logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Róma elveszti a birodalom fővárosának rangját

Miután Constantius Chlorus 306-ban a britanniai hadjárat során meghalt, a katonák örökbe fogadott fiát, Constantinust választották császárrá. Uralkodásának kezdetén a birodalom helyzete rendkívül bonyolulttá vált, de semmi esetre sem az ő hibájából. A négy császár rendszere, amelyet Diocletianus honosított meg, csak a társuralkodók kölcsönös egyetértésének idején működhetett kifogástalanul, nem pedig az adott esetben, amikor három császár között ellentétek merültek föl. Ráadásul Constantinus nem számolt vele, hogy az államügyek intézésének gondjait majd a nép is szaporítja.
A római polgárság ugyanis forrongott amiatt, hogy Galerius császár új adókat vetett ki), a katonaság pedig Maximianus fiát, Maxentiust császárrá kiáltotta ki. Maximianus, az egykori társcsászár Galliába vonult, hogy biztosítsa a hatalmat fiának; itt megütközött Constantinus seregével, s a harcban elesett. Röviddel ezután Maxentius indított háborút Constantinus ellen, de ő is pórul járt, s meghátrálásra kényszerült. A mind bonyolultabb helyzetben Constantinus szövetségre lépett Licinius társcsászárral (és egyúttal sógorával), aki 308 óta Sirmiumban uralkodott, és nagy hadserege élén elindult Rómába, hogy leszámoljon ellenfelével. A város kapui előtt, a Milvius-hídnál találkozott Maxentiusszal, és 312. október 12-én megsemmisítő vereséget mért rá. Tíz évig Liciniusszal együtt uralkodott, de aztán a két császár egyre súlyosabb ellentétei harcban robbantak ki, amely 324-ben Licinius halálával végződött. Constantinus mint egyeduralkodó 337-ben bekövetkezett haláláig kormányozta a birodalmat, s érdemeinek elismeréseként Nagy Konstantin néven tartja számon a történelem.

A Milviushíd mellett megvívott csata emlékére, amelynek végén a megfutamodott Maxentius a Tiberisbe fúlt, a győztes Constantinus diadalívet emeltetett. Mindmáig ott áll eredeti helyén, a Colosseum közelében, s jobbára azok a domborművek és emlékérmek ékesítik, amelyeket Constantinus három régebbi emlékműről szedetett le (Traianus, Hadrianus és Aurelius emlékműveiről). De azért nem hiányoznak a diadalívről a nagy császár életének legdicsőbb pillanatait megörökítő jelenetek sem, ám másutt tökéletesebb kivitelben tárulnak elénk. Raffaello vatikáni stanzáiban Giulio Romano és Pierino del Vaga híres falfestményei sokkal többet mondanak a szemlélőnek; az egyik freskó, amelyet még Raffaello tervezett, a Milviushídi csatát, a másik Constantinus látomását ábrázolja. A képen a Milviushíd éppolyan, mint amilyennek a valóságban ma is láthatjuk, s amilyen alighanem Constantinus korában is volt, egyszóval a köztársaság utolsó évei óta, amikor építették, nemigen változott.
A harcosok vad összevisszasága fölött a római légiók jelvényei merednek a magasba; némelyeken sast, másokon keresztet figyelhetünk meg. Ez mindenképp megegyezik azzal a történelmi ténnyel, hogy Constantinus seregében igen sok keresztény is harcolt. A keresztényeket már az apja sem üldözte túlzott szigorral, ami pedig őt illeti — Maximianustól és Maxentiustól eltérőleg —, mindig nagy türelemmel és megértéssel viseltetett irántuk. Állítólag a keresztény katonák hősi helytállása segítette győzelemre ebben a csatában, s az egyháztörténészek szerint éppen ennek a hősiességnek láttán határozta el, hogy a keresztényeket egyenjogúsítja a pogányokkal. A császár „látomását" megtestesítő falfestmény pedig arra emlékeztet, hogy miután Constantinus a keresztények istenének védelmébe ajánlotta katonáit, az égen kereszt tűnt föl, ezzel a görög felirattal: En tútó niká [közismertebb latin változatban: In hoc signo vinces: „E jelben győzni fogsz").
A freskó világosan, realista ábrázolásban szemlélteti mind a keresztet, mind a feliratot, ott van az egek angyalainak kara és a menekülő ördög is; minden pontosan úgy, ahogyan Eusebius püspök 337ben kiadott Nagy Konstantin életrajza című munkájában tanúsítja. A csodálatos történet hitelességében ma már a keresztény írók is kételkednek ugyan, ám ez mit sem változtat a kép művészi értékén, s azon a tényen sem, hogy Constantinus valóban vallásszabadságot adott a keresztényeknek.

Amikor Constantinus (Licinius-szal együtt) kiadta a milánói ediktumot, még nem volt keresztény, s csak a halálos ágyán vált azzá. Az új vallást azonban védelmezte és támogatta. Uralkodása alatt a keresztények bármilyen hivatalt vállalhattak, visszakapták elkobzott épületeiket, s lerombolt imaházaikért a császár az ősi istenek néhány templomának odaajándékozásával kárpótolta őket. Azon a helyen, ahol az egyház hagyományai szerint Péter apostol, Krisztus földi helytartója mártírhalált halt, Constantinus a nagy keresztény vértanú emlékére bazilikát emeltetett. Ez a templom egészen a XV. századig állt, akkor lebontották, majd Bramante, Raffaello, Sangallo és Michelangelo tervei szerint ugyanazon a helyen fölépült a Szent Péter székesegyház, mégpedig abban az alakban, ahogyan ma is jól ismerjük. Constantinus ajándéka többek között a Plautius Lateranuspalota, amely aztán a pápa székhelyévé vált, s átépített formában ma is ezt a szerepet tölti be.
A kereszténység Constantinus uralkodása idején és támogatásával annyira elterjedt, hogy 325-ben az egyház már körülbelül hatszáz püspökséget tartott fönn; közülük mintegy 120 Egyiptomban, több mint 100 Afrika egyéb területein, több mint 60 Itáliában, körülbelül 40 Kisázsiában, 20 és egynéhány Görögországban, 1015 Hispániában és Galliában működött, de Britanniától egészen Örményországig és Mezopotámiáig (Orchoö, a sumér Uruk) másutt is számos püspökség létesült.
Nem vitás, hogy Constantinus türelmessége, amelyet már kezdettől a keresztények iránt tanúsított, idők múltán őszinte rokonszenvvé vált. A diadalmas eszméknek mindig nagy a vonzóerejük, ám az ő esetében valami más szabályozta ezeket az érzelmeket. Sőt elsősorban ez a más lépett elő döntő tényezővé: fölfedezte a kereszténységben azt az erőt, amely ideológiailag egybeforraszthatja a birodalmat, megszentelheti a római államrendet, megszilárdíthatja a császári tekintélyt. S intézkedéseit is ez határozta meg; a kereszténységet nem vallási, hanem politikai szempontból értékelte, mint egy világbirodalom sorsáért felelős államférfi.

Mi sem lett volna Constantinus számára könnyebb, mint hogy a keresztények hitét az egyenjogúsítás helyett az államvallás rangjára emelje; mindössze egy rendeletet kellett volna kiadnia. Ezt azonban legalábbis idő előttinek tartotta. Az ősi vallás hívei még mindig a birodalom lakosságának többségét alkották, amit föltétlenül tekintetbe kellett vennie. S továbbmenőleg: a kereszténység helyzete és belső egysége még távolról sem szilárdult meg annyira, hogy a birodalmat összetartó ideológiai kapoccsá váljék. Az egyház egységét szüntelen hitviták, hatásköri súrlódások, jelentéktelen ügyek miatt kirobbant viszálykodások bontották meg (nem tudtak megegyezni például az ünnepek megszentelésének kérdésében, a temetkezés módjában, a bűnbocsánat és vezeklés követelményeiben stb.).
Az ellentétek hovatovább szakadásra vezettek; a hívők egymást zárták ki az egyház kötelékéből, de egész községeket is kiközösítettek, s az „igazhitűség" és „eretnekség" képviselői között elkeseredett harc tört ki. Mindez érthetőleg ellenkezett Constantinus politikai céljaival. Megkísérelte tehát a vitás kérdések megoldását, s határozott hangú intelemben az ellentétek áthidalását követelte az egyházfőktől. A békesség helyreállítása végett 325-ben nicaeai nyaralójába összehívta az első „egyetemes egyházi zsinatot", amely aztán megegyezett az alapvető keresztény dogmák megfogalmazásában (ez az úgynevezett „nicaeai hitvallás"). A zsinat határozatait Constantinus minden további nélkül jóváhagyta, noha még mindig nem volt keresztény, ellenkezőleg: a régi vallás legfőbb papjának rangját viselte. A kereszténységet azonban nem nyilvánította államvallásnak.

Bár Constantinus sokat foglalkozott az egyház ügyeivel, mégsem mondhatjuk, hogy legfőbb uralkodói tevékenysége éppen a vallási kérdések rendezésére terjedt ki. Katonai kötelességeinek is eleget tett, akárcsak a többi császár. Nyugaton a frankokkal, a Duna mentén a gótokkal háborúskodott, s csak a halál akadályozta meg abban, hogy megindítsa jól előkészített hadjáratát a perzsák ellen. A birodalom szervezeti kérdéseire szintén nagy figyelmet fordított; a katonai ügyeket kivonta a polgári közigazgatás jogköréből, s Diocletianus államszervezeti reformjának betetőzéseként a birodalmat négy prefektúrára osztotta (Kelet, Illyria, Itália és Gallia). Törvényerőre emelte azokat az intézkedéseket, amelyek a gazdasági alapban és a lakosság társadalmi helyzetében bekövetkezett változások folytán, elkerülhetetlenné váltak; megtiltotta például a kolónusok átköltözését az egyik birtokról a másikra, az ipari ágazatok némelyikének kézműveseit pedig kötelezte, hogy tartósan a saját kollégiumuk kötelékében maradjanak.
Azt is a leghatározottabban megtiltotta, hogy a rabszolgákat uraik halállal büntethessék, megkönnyítette a rabszolgák felszabadítását, s a korábban rabszolgapiacra küldött hadifoglyok a tartományokban mint letelepített kolónusok dolgozhattak. A mezőgazdaságban foglalkoztatott rabszolgák helyzete tehát Constantinus reformjainak jóvoltából kezdte megközelíteni a szabad polgárnak tekintett kolónusok helyzetét. Ezeknek az intézkedéseknek haladó szelleme vitathatatlan; hatásukra tovább gyengült az amúgy is idejétmúlt rabszolgatartó társadalmi rend, s egyidejűleg erősödtek a kibontakozó hűbéri rend elemei. Márpedig a hűbériség minden hibája és fogyatékossága ellenére mégiscsak fontos határkővé vált Európa társadalmi fejlődésének útján.

Constantinus 324-ben még egy reformot határozott el, amely Romulus és Augustus városának történetében az egyik legnagyobb horderejű és legmélyrehatóbb fordulatot jelentette. Ezt a reformot 330-ban valósította meg.

A birodalom székhelyét Rómából Byzantiumba tette át, s az új fővárost saját magáról elnevezte Constantinopolisnak.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969