logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A keresztények üldözése és Constantinus császár

Diocletianus neve és emléke máig sem merült feledésbe. Birodalmat építő reformjai és hadvezéri dicsősége fölött eljárt az idő, ám spalatói palotája ma is lenyűgöz, Rómában pedig azok a fürdők emlékeztetnek rá, amelyek egyebek közt a leggazdagabb antik múzeumok egyikének adnak otthont. De az emberiség tudatában Diocletianus nevének hallatára nem annyira az imént méltányolt építkezések képe, hanem inkább a zsarnokság és kíméletlenség megtestesítőjének alakja rajzolódik ki.
„Diocletianus, a gaztettek értelmi szerzője és a nyomorúság terjesztője, miután már amúgy is mindent elpusztított, az Istent sem hagyta békén — olvassuk Lactantius afrikai keresztény író Az üldözők bukása című munkájában [a 316. év táján). — Telhetetlen kapzsiságában nem tűrte, hogy kincsei valahol megfogyatkozzanak; éppen ellenkezőleg: szüntelenül különleges pénzforrások és anyagi eszközök után kutatott, hogy mindaz, amit már összegyűjtött, csorbítatlanul és érintetlenül együtt maradjon ... Mindenekfölött még holmi féktelen építkezési szenvedély is fűtötte: itt bazilikákat, ott cirkuszokat, emitt pénzverdét vagy fegyvertárat, amott palotákat építtetett."

A kétségtelenül hasznos munkásságnak ilyen értékelése — gondoljunk akár Diocletianus takarékossági intézkedéseire, akár építkezési tevékenységére — semmiképpen sem igazolja Lactantius tárgyilagosságát. S ha ez a keresztény író itt a fehéret is feketének látja, mit várhatunk tőle a keresztényellenes intézkedések ecsetelésekor? Annyi azonban tagadhatatlan, hogy Diocletianus uralkodásának idején három ízben csaptak magasra az általános keresztényüldözési mozgalom hullámai, amelyek különösen az utolsó esetben váltak tomboló vértengerré. Márpedig az is igaz, hogy a történelem gyalázattal és örök szégyennel bélyegzi meg azt, aki az embereket meggyőződésük miatt üldözi.
A keresztények üldözéséről már szóltunk; először Nero uralkodása alatt lobbant lángra. Alakilag a keresztényeknek két törvény alapján kellett bűnhődniük: részint a vallásgyalázás, részint a felségsértés megtorlásáról rendelkező törvények értelmében emelhettek vádat ellenük. Az a hiedelem terjedt el róluk, hogy vallástalanok, erkölcstelenek, államellenes elemek, a babonák terjesztői, az elemi csapások és szerencsétlenségek okozói, az emberiség megrontói, egyszóval gonosztevők. Mivel a lakosságtól bizonyos mértékig elkülönült csoportot alkottak, a hatóságok könnyen és gátlástalanul mindenért őket vádolhatták; az uralkodó osztály vagy társadalmi csoport ilyképpen különösebb fejtörés nélkül elterelhette a figyelmet a különböző kudarcok valódi okairól, s ráadásul azt a látszatot keltette, hogy kemény kézzel vigyáz a törvényes rendre és szívén viseli a nép érdekeit. Nero például rájuk hárította Róma felgyújtásának bűnét, Tacitus viszont „odaállított bűnbaknak" mondja a keresztényeket, akik „nem is annyira a gaztettek elkövetésében, mint inkább az emberi nemzetség iránti gyűlöletük miatt bizonyultak bűnösnek". Megbüntetésükről a következőképpen ír (az Annales XV. könyvében):
„Kivégzésüket a leggyalázatosabb módon hajtották végre; Vadállatok bőrébe kellett bújniuk, hogy a kutyák marcangolják szét őket, vagy pedig a keresztfán haltak meg, ahol besötétedés után égő fáklyaként világítottak az éjszakában. Nero ehhez a látványossághoz átengedte a kertjeit, s a kivégzésekből cirkuszi játékokat rendezett ... Bár ezek a gonosztevők a legszigorúbb büntetésre is rászolgáltak, a nép sajnálta őket, mint akiknek nem az állam érdekében, hanem egyetlen ember kegyetlensége miatt kell meghalniuk."

Nero öngyilkossága után a keresztények üldözése egy ideig szünetelt. Vespasianus és Titus jóindulattal bánt velük, úgyhogy az egyházi hagyományok alig néhány olyan esetről tudnak, amikor a keresztényeket (kizárólag feljelentés alapján, és mindig szabályosan lefolytatott bűnper eredményeként) vallástalanság miatt elítélték. Viszont ugyanakkor a keleti tartományokban néhányszor rendeztek keresztényellenes hajszákat.
Nagyot romlott a helyzet Domitianus uralkodásának korában, akit a keresztények nem voltak hajlandók a „mindenek urának és istennek" szólítani. Emiatt egymást követték a bűnperek, amelyek túlnyomórészt a vádlottak keresztre feszítésével, vagy pedig azzal értek véget, hogy büntetésből odadobták őket a cirkuszi vadállatoknak (ad bestias). A keresztények száma azonban ennek ellenére növekedett, sőt Traianus császársága idején egyes tartományokban a kereszténység terjedése politikai problémává súlyosbodott, mégpedig főképp a sokasodó feljelentések és vádaskodások miatt.

„Sok keresztényt bírái elé állítottak már, de még több legkülönbözőbb korú embert kell majd felelősségre vonni, férfiakat és nőket egyaránt, akik a lakosság minden rétegében megtalálhatók — írja 112 táján az ifjabb Plinius, Bithünia akkori kormányzója Traianus császárnak. — S ez a babonás hit mint valamilyen fertőző betegség nemcsak a városokban, hanem a falvakban és vidéken is elterjedt" — olvassuk Plinius jelentését, aki mintegy hivatalos derűlátással ekképpen folytatja:
„Úgy látszik azonban, hogy ezeknek az új eszméknek a terjedése megállítható, és hatásuk semlegesíthető. Annyi legalábbis biztos, hogy mármár elhagyott templomainkat polgáraink ismét látogatni kezdik, s a hosszú idő óta elhanyagolt istentiszteleteket papjaink megint rendszeresen megtartják, sőt immár az áldozati tárgyak is kelendőbbek, holott ezekre mond ez ideig igen kevés vásárló akadt."

Pliniusnak arra a kérdésére, hogy milyen magatartást tanúsítson a keresztényekkel szemben, Traianus császár így válaszolt:
„Felkutatásukat nem tartom helyesnek, de ha feljelentik őket, és a vád igaznak bizonyul, el kell venniük méltó büntetésüket. Viszont aki kijelenti, hogy nem keresztény, s ezt tettekkel igazolja, vagyis hitet tesz isteneink mellett, megtéréséért még akkor is kegyelemben kell részesíteni, ha a múltja miatt kereszténységgel gyanúsítható. A névtelen feljelentéseket és koholt vádakat azonban semmi esetre se szabad figyelembe venni; részint mert ez rossz példát mutat, részint mert méltatlan évszázadunkhoz."

Hadrianus és Antoninus Pius uralkodása alatt a keresztények aránylag szabadságot élveztek; az egyháztörténészek például azt is följegyezték, hogy Antoninus Pius Kisázsiában az úgynevezett „rajongókkal" szemben a keresztények oldalára állt. Marcus Aurelius túltette magát a „keresztények eltévelyedésein", s nem üldözte őket. Ugyanakkor a galliai hatóságok hivatalosan megállapították, hogy a pestisjárványnak és a rossz termésnek a keresztények az okai, s emiatt közülük mintegy ötvenet Lyonban kivégeztek (177-ben).
Commodus rémuralma idején a keresztények csodák csodájára bátran kiállhattak hitük mellett; az egyházi hagyományok ezt azzal magyarázzák, hogy a császár egyik kedvese, vagy talán felesége is, kereszténynek vallotta magát. Septimius Severus szintén jóindulatot tanúsított a keresztények iránt, s azt sem kifogásolta, hogy magas udvari méltóságokat töltsenek be. Alexander Severus — a mendemondák szerint — nemcsak római és keleti istenszobrokat, hanem Krisztusképet is őrzött a szentélyében; az ő uralkodása alatt építették föl a keresztények első nyilvános imaházaikat (előzőleg csak magánházakban gyűltek össze istentiszteletre).

A kereszténység ezekben az időkben már számottevő mértékben elterjedt, mégpedig a római társadalom legmagasabb osztályainak és legelőkelőbb rétegeinek tagjai között is, jóllehet fölénye még távolról sem volt oly nagy a hagyományos római vallással szemben, mint ahogyan Tertullianus afrikai keresztény író a 200-ik esztendő táján kiadott művében állítja: „Meggyökeresedtünk, és már megtöltjük minden helyiségeteket, minden városotokat, ott vagyunk a szegénynegyedekben, a palotákban, a falvakon, uradalmakban, táborokban, bíróságokon, szenátusokban!"

A III. évszázad közepéig a keresztények üldözése minden esetben csak szűkebb területekre korlátozódott és részleges jellegű volt, s ez a Severusok keresztény híveivel szemben foganatosított megtorlásokra is vonatkozik, amelyeket Maximinus Thrax rendeletére hajtottak végre. Az első általános keresztényüldözési mozgalom — amint tudjuk — csak Decius császár uralkodása idején, 250-ben indult meg. Az előző ilyen mozgalmaktól nemcsak terjedelmével és könyörtelenségével különbözött, hanem mindenekelőtt az jellemezte, hogy kizárólag politikai indítékok robbantották ki.
Decius, aki a birodalom hanyatlását a római hagyományok fölelevenítésével akarta megállítani, a kereszténység terjedésének láttán hamarosan ráeszmélt, hogy az új egyház „állammá vált az államban", s a birodalom újjáteremtésére irányuló igyekezetének útjában a legfőbb akadályt jelenti. Elhatározta tehát, hogy megsemmisíti. Elsősorban az egyház vezetőire, főként a püspökökre (a görög episzkoposz, „felügyelő" szóból), papokra és a „megátalkodott hivőkre" mért súlyos csapást. Egyházi források szerint Decius kegyetlenségének áldozatul esett Fábián pápa, továbbá a jeruzsálemi és antiochiai püspök, valamint „számtalan hivő".
Komoly veszteségeket szenvedett az egyház amiatt is, hogy igen sokan félelmükben elhagyták hitüket; például egyes tartományokban a keresztény egyházi szervezetek hálózata teljesen fölbomlott. De alig ocsúdott föl a porig sújtott egyház, Trebonianus Gallus császár újabb keresztényüldözést rendezett, amelynek során két pápa (Kornél és Lucius) halt vértanúhalált.

A III. század utolsó nagy keresztényüldözése Valerianus császár nevéhez fűződik, akinek II. Sixtus pápa és Cyprianus karthágói püspök mártíromsága szárad a lelkén. Ezután viszonylag hosszú ideig a keresztény egyház háborítatlanul fejlődhetett, különösen a vallási türelmességéről ismert Aurehanus uralkodása alatt, aki mindenekelőtt a birodalom külső ellenségeivel törődött. A kereszténység rohamosan terjedt, s hivatalos vallástörténeti adatok (római katolikus forrásmunkák) alapján a 300-ik esztendő körül a kiterebélyesedett keresztény egyház kötelékébe hétmillió hívő tartozott. Érthető, hogy ennek az adatnak a pontosságát az idők távlatából nem ellenőrizhetjük, annyit viszont hitelesen megállapíthatunk: a keresztények a birodalomban még mindig majdnem elenyésző kisebbséget alkottak, hiszen akkoriban a római birodalom 7080 millió lakost számlált.

Diocletianus keresztényüldözése minden előzőn túltett, mégpedig terjedelmével, következetességével és kegyetlenségével egyaránt. Indítékait az egykorú dokumentumok nem ismertetik kellő tárgyilagossággal, azonban a többi császári intézkedéssel összefüggésben megtaláljuk a magyarázatát. Valószínűleg az új körülményekhez alkalmazott hagyományos államvallás felújítása volt a célja, s nem a „keresztényellenes fanatizmus" vagy „az Isten gyűlölete" vezette. Úgy látszik, ő maga nem tulajdonított nagy jelentőséget a keresztényellenes hadjáratnak, s inkább csak a megvalósításra váró politikai és államszervezeti reformok tartozékának tekintette. Karel Capek cseh író ismert elbeszélésében, amelyet Történelmi görbe tükör című könyvében Diocletianusról olvashatunk, kétségtelenül „a hagyományos motívum szellemes kiforgatásával" van dolgunk, ám szerintünk másra is föltétlenül föl kell figyelni: az író mindössze hat oldalon rátapint annak lényegére, amit a tudósok százszorta vaskosabb — s nem mindig szórakoztató — művek tekervényes mondataiban fejtegetnek.
De hagyjuk a motívumokat; fontosak ugyan, de még fontosabbak a tények. Diocletianus csak uralkodásának tizenkilencedik évében hozta meg keresztényellenes intézkedéseit, amikor látnia kellett, hogy számos reformjának sikerét éppen a keresztények konoksága vagy nemtörődömsége veszélyezteti. Ilyen megfontolással 303-ban két rendeletet adott ki: az egyik értelmében bezáratta a keresztény imaházakat és elrendelte lerombolásukat, a másik a keresztény szent könyvek megsemmisítéséről és a papok bebörtönzéséről intézkedett. A két rendelet végrehajtásának hatalmas hullámai végigsöpörtek az egész birodalmon, de erejük megtört az egyházi szervezetek ellenállásán. Ezt 304-ben újabb rendelet, az úgynevezett „véres ediktum" követte, amely kimondotta, hogy aki nem mutat be áldozatot az isteneknek, halállal kell bűnhődnie.
A császár ennek a kegyetlen rendeletnek végrehajtására az egész államszervezetet mozgósította; az egyháztörténészek szerint néhány hónapon át naponta több tucat, sőt több száz embert végeztek ki. Patakokban ömlött a vér, különösen .a birodalom ,keleti részében. Constantius Chlorus, a trieri császár csupán a 303-ban kiadott két rendeletnek igyekezett érvényt szerezni, a harmadikról nem vett tudomást, s a keresztényhajszában az itáliai hatóságok is valamivel enyhébb módszereket alkalmaztak. A legembertelenebbül Gaius Galerius, a sirmiumi császár viselkedett.

Hogy a keresztényüldözések milyen nagy emberáldozatokat követeltek, azt a történetíróknak szám szerint nem sikerült megállapítaniuk. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a veszteségek szinte példátlanok voltak. De a kereszténység ennek ellenére sem tört meg; dacolt a császár korlátlan hatalmával, á császári parancsoknak vakon engedelmeskedő és kitűnően megszervezett állami hatóságokkal, a kémek és besúgók kiterjedt hálózatával. S ugyanakkor a fegyveres ellenállás eszközéhez sohasem folyamodott.
A keresztények ezt a tántoríthatatlan magatartásukat azzal indokolják, hogy az ő vallásuk az Isten műve, amelyen „a poklok kapui sem vesznek erőt". De nem kell természetfölötti erőkre hivatkoznunk, és arra sincs szükség, hogy a dolgokat leegyszerűsítsük, s a tényeket például „a vallási fanatizmus konokságával" magyarázzuk. A történelem azt igazolja, hogy a néptömegek sajátjává lett ideológia térhódítását nem lehet erőszakkal megakadályozni. Nem sikerült ez Diocletianusnak, de nem sikerült más alkalmakkor más császároknak, cároknak, királyoknak vagy korszerűbb rangot viselő egyéb hatalmasságoknak sem. Valamilyen eszme fölött csak egy másik eszme diadalmaskodhat, mégpedig az ideológiai harc fegyverével; csakhogy a római állam ezzel a fegyverrel akkor már nem rendelkezett.
Tíz évvel e legnagyobb és legvéresebb üldözés után a kereszténység egyenrangú lett a hagyományos római vallással.

Ezt az egyenjogúságot donstantinns császár 313-ban kiadott úgynevezett milánói ediktumának köszönhette.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969