-sziget területe 209 000 km2, míg a teljes Iudaea tartományé legfeljebb körülbelül 20 000 km2 lehetett.

„Nem gondoltok rá, mi lett a karthágóiak sorsa, akik pedig a nagyszerű Hannibállal és nemes föníciai eredetükkel dicsekedhettek: íme elhullottak Scipio kardcsapásai alatt. Nem gondoltok Kyrénaiké lakedaimóni eredetű lakosaira, sem Marmarica lakosaira, akik messze a víztelen sivatag határán laknak, nem gondoltok a syrtisiekre, a nasamones és maurus népre, akiknek már a puszta neve is félelmet kelt, és a numidák mérhetetlen tömegeire, amelyek ugyancsak nem tudtak helytállni a római vitézség előtt. Így hódították meg az egész harmadik világrészt, amelynek néptörzseit sem könnyű felsorolni, s amelyet az Atlanti-óceán határol és Héraklés oszlopai, és amely a Vörös-tengerig az aithiopok megszámlálhatatlan néptörzseit táplálja. Ezek a népek évente annyi gabonát szállítanak, amennyi Róma lakosságának nyolc hónapig kenyeret ad, de ezenfelül mindenféle adóval készségesen hozzájárulnak a birodalom szükségleteihez, és nem tartják ezeket a terheket lealázóknak, mint ti, ámbár mindössze egyetlenegy legió tartózkodik náluk.” (380-383)

Ami a föníciaiak „nemes eredetét” (eugeneia) illeti, Iosephus itt két dologra gondolhatott. Az egyik a zsidókkal fennálló nyelvi rokonság a héber és a föníciai is a sémi nyelvek közé tartozik -, a másik a föníciai nép ősisége, amit az Apión ellen címzett vitairatában is kiaknázott. Kyrénaika öt városát valóban spártaiak alapították, innen vezeti le az itt lakók harciasságát. A marmaridák Kyrénaika déli részén, az Egyiptom felé eső sivatagban laktak.
A nasamones törzset már Hérodotos is említi (IV. 172), egyébként nem tudni, miért épp őket emeli ki Agrippa a számos itt élő törzs (például gaetuli, garamantes, libyo-phonices stb.) közül. Ironikus, hogy Domitianus uralma alatt, 85-86-ban Gn. Suellius Flaccus kormányzó gyakorlatilag kiirtotta ezt a törzset, mivel az fellázadt az erőszakkal behajtott adók miatt. A maurusok a mai Marokkó és Algéria határvidékén éltek, országukat 44-ben Claudius szervezte két provinciává (Mauretania Caesariensis, Mauretania Tingitana). A numidák a mai Algéria területén éltek, és a rómaiak a lugurtha elleni háború befejezése (Kr. e. 106) után kezdték pacifikálni területüket.

A görög-római földrajzi írók hagyományosan a „harmadik kontinenseként tartották számon Africát (Libyát). Az Eratosthenés-féle világképet közvetítő Strabón szerint a három földrész nagysága nagyjából megegyezik, de valószínűleg Afrika a legkisebb. Ennek a tévedésnek az volt az oka, hogy a hellenisztikus geográfia Afrikát olyan szigetnek képzelte, amely teljes terjedelmével az Egyenlítőtől északra terül el. Iosephust egyébként ahogy kortársait is rendkívüli módon érdekelték az etiópok, akik a kontinens déli és nyugati szegélyét lakták. A zsidók történetében azt a legendát is feljegyezte, miszerint Mózes hadjáratot folytatott ellenük, és miután legyőzte őket, elvette az etióp király lányát.

Iosephus/Agrippa tudott arról, hogy a császárok ingyen gabonát osztanak Róma város népének (congiarium), amit az afrikai gabona bősége tett lehetővé. Garnsey és Saller becslése szerint a Kr. u. 2. század első felében 670 000 szabad születésű római részesült ingyen gabonából (vagyis az egymillió lakosú főváros lakosságának túlnyomó része), amihez évi körülbelül 200 000 tonna gabonára volt szükség. Egyiptom annektálása (Kr. e. 30) után az onnan érkező gabona 4 hónapig táplálta Róma lakosságát, míg az afrikai gabona az év fennmaradó 8 hónapjában.
Róma „Afrika Korps”-a, a Legio III Augusta Augustus és a IuliusClaudiusok korában Ammaedarában (az Aures-hegységben), majd 75-től Thevestében (Tébessa, Algéria), végül 128-tól Numidia déli részén Lambaesisben (Lambese, Algéria) állomásozott. Valóban érdekes, hogy a hatalmas területen lakó sok nomád és félnomád nép féken tartására elegendő volt egy legio. Agrippa azt hangsúlyozza a zsidóknak: Afrika gabonát küld, adózik, eltart egy legiót „ti azonban ezek közül egyiket sem akarjátok”!

„Itt van bizonyítékul a közeli Egyiptom, amely az aithiopokig és a Boldog Arábiáig terjed, és Indiával határos, és a fejadójegyzék szerint Alexandria lakosságán kívül hét és félmillió lakosa van, s mégsem tartja becstelenségnek, hogy a rómaiak főhatalma alatt él. Pedig milyen bástyája lenne egy lázadásnak Alexandria városa, óriási lakosságával, gazdagságával és hatalmas kiterjedésével! Mert a város 30 stadion hosszú, és nem kevesebb, mint 10 stadion széles; egy hónap alatt több adót fizet a rómaiaknak, mint ti az egész esztendőben, s ezen felül gabonával is ellátja Rómát négy hónapra. Minden oldalról jól védett: egyfelől járhatatlan sivatag, a másik oldalon kikötésre alkalmatlan tengerpart, a harmadikon folyók és mocsarak határolják. De mindez nem tudott gátat vetni a rómaiak hadiszerencséjének, és ma az óriási Egyiptomot és a makedón főnemességet mindössze két legio tartja féken.” (384-388)

Egyiptom határa nyugaton a Iosephus által nem említett Qattara-mélyföld (Katabathmos), délen Etiópia, keleten pedig a Vörös-tenger túlsó partján fekvő „Boldog Arábia” (Arabia Eudaimón) volt, bár Egyiptom keleti kapcsolatai kétségkívül egészen Indiáig és még annál is keletebbre nyúltak ebben az időszakban. Az Egyiptom lakosságára vonatkozó demográfia adatok szövegkritikailag meglehetősen bizonytalanok: forrásuk vagy Diodóros vagy az abdérai Hekataios lehetett.
Ami Alexandria népességét illeti: néhány évtizeddel Iosephus előtt Diodóros azt írta, hogy a városban 300 000 „szabad polgár” lakik, ami megerősíti azt, hogy az összlakosság 5-600 000 fő körül lehetett. Iosephus ábrázolásából úgy tűnik, mintha az alexandriaiak boldogan elfogadták volna a római uralmat de mi sem áll távolabb az igazságtól. A közel-kortárs Dión Chrysostomos szerint Alexandria szabad lakossága (a makedón nemesség leszármazottai) folyton lázadoztak Róma ellen, és még az ott állomásozó katonaságra is állandó veszélyt jelentettek.
Az egyiptomiak által fizetett adó nagyságáról Strabón elmondja, hogy Cicero korában (a Kr. e. 50-es években) XII. Ptolemaios Auletés 12 500 talentum adót fizetett évente Rómának de az adó összege Tiberius korában már bizonyosan ennél sokkal magasabb volt. A 66-ban ott állomásozó legiók ugyanazok voltak, mint amelyek korábban szállták meg az országot: a Legio III Cyrenaica és a XXII Deiotariana, melyek egészen Traianus koráig ott is maradtak. Ez a két legio „tartotta kötőféken” az ország belső részeit, valamint a makedónok alapította Alexandriát.