A történelmi példák említése szintén állandó része volt a meggyőző beszédek kelléktárának. Agrippa/Iosephus mindjárt ötöt is felsorol az argumentatio részeként.
(1) Elsőként a zsidó nép saját történelméből meríti a példát: ״Bizony, akkor kellett volna latba vetni mindent, és a rómaiakat nem beengedni, amikor Pompeius országunkba érkezett. Akkor őseink és királyaink, akik jóval gazdagabbak, hatalmasabbak és bátrabbak voltak nálunk, a római hadsereg egy kis töredékének nem tudtak helytállni; ti pedig, akik már úgyszólván örököltétek a szolgaságot, minden tekintetben gyengébbek vagytok őseiteknél, akik először voltak római alattvalók, ti akartok fellázadni az egész római birodalom ellen?” (356-357)
Az első római, aki Júdeát leigázta, Pompeius Magnus volt. Iosephus művének bevezetőjében is említette, hogy Pompeiust valójában a II. Hyrkanos és II. Aristobulos között folyó polgárháború vonzotta Iudaeába. A zsidók ősei ״anyagiakban, testben és lélekben” egyaránt jobb helyzetben voltak a Hasmóneusok idején, mint most, amikor már több mint egy évszázada élnek római uralom alatt. Nem tudjuk pontosan, Pompeius mekkora sereggel támadt Iudaeára, mindenesetre a római főerők és a szír segédcsapatok (Bell. I. 6.5. [133]) létszáma elég nagy lehetett, hiszen hosszan tartó várostromra is sor került.
(2) Agrippa második példáját az athéni történelemből vette: ״Nézzétek az athéniakat: valamikor Görögország szabadságáért felgyújtották városukat, és az elbizakodott Xerxést aki a szárazföldön hajón járt, és a tengeren lábon kelt át, akinek birodalma határtalan volt, és Európa kicsiny volt hadseregének üldözőbe vették, mikor egyetlen hajón menekült, és a kis Salamis-szigetnél az óriási ázsiai hatalmat megtörték; és íme, ezek a görögök most a rómaiak alattvalói, és a várost, amely valamikor Görögország legelső városa volt, most itáliai parancsra kormányozzák” (358).
Athén történetének dicsőséges epizódjait Hérodotos elbeszélése alapján foglalta össze Iosephus. Xerxés átvágatta az Athos-félszigetet, és hidat veretett a Helléspontoson. Ezt Hérodotos is elképesztő elbizakodottságnak tartotta (VII. 24). Természetesen ez a példa akár a felkelők biztatására is szolgálhatott volna, hiszen az aprócska görög városállam győzedelmeskedett egy hatalmas birodalom felett, ám az utolsó mondat lehűti a várakozásokat: Athén is Róma alattvalója lett.
(3) Iosephus harmadik példája a spártai történelemből származik: ״Azután a lakedaimónok, akiknek büszkesége Thermopylai, Plataiai és Agésilaos, Ázsia felfedezője; ugyancsak kénytelenek voltak alávetni magukat a rómaiaknak” (359).
Spárta harci erényekben és dicső győzelmekben bővelkedő történelmét mindössze három metonímiával villantja fel: bár a thermopylai csata a perzsák győzelmével végződött, Plataiai mellett már sikerült a spártaiaknak felülkerekedni az ellenségen, Agésilaos pedig Kr. e. 396 és 394 között először aratott győzelmet rajtuk az akkor Perzsiához tartozó Kis-Ázsiában.
(4) Iosephus a negyedik példát a makedón történelemből vette: „És a makedónok, akik még mindig Philipposról ábrándoznak és látják őt, amint Alexandrosszal együtt megalapozza világbirodalmát (tés oikumenés hégemonian), beletörődnek a változtathatatlanba, és hódolnak azoknak, akikhez a szerencse átpártolt” (360).
A beszéd itt arra utal, hogy az egész oikumenére kiterjedő világbirodalmat Nyugaton először a makedónok alapítottak. II. Philippos még csak álmodozott róla, de fia, Alexandros meg is tudta valósítani, mégpedig elképesztően rövid idő alatt (Kr. e. 334-323). Mindez az ókori magyarázók szerint azért volt lehetséges, mert Tyché/Fortuna ״átpártolt” (metabainó, csak egyszerűen ״átment”) a makedónokhoz. A translatio imperii gondolata egyébként Dániel könyvében is szerepel természetesen nem a Szerencsével magyarázva a birodalmak egymásutániságát -, ilyen módon Iosephus nyugodtan felhasználhatta a pogány Tyché-felfogást is magyarázatul.
(5) Végül az utolsó példa a római történelemből származik. Iosephus a száz éven keresztül húzódó három pun-római háborút foglalja össze egyetlen mondatban: „Nem gondoltok rá, mi lett a karthágóiak sorsa, akik pedig a nagyszerű Hannibállal és nemes föníciai eredetükkel dicsekedhettek: íme, elhulltak Scipio kardcsapásai alatt” (380). Bár Scipio neve egyedül itt szerepel a Iosephus-életműben, Steve Mason szerint ״nem nehéz látni ennek a karakternek a visszhangjait az ifjú Titus tábornok portréjában”.