Augustus a vallás kérdésében is a régi rómaiságot képviselte. Kr. e. 25-ban közvetlenül a császári palota mellett új templomot emelt Apollónak és neki a kultuszban kiemelkedő helyet biztosított. Ez az intézkedése is egyéb politikájának az irányvonalába esett. Antonius, aki keleten Dionysósként ünnepeltette magát, a kultuszban is az organisztikus DionysosBacchus-kultuszt részesítette előnyben. Ezzel szemben adott Augusztus nyomatékot az Apollo-kultusznak, amely a mérsékletet és fennkölt, nyugodt szépség-eszményt képviselte, és így jobban megfelelt a régi rómaiság eszményének, sőt azt hathatósan alátámasztotta.
Kr. e. 28-tól fogva elkezdette Rómában a régi templomokat újra felépíteni és a régi, részben erősen elhanyagolt kultuszokat feleleveníteni. Ezért mondja Livius Augustusi „az összes templomok újra-alapítójának és helyreállítójának.

Élete végén maga Augustus jegyezte fel a működéséről készített beszámolójában, hogy hatodik konzulátusa idején (Kr. e. 28-ban) 82 templomot állíttatott helyre. Ebben is a régi római gondolkodást képviselte, mert minden törekvése a religio - azaz „az istenek rendelkezésének" - pontos megtartására irányult. Ennek a szemléletnek megfelelően mondja Livius (5,51,4), hogy a negligentia deorum - vagyis „az istenekkel való nemtörődés", azok „elhanyagolása" - tette szerencsétlenné Rómát, és hogy csak a religio hozhatja meg a nép boldogulását.

Augustus rendelkezései, sőt általában uralma elé kora nagy reménységgel tekintett: ebbe belejátszottak „messiási" váradalmak is. Vergilius úgy írja le első eclogájában találkozását Augustusszal, mint kegyes és megmentő istenség megjelenését. Még nagyobb jelentősége van ebben az összefüggésben a híres 4. eclogának. Ezt Vergilius Kr. e. 40-ben írta, tehát négy évvel Caesar meggyilkolása után, akkor, amikor Octavianus és Antonius Brindisiben békét kötöttek és ennek zálogául Antonius feleségül vette Octavianus nővérét, Octaviát. Ekkor hirdette meg Vergilius az „isteni gyermek" megszületését és az „új aranykor" reményét:

Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
Újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már új sarjai küld le a földre az ég a magasból.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor Végét, és
akivel beköszönt az aranykor a földre,
Szűz Lucina vigyázz, bátyád országol Apollo.
Ő pedig isteni életet él és isteni körben Látja a
héroszokat meg s őt is látni közöttük,
S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.

A Vergilius által megjövendölt „új sarj" ugyan nem született meg, de a költő magában Augustusban látta az új aranykor megvalósítóját. Az Aeneisben úgy dicsőítette Octavianust, mint földön járó istent, aki sorsszerű küldetést tölt be: „Ez a férfi, ő az, akiről gyakran hallod, hogy neked ígérték meg: Augustus Caesar, az isteni [Julius Caesar] nemzetsége, aki újból megalapozza az aranykort..." (VI, 791 kk.).

Kr. e. 29-ben a római szenátus Octavianust a nemzeti istenek sorába vétette fel. De maga Augustus is úgy ünnepeltette uralkodását, mint a mitikus aranykor új elérkezését. Ezt több körülmény is mutatja.
A pártusokon aratott diplomáciai győzelmet és a Kr. e. 17-ben megjelent feltűnő csillagképet arra használta fel, hogy ún. saecularis ünnepséget hirdessen meg. Az ünnepség főpapja mint pontifex maximus maga Augustus volt, az ünnepi költeményt pedig Horatius írta (Carmen saeculare). Benne nemcsak Róma nagyságáért, hanem a „messiási üdvkor" javaiért, főként bőségért és Augustus sikeres uralkodásáért könyörög. A költő a régi rómaiság erényeinek, mint a hűségnek, a békének, az ősi tisztességnek és becsületességnek visszatérésével, valamint a jólét emelkedésével már látja is könyörgése beteljesedésének előjeleit.

Hasonló motívumok szerepelnek Augustus híres szobrán, amely őt imperátorként ábrázolja és eredetileg valószínűleg feleségének, Líviának a villájában állott. A szobor Augustusi páncélban állítja a szemlélő elé, a páncél díszítése egyfelől békepolitikájának jelképeit mutatja, másfelől pedig a bőség szarújával és más e körbe vágó képekkel az új aranykor beköszöntét hirdeti.
Végül a Kr. e. 9-ben felavatott ara pacis („békeoltár") ábrázolásai ugyanebben a gondolatkörben mozognak: az egyik dombormű az aranykort jelképezi a bőséggel és jóléttel, mely terra matert (az „anyaföldet") körülveszi.

Bár Augustus nem lett a kortársai által várt megváltóvá és alakja több vonatkozásban vitatott a történelemírók közt, mégis tisztelettel olvashatjuk büszke szavait, melyekkel összefoglalta életművét és hangsúlyozza, hogy „a legjobb államrendet" akarta létesíteni és azzal a reménységgel akart sírba szállani, hogy „a köztársaság általa lerakott alapjai megmaradnak megrázkódtatás nélkül ".