logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Problémák, reformok és Caracalla rendelete a római állampolgárságról

A császárok gyors egymásutánja nem az oka, hanem a kísérőjelensége volt annak az általános válságnak, amely Septimius Severus uralkodása óta mindinkább súlyosbodott. Róma életének valamennyi területére kiterjedt, s a birodalmat a hatalom és dicsőség magaslatairól szakadékba döntötte, ahonnan aztán a kortársak közül senki sem látott kivezető utat.

A válság okai a birodalom belső nehézségeiben keresendők, hiszen az állam biztonságát a Severusok korában sem fenyegette több ellenség, mint előzőleg, s az ellenséget a hadsereg különben is féken tudta tartani. Az igazi okok a római társadalom gazdasági alapjában gyökereztek: a rabszolgatartó társadalmi rend már halódott, de még tengődött valahogy; az új rend elemei erősödtek ugyan, ám egyelőre csak lazították a régi rendszer szilárdságát. Ez a jelenség a mezőgazdaságban éreztette leginkább hatását; a rabszolgák termelőmunkájára alapított nagybirtokok gazdálkodási eredményei gyengültek, s foglalkoztatott rabszolgáik száma — Traianus korának termelési viszonyaihoz képest —felére csökkent.
A kolonátusok népszerűsödtek, de a kibontakozáshoz nem volt elegendő lehetőségük; főleg szállítóeszközökben szűkölködtek, és hiányoztak az olyan törvényes rendelkezések is, amelyek jogi helyzetüket fontosságukhoz mérten meghatározták volna. A mezőgazdaság válsága, amelynek egyik következményeként a pénzt mint fizetési és csereeszközt lassanként háttérbe szorították a terményben teljesített fizetések, a kereskedelmet és ipart is érzékenyen érintette.
Tovább gátolta e két gazdasági ág kiterebélyesedését a városi önkormányzatok jogkörének korlátozása, főként pedig a pénz értékének szüntelen romlása. Az állam pénzügyi mérlegéinek egyensúlya menthetetlenül fölbomlott: a bevételek távolról sem fedezték a kiadásokat. A császári bürokrácia közigazgatási szervezete soha nem tapasztalt szigorral tartotta kordában a lakosságot, s zavartalan működésének biztosítása mérhetetlen összegeket emésztett föl. A hadsereg, s ez mindenképpen érthető, még többe került, hisz rég elmúltak azok az idők, amidőn a tetemes zsákmányok jóvoltából — hogy közgazdasági fogalmat használjunk — önellátó volt. Amikor Caracalla fölemelte a katonák zsoldját, a birodalom olyan állapotba jutott, hogy nem tudta fönntartani a hadsereget, hadsereg nélkül viszont nem maradhatott fönn.

A Severusok uralkodásának idejéből aránylag sok olyan dokumentum áll rendelkezésünkre, amely a birodalom gazdasági viszonyaira vonatkozik, s az adatok elemzése alapján bátran megállapíthatjuk, hogy a helyzet megjavítása egyszerűen lehetetlenné vált. Nem oldották volna meg a problémákat még azok az intézkedések sem, amelyeket a majdnem kétezer esztendő tapasztalataival gazdagabb újkori szakértők dolgoznának ki; a gazdaságtörténet és a társadalomtudomány szakemberei mindmáig képtelenek választ adni arra a kérdésre, hogy milyen beavatkozások hozhattak volna enyhülést.
Septimius Severus azonban hosszú esztendőkön át szívósan állta a harcot a válsággal, hogy legalább a legsúlyosabb következményeket elhárítsa, s nem adta föl a reményt Caracalla sem. Mindketten az olyan orvosokra emlékeztetnek, akiknek a betegség meggyógyítására nincs többé hatalmuk, de azért mindent megtesznek a fájdalmak csillapítása végett. Nem csoda tehát, hogy csak átmeneti és részletmegoldásokat sikerült elérniük.

Septimius Severus mindenekelőtt a jogrend nagy jelentőségét és annak a kiemelkedő fontosságát ismerte föl, hogy a jognak mindig összhangban kell lennie a kor valódi szükségleteivel. Reformtervei elsősorban a jus civile, a polgárjog, valamint a jus gentium, a nemzetközi jog területére vonatkoztak. Korának jogászai továbbra is különbséget tettek a szabad polgárok és a rabszolgák között, ugyanakkor azonban a rabszolgaság intézményét már a természetes joggal (jus naturale) ellenkezőnek minősítették, s császári intézkedéseket sürgettek a rabszolgák védelmére az urak önkényével szemben. Bár a családfő korlátlan hatalmának ősi intézményét fönntartották, az apának azt a jogát, hogy gyermekét halállal büntetheti, vagy pedig eladhatja rabszolgának, immár elavult csökevénynek bélyegezték, amelynek érvényesítése nem engedhető meg.
A családi tulajdonjogtól, amely változatlanul az apát illette meg, különválasztották az úgynevezett peculiumot; ez eredetileg csupán azt a vagyont jelentette, amelyet a családhoz tartozó fiúgyermek a katonai szolgálat idején szerzett, most azonban kiterjedt minden olyan vagyontárgyra, amellyel a fiú vagy a család más tagja valamilyen jogcímen szabadon rendelkezhetett. Lényegesen leegyszerűsítették a kötelmi jogot is, megszabadították régebbi merev alakiságától, s valamennyi kötelmi kapcsolat szabályozására mindössze négy tételt állítottak föl. Ezek a tételek nagyjából a mai kötelmi viszonyok meghatározására is elegendők: do ut des, „adok, hogy adj"; do ut facias, „adok, hogy elvégezd"; facio ut des, „elvégzem, hogy adj"; facio ut facias, „megteszem, hogy megtedd".
Róma jogászai egészen új értelmet adtak a kölcsönös emberi kapcsolatok alapját képező igazságosság elvének (aeguitas), valamint a becsületesség fogalmának is (bona fides), amely a kötelmi jog egyik fontos alkateleme. A korszak legkiválóbb jogászai, mint például Aemilianus Papinianus, Paulus és Ulpianus, elődeik művét mármár a tökéletesség szintjére emelték, s azok a jogszabályok, amelyek megalkotásában részt vettek, mindmáig kitűnnek utolérhetetlen közérthetőségükkel, pontosságukkal, egyértelműségükkel és tömörségükkel. A sallangjaitól ilyképpen mentesített polgárjog, de főként az új kötelmi jog, sok alaki akadályt elhárított a gazdasági és társadalmi viszonyok jobbra fordulásának útjából, jóllehet a körülmények nemkívánatos fejlődésének anyagi okait érthetőleg nem küszöbölhette ki. Utóvégre a jog csupán felépítmenye az alapnak, s kedvező hatásához nem fér kétség, azonban a meghatározó tényezőt mégiscsak az alap képezi. Az újjárendezett római jog egyidejűleg fontos összekötő kapoccsá vált a birodalom tartományai, kerületei és városai között, s túlélte azokat az időket is, amikor a hatalmas birodalom egyes részeinek kölcsönös gazdasági és politikai kapcsolatai már meggyengültek.

Viszont a büntetőjogban Septimius Severus uralkodásának idején egy olyan elem érvényesült, amely összhangban állt ugyan az adott helyzettel, ám ellenkezett a polgárok törvény előtti egyenlőségének elvével. A hatóságok különbséget kezdtek tenni a honestiores, a „tiszteletre méltóbb" és a humiliores, az „alacsonyabb rendű" emberek közt. Az első csoportba a császári tisztviselők, a magasabb rangú katonák, a szenátorok és a városi közigazgatás képviselői, a másodikba a többiek tartoztak. Ez is egyike volt azoknak az elemeknek, amelyek a hűbériség korában érvényesültek maradéktalanul, amikor a törvény előtti egyenlőtlenséget törvénnyel szentesítették. E megalázó jogtalanság felszámolását az 1789-es franciaországi burzsoá forradalom egyik legnagyobb vívmányának tekinthetjük.

Septimius Severus fontosabb reformjai közül okvetlenül meg kell említenünk a városi önkormányzatok gazdálkodásának szigorúbb ellenőrzését, ami szintén az állam zilált pénzügyeinek rendezését szolgálta. A császári hivatalnokok által irányított közigazgatási szervek ugyanis most már véglegesen átvették a físcus, vagyis az államkincstár előrenyújtott (és mindig szélesre tárt) tenyerének szerepét. E reform eredményei azonban nem feleltek meg a hozzájuk fűzött várakozásnak, az elkerülhetetlenné vált újabb adóemelés pedig megbénította a gazdasági életet.
A válság tehát nemhogy enyhült volna, hanem tovább szélesedett, és még inkább elmélyült. De ha netán az a szándékunk, hogy Septimius Severus pénzügyi szakembereinek ezt a politikáját rossz néven vegyük, ne hamarkodjuk el a dolgot. Ne feledjük el, hogy a modern idők sokkal tapasztaltabb és bölcsebb kormányai sem idegenkednek néha az ilyen meggondolatlan kísérletektől. S amit az imént az adóemelésekről és egyebekről mondottunk, ugyanaz a pénz leértékelésére is vonatkozik, amellyel még soha semmilyen válságot nem oldottak meg.

Caracalla reformjainak sorából legalább egyet méltassunk figyelemre: a birodalom majdnem minden szabad lakosának megadta a római állampolgárságot. Nos hát jusson csak eszünkbe, milyen szívós harcot folytattak az italikusok a római állampolgárság elnyeréséért. S bizonyára azt sem felejtettük el, hogy milyen kivételes kegyet és kiváltságot jelentett a galliai, hispániai és illyriai szövetségesek számára a római állampolgárság elismerése. De azt is tudjuk, mily nagy haragra lobbant Róma és Itália, amikor Claudius ezt a jogot valamelyest nagylelkűbben kezdte osztogatni. Ezek szerint azt hihetnők, hogy Caracalla 212-ben a Constitutío Antoniana meghirdetésével az évszázad legjelentősebb és legmerészebb reformját valósította meg.
Viszont az igazság nem más, mint hogy az egykori történetírók erről a messze hatónak hitt reformról alig tesznek említést; a római állampolgárság ugyanis már; régesrég elvesztette hajdani vonzóerejét. Cassius Dio például ekképpen vélekedik: „Caracalla a birodalomban mindenkiből (minden szabad emberből) rómait faragott, ami látszólag kitüntetésnek számított, ám valójában csak azért tette, hogy ezzel is gyarapítsa az állam jövedelmét, mert az idegenek sokféle adót és illetéket nem fizettek." Egyszóval a nagy reform hátterében csupán pénzügyi meggondolások húzódtak meg, amelyek a magasabb adóbevételeket célozták. A birodalom lakosai pedig jogilag mind polgárokká váltak, lényegileg azonban a császár jobbágyai maradtak.

A reformért senki sem lelkesedett, de nem is háborgott miatta senki. Legalábbis a történetírók műveiben ilyesmiről még csak véletlenül sem találunk feljegyzéseket. Egyedül a gonosztevők örülhettek az újításnak, no meg a keresztények. Valószínűleg a hála érzése töltötte el őket, ha arra gondoltak, hogy mint római állampolgároknak nem kell gyalázatos halált halniuk a keresztfán, hiszen most már emberi rangjukhoz méltón legföljebb csak lenyakazhatják őket.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969