logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Katonacsászárok a birodalomban zilált állapotok uralkodnak

Miután Maximinus Thrax meggyilkolta Alexander Severust, császárnak nyilvánította magát. Ezzel kezdődött meg a római történelemben az a furcsa korszak, amelyet a történetírók mint a „katonacsászárok uralmának" korát emlegetnek.

Ez a korszak nem egészen fél évszázadig tartott (235-284), s ez idő alatt huszonnyolc császár váltotta egymást a trónon, ha figyelmen kívül hagyjuk az „el nem ismert ellencsászárokat", akik közül csupán a III. század hatvanas éveiben körülbelül harminc kísérletezett a hatalom megkaparintásával. Mindössze négy katonacsászár uralkodott öt esztendőnél hosszabb ideig, s Gallienus kivételével egy sem tudott több mint tíz évig hatalmon maradni, úgyhogy uralkodásuk idejének átlaga nem egészen két esztendőt tesz ki. Egyetlenegy halt meg közülük természetes halállal (Valerianus 260-ban, a perzsák fogságában), s ketten a csatamezőn estek el (Philippus Arabs 249-ben, amikor Decius ellencsászárral háborúskodott, valamint Decius 251-ben, aki a gótokkal vívott al-dunai ütközetben végezte életét). A többieket mind meggyilkolták, egyiküket azonban állítólag villám sújtotta agyon.

A történetírók ezeknek a császároknak legtöbbjét külön-külön nem is jellemzik; ne vegyük tőlük zokon, hiszen erre nemigen maradhatott idejük. E korszak komor félhomályából csak a kiontott vér szaga árad felénk, s a meggyilkoltak halálhörgését, a zsarnokok megrészegült hahotáját véljük hallani. A rómaiak egykori büszkeségének, az alkotmányosságnak és törvényességnek nyomát sem találjuk, viszont annál fontosabb szerepet tölt be „a történelem nagy mechanizmusa", amelyet Jan Kott a RIehdrdokról és Henrikekről írt Shakespeare drámákban is fölfedezett. Pontosan ügy, ahogyan a sötét hűbéri Angliában, a mélyre süllyedt Rómában sem egyéb a történelem, mint „hatalmas lépcsőzet, amelyen az uralkodók végtelen sora törtet a magasba.
Minden lépcsőfokot, minden lépést gyilkosság, hitszegés és árulás jelöl meg. Minden lépcsőfok, minden lépés közelebb hozza a trónt vagy megszilárdítja a hatalmat ... Az utolsó lépcsőfok után már csak egyetlen lépés, s következik a tátongó szakadék. Az uralkodók változnak. De a lépcsőzet mindig ugyanaz. S tovább lépdelnek föl rajta a jók és gonoszak, a bátrak és gyávák, az elvetemültek és nemes lelkűek, a jóhiszeműek és cinikusak". Ám nem mindegyik jutott föl a magasba. Sokan a feleúton megtántorodtak, s voltak, akiket visszarántottak az ügyesebbek és könyörtelenebbek. Ügy tűnik fel, mintha a történelem kereke megállt volna. Minden uralom majdnem egyformáin kezdődik és végződik, s csak a kulisszák változnak. De azok sem túlságosan.

Ezeknek a császároknak nevét rendszerint még a szakemberek sem tudják fölsorolni emlékezetből. De különben is elég sok név ismétlődik; úgy látszik, a viselőjük sem sokat hederített rá, hogy milyen néven vonul be a történelembe. Márpedig a katonacsászárok közt is akadtak kiemelkedők vagy legalábbis érdekes személyiségek. Némelyikükről nincsenek részletes és hiteles adataink; többnyire csak a híveik vagy ellenfeleik írtak róluk. A magunk részéről csupán a legfontosabbakkal foglalkozunk, mégpedig életművük, érdemeik arányában.
Maximinus Thrax (235-238), az első barbár származású császár, hatalmas termetével, nagy erejével és nyerseségével tűnt ki. Fiatal korában pásztorkodott, majd mint zsoldos katona a hadseregbe lépett, ahol főként izmaival és kíméletlen módszereivel hívta föl magára a figyelmet.
Amikor a már ismertetett előzmények után császár lett, egyáltalán nem törődött vele, hogy mit szól ehhez a szenátus. Uralkodásának egész ideje alatt egyszer sem mutatkozott Rómában. Gyűlölte az előkelő származású embereket, a tudósokat és a keresztényeket. Egyedül a katonák érdekelték. Megengedte nekik, hogy kényük-kedvük szerint fosztogassanak, garázdálkodjanak a városokban és falvakban, ha pedig elfogyott a pénze, a városok és templomok kincseinek megdézsmálásával segített magán. Érthető tehát, hogy viselkedésével általános felháborodást váltott ki, s hol itt, hol ott gyűlt meg a baja a forrongó lakossággal. Amikor az afrikai légiók az ottani tartományi helytartót, Gordianust császárrá kiáltották ki, Maximinus katonaságot küldött Afrikába, s megverte az ellencsászár fiának, II. Gordianusnak seregeit. Erre I. Gordianus öngyilkosságot követett el. Maximinus most már III. Gordianus hadai ellen fordult, de mivel nem tudott gyors sikert fölmutatni, katonái föllázadtak és megölték.

Miután III. Gordianus (238-244), az öngyilkos I. Gordianus tizennégy éves unokája a szenátus és a praetorianusok segítségével két ellencsászártól megszabadult, hadserege élén az AlDunához vonult, hogy leszámoljon a behatoló barbárokkal. Innen keletre indult, ahol a perzsák Mezopotámiát nyugtalanították, de még a hadjárat vége előtt megölték. Utóda, Philippus Arabs (244249) békét kötött a perzsákkal, s aránylag kedvező feltételekben sikerült megállapodnia, majd amikor visszatért Rómába, szembekerült Decius ellencsászárral, s a harcban elesett.

Decius (249-251) nagy tervekkel lépett a trónra. Föl akarta támasztani a régi római hagyományokat és erényeket, hogy Róma dicsősége ismét hajdani fényében ragyogjon. Az ősi vallás újraélesztésére irányuló igyekezetében a keresztények ellenállásába ütközött, akiknek száma az üldözések során nemhogy csökkent volna, hanem feltűnően megszaporodott. A császár tehát az egész birodalomra kiterjedő „általános keresztényüldözést" rendezett, amelynek ezer és ezer ember esett áldozatául.
Mit sem változtat a tényen, hogy Deciusnak nem a keresztények kiirtása volt a célja, hanem csak a meggyőződésüktől akarta eltéríteni őket. Nagy terveit azonban nem valósíthatta meg. Uralkodásának második évében (251) a keletről előrehömpölygő vad hunoktól szorongatott gót törzsek betörtek Tráklába és Macedóniába, s a visszaszorításukra megindított hadjáratban hősi halált halt.

Öt jelentéktelen császár után, akik közül egyik-másik mindössze néhány hétig uralkodott, Valerianus szenátor jutott a trónra, aki a fiával, Gallienusszal osztotta meg a hatalmat (253-260, illetőleg 253-268). Mindketten nem mindennapi képességekkel rendelkeztek, s Decius politikájának szellemében a régi római társadalom felújítására törekedtek. De ennek csak egy újabb nagyarányú keresztényüldözés lett a következménye, s a végén siralmas állapotban hagyták hátra a birodalmat. A történelemben ugyanis még sohasem. támadta egyszerre annyi ellenség a római határokat, mint éppen az ő uralkodásuk idején.
A Rajnán a germán frankok és alemannok, a Dunán a gótok keltek át, az afrikai tartományt a maurusok ostromolták, keletről a perzsák támadták a birodalmat. Valerianus a germánok megfékezését Gallienusra bízta, ő maga pedig a perzsák ellen indult, akiknek királya, Artaxerxész már leigázta a parthusokat, s Dareiosz és Xerxész birodalmának feltámasztásáról álmodozott.

A kezdeti sikerek után Valerianus a mezopotámiai Edessza város védelme közben a perzsák fogságába esett, s ott is halt meg. Gallienusnak sikerült ugyan meghátrálásra kényszerítenie az alemannokat, azonban nehéz helyzetével nemcsak a nyugati légiók parancsnokai éltek vissza, akik tömegesen kiáltatták ki magukat császárrá („harminc ellencsászár"), hanem a keleti tartományokban zsarnokoskodó legkülönbözőbb hatalombitorlók is. Mindezek tetejében újabb barbár törzsek törték át a birodalom határait, a gótok pedig majdnem minden fontosabb görög várost megszálltak, köztük Athént, Korinthoszt, Spártát és a kisázsiai Epheszoszt is. S a birodalom e halálos vonaglásának pillanataiban Gallienust az összeesküvők Milánóban megölték.

Marcus Aurelius Claudius (268-270), az új császár egy szánalmas, roncsokban heverő birodalom fölött kezdte meg uralkodását. Keleten Mezopotámia, Örményország és számos kisázsiai tartomány a perzsák megszállását nyögte; Egyiptomban és a környező országokban Zenobia palmyrai királynő ragadta magához a hatalmat; Dácia és Pontusz elszakadt a birodalomtól; Galliában, Britanniában és Hispániában ellencsászárok önkényeskedtek. Claudius mindenekelőtt Hispániát, majd Galliát kényszerítette engedelmességre, aztán hadjáratot indított az Al-Dunához és megverte a gótokat. Miután fölvette a „Gót" (Gothicus ) melléknevet, rövidesen meghalt, állítólag pestisben. A trónon fivére követte, akit azonban alig néhány napos uralkodás után az ellenlábasai öngyilkosságba kergettek. A trón újabb betöltése körül heves vita kerekedett, végül is Claudius illyriai honfitársa, Lucius Domitius Aurelianus vette át a hatalmat.
Aurelianus ötesztendei uralkodása alatt (270-275) kiérdemelte „a világ újjáteremtője" címet. Ez elég magasztosan hangzik ugyan, viszont tény, hogy rövid és vakmerő háborúkkal majdnem teljesen helyreállította a birodalom előző határait. Mindössze Dácia, Pontusz és a távolabbi keleti tartományok egy része maradt továbbra is idegen birtokban. Kiűzte a gótokat Pannóniából, s megverte az alemannokat, akik betörtek Itáliába. Néhány sikeres belpolitikai reformjával is kitűnt; így például erélyes intézkedéseket hozott a bűnözés elszaporodásának megakadályozására, rendezte az állam pénzügyeit, s Róma szegényei a havonkénti gabonajuttatások helyett naponta és fejenként két fontnyi (körülbelül 0,66 kg) kenyeret kaptak. Hogy biztosítsa Rómát a barbárok esetleges betörései ellen, körülvette majdnem tizenkilenc kilométer hosszú védőfallal. E hatalmas védőrendszer bástyáival, tornyaival és kapuival jórészt ma is áll (persze már rég nem a város peremén húzódik), s az újkori Róma jellegzetes városképének elválaszthatatlan tartozéka.

Uralkodásának ötödik esztendejében, 275-ben Aurelianus keletre indult, hogy fölújítsa a perzsák által megsértett birodalmi határokat. Ám alighogy megkezdődött a hadjárat, utolérte a katonacsászárok szokásos végzete: az összeesküvők tőrrel leszúrták. Utána aránylag gyors egymásutánban további hat férfiú vállalta a kockázatos császári elfoglaltságot, akik közül csupán egy menekült meg az orgyilkosoktól (Marcus Aurelius Carus), de ő is csak azért, mert a villám idejében agyonsújtotta. A birodalomnak aztán egészen Gaius Valerius Aureliusn Diocletianus fellépéséig várnia kellett, hogy végre ismét megszilárduljon a császári hatalom.
Vajon mivel magyarázhatjuk, hogy a római birodalom a súlyos belső válság, a sorozatos császárgyilkosságok, a hadsereg nem is titkolt megbízhatatlansága és az államot fenyegető ellenség sokasága ellenére sem hullt szét? Hiszen a „katonacsászárok" korában sokkal mélyebbre süllyedt, mint az „őrült császárok" idején. Miképpen lehetséges, hogy fönnmaradt, sőt megint fölemelkedett?

Talán és főként annak köszönhette megmenekülését, hogy ellenségei nem tömörültek szövetségbe. S azt se felejtsük el, hogy a római birodalom még a legkomolyabb megpróbáltatások idején is számottevő erőt képviselt. — A politikában, mindenekelőtt a külpolitikában — mondotta Carlo Sforza, aki több mint tizenhat évszázaddal később irányította Itália külpolitikáját — némelykor már a merő látszat is ugyanúgy hat, mint a valóság.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969