logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Diocletianus abszolút egyeduralma

Diocletianus, aki 284-ben lépett a császári trónra, vigasztalan állapotban találta a birodalmat. Színleg egységesnek látszott ugyan, s Aurelianus reformjai is éreztették még kedvező hatásukat, ám a valóságban rosszul, sőt nagyon rosszul festett a helyzet. Különösen a feldúlt gazdasági alap okozott problémát. A mezőgazdaság eljutott a hanyatlás mélypontjára; a szántóföldeket, szőlőültetvényeket tönkretették a felvonuló hadak és a barbárok betörései, a felégetett falvak lakossága nyomorgott, a termőterület nagy hányada parlagon hevert. Hiányzott a munkaerő, a rabszolgák száma megcsappant, a kisparasztok vándorbotot vettek a kezükbe, s a nagybirtokok telepesei követték példájukat. A romba dőlt vagy kifosztott városok azonban nem nyújthattak munkaalkalmat, hiszen a kézművesipar is tengődött, a kereskedelem pangott, s az országutakat fölverte a gyom. Az államkincstár kongott az ürességtől, az arany és ezüstpénz elásott kincs formájában a föld alá tűnt. A hadseregben felbomlott a fegyelem, a közbiztonság elfelejtett fogalommá vált.
„Figyeld csak meg, mennyire ellepték az utakat a rablók és a tengert a kalózok; figyeld meg a mindenütt elterülő katonai táborokat, amelyek mindnyájunk félelmére háborúkat hirdetnek! A világ a kölcsönösen kiontott vértől ázik; ha valaki gyilkosságot követ el, ez gaztett, ám ha ugyanezt az állam nevében cselekszi, azt mondják rá, hogy becsületes dolgot művelt. Nem az ártatlainság mérlegelése, hanem a kegyetlenség nagysága biztosítja a gonosztevőnek a büntetlenséget" — írja a karthágói Cyprianus a III. század közepe táján, és szavai Diocletianus uralkodásának kezdeti időszakára is pontosan ráillenek. Hanem aztán nagyot fordult a világ.

Mintegy másfél évszázad elteltével Diocletianus volt az első császár, aki több mint húsz esztendeig maradt hatalmon (284-305). A hadsereg segítette trónra Numerianus császár meggyilkolása után, akinek környezetében mint a praetorianusok parancsnoka szolgált, de ő maga az összeesküvésben nem vett részt. Sőt miután kinyomoztatta, hogy ki volt a császárgyilkosság értelmi szerzője, a tettest nyilvánosan, a katonák gyülekezete előtt átdöfte a kardjával.
„Dalmáciában született, s nem éppen nevezetes családból származott — olvashatjuk Eutropius művében. — Általában azt beszélik róla, hogy az apja írnok volt, mások szerint csak felszabadított rabszolga."

Fölemelkedését katonai tehetségének és kiváló szervezőképességének köszönhette; 3637 éves lehetett, amikor gazdag tapasztalatokkal a háta mögött elérte a császári rangot. Részletesebb és pontosabb élettörténetét nem ismerjük, s ennek csak a regényírók örülhetnek őszintén, akik nem szeretnek bíbelődni a képzelőerejüket gúzsba kötő tényekkel. Azt azonban mindenesetre tudjuk, hogy olyan gyökeres reformokat hajtott végre, amelyek jóvoltából új korszak kezdődött a római történelemben: a „késői császárság" kora.

A birodalom széthullásának megakadályozása az akkori körülmények között két dolgot követelt meg: a hatalom szilárdságának felújítását és az erőskezű kormányzatot. Diocletianus mindenekelőtt Carinus ellencsászárral számolt le; katonáit részint a maga oldalára állította, részint a Morava menti csatában (a jelenlegi Szerbiában) megverte. Ezután minden váratlan fordulat és kellemetlen eshetőség kizárása végett tántoríthatatlanul hű testőrséggel vette körül magát, s titkos szolgálatot szervezett. Függetlenül az alkotmányos hagyományoktól, amelyek különben is már csak a történetírók emlékezetében éltek, a legszigorúbb katonai diktatúrára és az abszolút személyes hatalomra rendezkedett be. Lemondott a princeps, vagyis az első szenátor és polgár rangjáról, s a dominus, „úr" címet vette föl, amivel formailag is tudtára adta mindenkinek, hogy a birodalom minden lakosa fölött, kivétel nélkül, korlátlan hatalmú uralkodónak tekinti magát. Hatalmát és felsőbbrendűségét isteni eredetűvé magasztosította, s a keleti uralkodók példájára megtestesült istenségnek nyilvánította magát. Megkövetelte alattvalóitól, hogy hódoljanak neki, boruljanak térdre előtte, s a köntöse szegélyét csókolgassák. Mivel pedig Rómát az újítások megértésére, úgy látszik, nem találta elég haladónak, máshova tette át császári székhelyét.
A Márványtenger jelenlegi Izmiti-öblének legtávolabbi csücskében meghúzódó Nikomedeia városába vonult, ahol erődítménynek beillő palotát építtetett. Aztán mint népének egyedüli ura és istene onnan, az ázsiai partokról kormányozta a birodalmat. Ezzel kapcsolatban még azt is mondjuk meg, hogy a történetírók Diocletianus kormányzási módszerét — a pricipátustól eltérőleg — dominátusnak nevezik.

Diocletianus első nagy reformjait a politikai szükségesség követelte meg, tehát nem az önteltség vagy a hiúság volt az indítékuk. A reformok megalkotásában a főszerepet az a tény játszotta, hogy a birodalom katonai és politikai problémáinak súlypontja keletre tolódott át. Istennek is csak azért nyilváníttatta magát, mert keleten kizárólag az a hatalmasság tarthatott számot tekintélyre, aki isteni rangot viselt és istenként lépett föl. Hogy pedig miért éppen Nikomedeia lett a császári székhely, Diocletianusnak erre is megvolt az oka: innen jobban vigyázhatott a keleti tartományokra, s a város földrajzi helyzete stratégiai szempontból is megfelelt a kívánalmaknak. A római Forumon felállított nagy kőr alakú oszlop, amely a „világ köldökét" Jelölte, Diocletianus uralkodásának idején is Róma és a birodalom jelképes közepe maradt, sőt erre a fontos szerepére — bár márványburkolatától megfosztottan és háromméteres magasságig leromboltan — manapság is figyelmeztet.
Jóllehet Nikomedeia közelebb esett a birodalom földrajzi közepéhez, mint Róma, hamarosan megmutatkozott, hogy a hatalmas birodalmat lehetetlen egyetlen helyről kormányozni, s még kevésbé intézheti az állam ügyeit egyetlen ember. Diocletianus tehát úgy döntött, hogy a hatalmat megosztja, s a szűkebb hazájából, Dalmáciából származó Maximianust társuralkodónak nevezte ki. Később, 293-ban Diocletianus és Maximianus további két társuralkodóval osztotta meg az állam igazgatásának gondjait. Ezeket az új uralkodókat a „caesar" címmel ruházták föl, maguk pedig az „augustus" címet használták. Az új „caesarok", név szerint Gaius Galerius és Constantius Chlorus, rangban az „augustusok" után következtek ugyan, de őket is megillette a korlátlan császári hatalom. Alakilag Diocletianus sem rendelkezett nagyobb hatalommal, mint Maximianus, azonban tekintélye és befolyása révén mégis fölötte állt.

A két „augustus" aztán a birodalmat területileg két részre osztotta: Diocletianus keleten maradt, Maximianus pedig a nyugati részt kapta meg. Az államügyek intézésének ez a megosztása, az egység további megőrzése mellett, nem holmi elméleti vagy államjogi fontolgatások eredményeként jött létre, hanem történelmi szükségszerűségnek bizonyult. A négy császár meg éppenséggel jobban kormányozhatta a gondjaira bízott területet, és — ami külön is nagy helyzeti előnyt jelentett — személyesen irányíthatta mind az idegen támadók, mind a belföldi lázadók elleni hadműveleteket.
Egyébként amikor már négy császár osztozott a hatalmon, Diocletianus változatlanul Nikomedeiából kormányzott, Maximianus előbb Mediolanumban (Milánó), majd Ravennában székelt, Constantius Chlorus a germán határ közelében levő Augusta Trevirorumot (Trier) és Gaius Galeriul a Száva menti Sirmiumot (a szerémségi Mitrovica, Belgrádtól nyugatra) választotta székhelyéül.
Az egész birodalmat Diocletianus tizenkét nagy közigazgatási egységre osztotta, ezek voltak az úgynevezett megyék [diecesis] , s a tartományok területén kilencvenkilenc kerületet létesített. Róma semmiféle kivételes elbánásban nem részesült; mindössze a szenátus székhelye maradt, a szenátus pedig — noha formailag nem vette tudomásul —voltaképpen csak mint a városi önkormányzat szerve működött tovább.

Mélyreható reformokat hajtott végre Diocletianus katonai vonatkozásban is. Mindenekelőtt fölemelte a hadsereg létszámát; a katonaság zömét továbbra is önkéntesek alkották, akik főként a parasztság soraiból kerültek ki, de mert így a tervezett állományt nem sikerült elérnie, elrendelte, hogy a nagybirtokok is állítsanak ki megfelelő számú katonát (a rabszolgák és a telepesek számának arányában), később pedig a foglyul ejtett barbárokat is besoroztatta.
A hadsereget két csoportra osztotta: a határőrök alakulatai állandó jelleggel a részükre kijelölt határszakaszon állomásoztak, míg a mozgó egységeket szükség szerint bármikor máshova lehetett irányítani. Katonai nézőpontból nagyszerű volt ez a megoldás, mert a határok egyetlen pillanatra sem maradtak védtelenül, másrészt a rugalmas alakulatok gyors áthelyezése lehetővé tette, hogy a római hadsereg mindig fölényben legyen, mégpedig nem általában, hanem a hadászatilag legfontosabb ponton. A dicséretekkel, megtorlásokkal és jutalmakkal pedig Diocletianus azt is elérte, hogy a hadsereg harckészsége megjavult és fegyelme megszilárdult.

Bár Diocletianus mindig és mindenekfölött katona volt, számos olyan intézkedést hozott, amely azt bizonyítja, hogy a gazdasági ügyekhez is értett, vagy legalábbis készséggel megfogadta a szakértők tanácsait. Első teendőjeként minden lehető eszközt fölhasznált arra, hogy rendbe hozza az állam pénzügyeit. Nagy értékű arany pénzérméket hozott forgalomba, majd ezüst és bronz váltópénzt is veretett. De mivel semmi sem olyan tartós, mint a pénzzel szemben egyszer már megnyilvánult bizalmatlanság, ez a reform nem hozta meg a remélt eredményt. Ezúttal is érvényesült az a jól ismert gazdasági törvény, amely a modern idők közgazdászainak fogalmazásában ekképpen hangzik: „A kisebb értékű fizetési eszközök kiszorítják az értékesebbeket." Az történt ugyanis, hogy Diocletianus aranyérméi eltűntek a forgalomból, mert a polgárok mind összegyűjtötték vagy fölolvasztották.
Az aranypénz iránt megnőtt a kereslet, aminek érthető következményeként megbomlott a különböző fémekből vert pénz kölcsönös értékaránya, s a baj betetőzéséül a haszonlesők és üzérek is megtették a magukét. A pénzpiac ziláltságának elkerülhetetlen velejárójaként az árak emelkedtek, aminek Diocletianus úgy igyekezett gátat vetni, hogy megállapította az árak és munkabérek felső határértékét. Ezt az időszámításunk IV. századának elején végrehajtott ár és bérszabályozást kétségtelenül érdekes kísérletnek kell tekintenünk, amely annál inkább megérdemli a figyelmet, mert Diocletianus nem tekintette elintézettnek az ügyet a rendelet kiadásával, hanem gazdaságilag is biztosította a hatását, mégpedig az állami raktárakból szabott árakon piacra küldött árucikkek révén.
Mondanunk sem kellene, hogy a korlátolt tartalékkészletek miatt a gazdaságilag indokolt árakat nem tehette kötelezővé a birodalom egész területén, de azok az eszközök sem álltak rendelkezésére, amelyek birtokában az árakat mindenütt a meghatározott szinten tarthatta, illetőleg idejében módosíthatta volna. Jól tudjuk, hogy a hasonló problémák megoldása egy modern államban sem könnyű, akár kapitalista, akár szocialista államra gondolunk is, mivel az értéktörvény hatása mindig független a kormányok akaratától és határozataitól.

Lényegesen nagyobb sikert hozott Diocletianus adóreformja. Megalkotta az egyenes adók rendszerét, amelyben a gerincet a többnyire mezőgazdasági termékekkel lerótt földadó képezte. Az adóalapot az egy ember megélhetését biztosító talajterület jelentette; ennek a területi alapegységnek a terjedelme azonban a föld minősége, a termesztett növények és a tenyésztett állatok fajtája szerint változott. A földtulajdonnal nem rendelkező városi lakosság fejadót fizetett. Miután adómentességben senki sem részesülhetett, ezzel megszűnt Itália utolsó kiváltsága is, ahol mind ez ideig nem adóztatták meg a földet. Az adóreformmal kapcsolatban Diocletianus fontos intézkedéseket hozott az elhagyott mezőgazdasági földterületek megművelése céljából is: a nagybirtokosok kívánságának részbeni meghallgatásával rendeletet adott ki a kolónusok földhöz kötöttségéről, a gazdátlan és parlagon heverő földekre pedig hadifogságba esett barbárokat telepített.

Mindezeknek a politikai, közigazgatási, gazdasági és katonai reformoknak eredménye csak később bontakozott ki maradéktalanul, ám a viszonyok előre nem látott fejlődése következtében az is előfordult, hogy az eredetileg sokat ígérő intézkedések egyike-másika idővel épp az ellenkező hatást váltotta ki. No de azért mégiscsak méltánytalanság lenne, ha emiatt pálcát törnénk Diocletianus fölött; megesett az ilyesmi régebben is, és napjainkban sem ritkaság. Viszont az a tény mindenképpen meglepő, hogy Diocletianus ezt a kiterjedt reformtevékenységet úgyszólván csak a háborúk közti rövid szünetekben folytatta.
Uralkodásának majdnem egész idejét ugyanis háborúk töltötték ki.
Előbb az alemannokkal, majd a frankokkal és burgundokkal hadakozott; Galliában elfojtotta az ottani lakosság által „falusiaknak és tolvajoknak" csúfolt bagaudok felkelését (az egykorú források is csúfnevükön emlegetik őket); Britanniában föllázadt Carausius hadvezér, és császárrá kiáltatta ki magát; Egyiptomban a hatalombitorló Achilles szervezett felkelést; Afrikában a maurus törzsek, a Duna mentén pedig a jazigok és karpok támadták meg a birodalmat; Örményországot a perzsák kerítették hatalmukba. Diocletianus azonban a tömérdek ellenséggel sorra leszámolt — persze, ehhez a társuralkodók is hozzásegítették —, a végén még Örményországot is meghódította, s Mezopotámiában megszilárdította a római uralmat. Amikor húsz esztendei uralkodás után elkészítette a birodalom felvirágoztatása terén elért eredményeinek mérlegét, elégedetten búcsúzott a császári tróntól.

A 305-ik esztendő májusának első napján Maximianusszal együtt lemondott a hatalomról. Az ő helyére Gaius Galerius került, Maximianus hatáskörét Constantius Chlorus vette át. Diocletianus visszavonult szülőföldjére, Dalmáciába, és Salonában, a későbbi Spalatumban (még később Spalato, jelenleg Split) csodaszép tengerparti palotát építtetett. Mint magánember ebben a palotában élt még tizenegy vagy talán tizenkét évig, s ott is halt meg.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969