Augustus következetesen és szívósan, egyúttal rugalmasan dolgozott hatalma kiterjesztésén, mind több jogkört sajátított ki a maga számára. Ezáltal mind-jobban megszilárdította, mind több oldalról támasztotta alá uralmát. Nyíltan, hivatalosan azonban sohasem ismerte ezt el. Sőt, időnként látszólag, névlegesen le is mondott hatalma egy részéről; a valóságban azonban ilyenkor mindig megerősítette azt.
Az első ilyen esetben, 27-ben mint láttuk -, rendkívüli teljhatalmáról való lemondása révén törvényesítette a hadsereg és több tartomány feletti korlátlan uralmát. Ami természetesen nem jelentette azt, hogy magában Rómában lemondott volna a politikai kezdeményezésről, vagy akár a senatusi tartományok ügyeibe való beavatkozásról. Jellemző példák az utóbbira az észak-afrikai Kyréné területén előkerült görög nyelvű rendeletéi, amelyekkel a város lakosságának körében felmerült peres ügyekben hozott fontos döntéseket.

27-ben elnyert, több tartományra kiterjedő impériuma megtartásával párhuzamosan, folytatólag évről évre továbbra is betöltötte a consulságot, egészen 23-ig. Ekkor különböző ellenzéki megnyilvánulások és egy összeesküvés hatására melyben consul-társa is részt vett lemondott a további consulságról. Azonban egyidejűleg kit erjesztette proconsuli meghatalmazását az egész birodalom tehát a senatori tartományok, sőt még Róma városa területére is. Ezzel uralmának katonai és autokrata jellege az eddiginél is fokozottabban kifejezésre jutott.
Nem érte be azonban ennyivel, hanem megerősítette római pozícióját is, mindenekelőtt a tribunusi jogok kisajátításával. A néptribunusi hatalom fontosságát, mint arra rámutattunk — már Caesar felismerte, s maga Augustus is felöltötte 36-tól a sacrosanctus jelleget. Erről 27-ben feltehetően lemondott, most azonban igénybe vette a tribunusi jogok és kiváltságok teljességét. Ily módon személyének sérthetetlenséget, szakrális védelmet biztosított, s jogot nyert arra, hogy összehívja a senatust, törvényjavaslatot terjesszen elő, a nép képviseletében lépjen fel stb. Lényegesen fokozta azonban ennek jelentőségét a köztársaságkori tribunatushoz képest az a különbség, hogy ő egyidejűleg imperiummal és más jogkörökkel is rendelkezett, s tribunusi jogait nemcsak Róma falain belül, hanem az egész birodalom területén érvényesítette.

Az ily módon gyökeresen megváltoztatott tribunusi jogok súlyát, fontosságát a princeps terveiben mutatja, hogy ettől kezdve hivatalos okmányokon, feliratokon feltünteti, hányadik éve viseli ezt a tisztséget. Utódai általában a hatalom átvételével egyidejűleg felruházták magukat a tribunusi jogokkal, és így tribunusságuk éveinek száma gyakorlatilag uralkodásuk éveit is jelöli.
Hatalmának fentebb vázolt kiterjesztésével egyidejűleg bizonyára közbe-jött betegségétől is befolyásolva átmenetileg tesz bizonyos jelentéktelen látszatengedményeket a senatusnak. Így 22-ben a hagyományos módon tartják meg a censust; a népgyűlésen felajánlott diktatúrát, illetőleg örökös consulságot visszautasítja; a senatus ismét gyakorolja pénzkibocsátási jogát proconsuli jogköre alapján azonban párhuzamosan ő is ver pénzt továbbra is.

A principatus államrendje kiépítésének következő állomása a 19. év. Ekkor megkapja a consuli hatalom jelvényeit, így a jogot, hogy 12 lictor kísérje, a hivatalban levő consulok mellett foglaljon helyet a senatusban. S ami természetesen fontosabb a külsőségeknél: életfogytiglan elnyeri a consuli jogkört, továbbá felhatalmazzák rendeletek kibocsátására, a census megtartására. Fenntartja magának ezenkívül a consulok kijelölésének jogát is.

A következő évben további öt évre meghosszabbítják kivételes hatalmát, amit ezúttal elsőízben oszt meg, mégpedig ifjúkori barátjával és hadvezérével, M. Vipsanius Agrippával. Agrippa szintén megkapja öt évre a tribunusi jogokat, valamint a proconsuli imperiumot is. Ez, a korábbi esetekhez hasonlóan nem engedmény hatalmi törekvéseiből, hanem éppen ellenkezőleg, a dinasz-tikus célok nyílt, hivatalos érvényesítése. Agrippához ugyanis már 21-ben hozzáadta lányát, a még szinte gyermekként megözvegyült Iuliát, majd 17-ben adoptálja fiaikat, Caiust és Luciust. (Augustus már korábban is gondolt arra, hogy uralmát családján belül biztosítsa. Első dinasztia-alapítási kísérlete azonban nem járt sikerrel, mert az utódjául kiszemelt Marcellus, nővérének, Octaviának a fia igen fiatalon elhunyt. Augustus 25-ben, a családi kapcsolat megerősítése érdekében hozzáadta második házasságából született lányát, Iuliát, aki akkor még csak 14 éves volt. Az ifjú férj azonban két év múlva, mielőtt még gyermekük született volna, hirtelen meghalt.)

Augustus és Agrippa 13-ban ismét megújítják imperiumukat. A következő évben meghal Lepidus, s Augustus ennek pontifex maximusi címét is felveszi. A dinasztikus gondolat érvényesülésére jellemző, hogy újabb funkcióját később a divus Iulius főpapsága szerves folytatásának, jogos utódlásának tünteti fel, holott Rómában a papi tisztségek sem voltak örökletesek.
Ugyanebben az évben azonban váratlanul meghal Agrippa. Az öreg hadvezér örökét átmenetileg mostohafiai, a feleségének, Líviának első házasságából származó Tiberius és Drusus veszik át, akik már fiatalon szintén kivételes katonai tehetségről tettek tanúságot. Augustus mindkettőjük számára proconsuli imperiumot engedélyez, működési területükre, a germániai hadszíntérre korlátozva. I. e. 8-ban ismét meghosszabbítja rendkívüli hatalmát további tíz évre, és ezúttal ismét egyedül a maga számára.

Az eddigiek alapján is megállapítható, hogy Augustus elsősorban fegyveres erőn alapuló uralmának igyekezett a törvényesség látszatát adni. Ennek érdekében többé-kevésbé fenntartotta a köztársasági rendnek legalább a formáit, azonban már Tacitus joggal utalt rá, hogy a tisztségeknek csak az elnevezése maradt a régi (cadem magistratuum vocabula). Valóban törekedett arra, hogy intézkedéseit lehetőség szerint mindig mint az arra illetékes magistratus hozza meg (bár ez alól is van kivétel, mert pl. bírói tevékenységét a praetori jogkör igénybevétele nélkül gyakorolta). Általában azonban mindig biztosított a maga számára annyi hivatalos jogkört, felhatalmazást, ami tervbe vett intézkedései foganatosításához szükséges volt.
Az áttekintett időszakban Augustus uralma megszilárdult, rendszere lénye-gében kialakult, s nem tagadható, hogy a prmcipatusnak már ebben a kezdeti szakaszában határozott diktatórikus, monarchikus tendenciák érvényesültek. Rámutattunk, hogy a princeps cím közjogi fogalmának körvonalazására nem történt kísérlet. A lényeget illetően azonban bizonyos esetekben mégiscsak színt kellett vallani. így pl. mikor a birodalom olyan területei számára fogalmaztak meg hivatalos közleményt, rendelkezést, ahol a görög nyelv használatosabb volt, mint a latin. A homályos fogalmakat ilyenkor rendeltetésüknek megfelelő terminusszal kellett kifejezni.

A princeps cím visszaadására a hégemón szót használták, amely egyaránt jelent hadvezért és uralkodót. Összhangban van ezzel a szóhasználattal Cassius Diónak a principatus alapjáról vallott felfogása is. A történetíró elbeszéli, hogy mikor Augustus 29-ben hazatért keletről, katonái hetedízben kiáltották ki imperatorrá. Szerinte azonban az ekkori címadományozás eltért az előzőektől, mert életfogytiglan szólt és a teljhatalmat jelentette számára (52, 41). Lényegében helytálló a történetíró jellemzése akkor is, mikor Augustus valóságos politikai megnyilvánulásait Maecenas szájába adott tanácsok formájába visszavetítve fogalmazza meg, s ugyancsak az egyeduralmi törekvéseket emeli ki. Azonban már a kortárs Strabón szemében is mint egy monarchia megalapítója jelent meg Augustus, akinek uralma lényegében nem különbözik Caesarétól. S bármennyire téves, mégis roppant jellemző a Tiberius korabeli történetíró, Florus megállapítása, mikor Augustusi örökös dictatornak (dictator perpetuus) nevezi.

Augustus principátusának további szakaszai a birodalom katonai helyzetének megfelelően élesebb megvilágítást kapnak a külpolitika összefüggéseibe állítva. Előbb azonban vizsgáljuk meg, milyen politikai megfontolások késztették Augustusi a köztársaság látszatának fenntartására, a leplezetlen monarchia kialakításáról való lemondásra; milyen társadalmi erőkkel kellett számolnia; hogyan alakult viszonya a római társadalom különböző rétegeihez, mindenekelőtt a köztársasági eszmék letéteményeséhez, a senatori arisztokráciához.