logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A Severusok dinasztiája.

Úgy mondják, hogy a történelem nem ismétlődik. Ez a bölcsesség azonban ellentmond a történelmi tapasztalatoknak, valamint annak a tételnek is, amely szerint ugyanazok az okok ugyanazokkal a következményekkel járnak. Commodus császár meggyilkolása után Rómában ugyanis pontosan az történt, ami Domitianus császár meggyilkolását követte: a 193-ik esztendőt ismét mint a három császár évét jegyezték föl a római történelem lapjaira. Sőt ha a félreállított trónkövetelőket is figyelembe vesszük, akkor éppenséggel öt császárról beszélhetünk.
Mihelyt híre terjedt, hogy Commodus a jó barátok és összeesküvők tőrének áldozatául esett, a praetorianusok haladéktalanul munkához láttak. A hadvezéri erényeiről ismert Pertinaxot császárrá kiáltották ki, s választásuk ellen a szenátus sem emelt különösebb kifogást. De alig pergett le néhány hét, a testőrök megharagudtak a szűkmarkú császárra, és megölték.
„Ezután arcpirító és Rómához méltatlan helyzet állt elő — írja Cassius Dio. — Rómát és a trónt dobra verték, s úgy kínálgatták, ahogy a portékát szokták a piacon vagy a boltban. A hatalmat a császár gyilkosai árusították, és Sulpicius meg Julianus volt a vásárló, akik kisebb összegek ráígérésével licitálták túl egymást."

Végül Julianus, a gazdag szenátor lett a császár, mert fejenként 25 000 sestertiust ígért a praetorianusoknak. A tartományokban állomásozó katonák azonban ezzel a választással nem értettek egyet: a britanniai légiók parancsnokukat, Clodius Albinust, a keleti légiók Pescennius Nigert, a pannóniaiak pedig Lucius Septimius Severust nyilvánították császárnak. A zűrzavar tetőfokra hágott.
Az ellencsászárok közül Septimius Severus kilátásai mutatkoztak a legkedvezőbbnek, mivel őt a mai Pozsonytól mintegy húsz kilométernyire délnyugatra eső carnuntumi katonai táborban (az osztrák Hainburg mellett) választották meg, tehát az ő hadai állomásoztak legközelebb Rómához. Egykettőre Rómában termett, Julianus csapatait megverte, őt magát kivégeztette, a praetorianusok gárdáját szélnek eresztette, a szenátorok rokonszenvét mentelmi joguk eskü alatt fogadott elismerésével szerezte meg, s a népnek káprázatos ünnepi játékok rendezésével bizonyította be, hogy méltó a császári hatalomra.
Clodius Albinust, aki megkésetten bár, de szintén Rómába érkezett, a fiává fogadta és társuralkodónak nevezte ki. Miután helyzetét ekképpen megerősítette, elindult keletre, hogy leszámoljon Pescennius Nigerrel, és az antiochiai ütközetben minden különösebb nehézség nélkül sikerült is legyőznie. Nem sokkal ezután ellenlábasának parthus szövetségeseit is meghátrálásra kényszerítette, s Észak-Mezopotámiában megszilárdította a római uralmat. De 196ban vissza kellett térnie Itáliába, mert uralkodótársa, Clodius Albinus államcsínyt kísérelt meg. Rövid harcok után a hálátlan fogadott fiú fölött is győzelmet aratott, s most már zavartalanul uralkodott egészen 211-ig, a britanniai harcmezőkön bekövetkezett haláláig. Uralkodásával új dinasztia alapjait vetette meg.

Septimius Severus az afrikai Leptis Magnából, a hajdani pun városból származott, s kiváló hadvezér, rátermett szervező hírében állt. Uralkodását keleti és nyugati hadjáratokkal, az északi határok megerősítésével és átfogó reformokkal tette nevezetessé, amelyekkel enyhíteni igyekezett az Antoninusok uralkodásának végén jelentkező válságtünetek következményeit. Reformjai elsősorban a hadsereget érintették; mindenekelőtt a testőrgárda kiváltságos helyzetét szüntette meg, mégpedig annak ellenére, hogy tagjait saját pannóniai légióiból válogatta össze, továbbá a tiszti rangot minden katona számára hozzáférhetővé tette, függetlenül attól, vajon római állampolgár volt-e az illető vagy sem. Ezzel kétségtelenül kiszélesült a legjobb parancsnokok kiválasztásának lehetősége, ám ugyanakkor a római hadsereg kezdett „elvidékiesedni" („barbarizálódni").
Az új parancsnokok idegen szokásokat honosítottak meg a hadseregben, alábecsülték a hagyományos fegyelem jelentőségét, s a nősülést a katonai szolgálat idején is megengedték a katonáknak. Végül Septimius Severus ezeket az engedményeket törvénnyel szentesítette; a katonák a táborba hozhatták családjukat, sőt a határ menti táborokban még földet is kaptak. Herodianus, a korabeli történetíró szerint „ezek mind olyan intézkedések voltak, amelyek összeférhetetlenek a katonai fegyelemmel, a harci szellemmel és felkészültséggel". Az adott körülmények közt a reformok kedvezően éreztették hatásukat, távlatilag viszont azzal a következménnyel járhattak, hogy a római hadsereg nem lesz többé jellegzetesen római hadsereg.

A szenátussal Septimius Severus úgy bánt, ahogyan politikai elgondolásai alapján jónak látta, s a hatalom átvételekor letett esküjével nem sokat törődött. A szenátorok számos jogát átruházta az államtanácsra, s az döntött a korábban szenátusi hatáskörbe tartozó ügyekben is. Septimius Severus egyidejűleg a császári bürokráciát is elmélyítette.
A Commodustól örökölt zilált állami pénzügyek rendezése, valamint a nagy háborús kiadások fedezése végett könyörtelenül behajtatta az adókat, és megadóztatta a szabad városokat, amikor pedig ez sem segített, a pénz felhígításától sem riadt vissza. A mind súlyosabb válság elhárítására irányuló törekvéseinek kudarca élete alkonyán kishitűvé tette, s reménytelenül csak azt a tanácsot adta utódainak: „Tartsatok össze, törődjetek a katonákkal, s másra ne legyen gondotok!"

Severus halála után két fia örökölte a hatalmat; az idősebb Marcus Aurelius Antoninus, akit Caracalla néven ismer a történelem, és a fiatalabb Lucius Septimius Geta. Apjuk tanácsáról hamar megfeledkeztek, s a testvéri összefogás helyett az történt, hogy Caracalla, mihelyt hazatért Britanniából, meggyilkoltatta Getát. Persze azzal mentegetőzött, hogy önvédelemből cselekedett, mert Geta meg akarta ölni. S hogy semmi se emlékeztesse öccsére, még Septimius Severusnak a Forumon álló diadalívéről is eltávolíttatta Geta nevét (a császári parancs végrehajtóinak vésőnyomai jelenleg is láthatók). Uralkodását jórészt háborúk töltötték ki; Germániában a chattusokkal és alemannokkal, a Duna mentén a jazigokkal és keleten a parthusokkal háborúskodott, ezenkívül kegyetlenségével, továbbá a Via Appia és Ardeai kapu közt elterülő hatalmas fürdőtelep megépítésével írta be nevét a történelembe.
E fürdők romjai azt bizonyítják, hogy egykor valóban a „testkultusz temploma" állt ezen a helyen. Akárcsak többen az elődei közül, Caracalla is arra vágyott, hogy Nagy Sándor példájára meghódítsa Indiát. Tervét azonban nem valósíthatta meg, mert Alexandriában nem sikerült megfelelő hadsereget toboroznia. Tehetetlen dühében aztán a férfiak tízezreit koncoltatta föl, s hogy özvegyeiknek és árváiknak ne kelljen megsiratniuk őket, az asszonyokat és gyermekeket is lemészároltatta. De végül katonai sátrában őt magát is megölték, amikor 217-ben a parthusok ellen hadjáratot vezetett.

Septimius Severus utódai közül egy sem távozott természetes halállal az élők sorából. Caracallát a császári testőrség parancsnoka, Marcus Aurelius Macrinus követte a trónon; mindössze néhány hónapig uralkodott, mert a zsoldjuk csökkentése miatt felháborodott katonák eltették láb alól. Utána 218-ban Caracalla unokaöccsét, Bassianust választották császárrá, aki mint a Napisten papja a Heliogabalus nevet vette föl, ám olyan züllött életmódot folytatott, hogy a legléhább praetorianusok is megsokallták, és 222-ben tőrrel hátba döfték. Ezután Bassianus tizenhárom éves unokatestvére, Alexander Severus lett a császár, aki helyett az anyja uralkodott.
Az anyacsászárnő a szenátussal valahogy megfért ugyan, még néhány jogát is visszaadta, de a katonákat nem tudta megzabolázni. Ezek az Eufrátesztől az Elbáig harctérről harctérre hurcolták a fiát, amíg csak 235-ben Germániában meg nem ölték.

Alexander Severusszal kihalt az ókori Róma utolsó jelentősebb császári dinasztiája, amely összesen 42 esztendeig uralkodott. Erőszakkal jutott hatalomra, s erőszakkal döntötték meg. Ezt követőleg az összeesküvők vezére, Gaius Julius Verus Maximinus, az úgynevezett Thrax szerezte meg a hatalmat.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969