Octavianus az Antonius felett aratott győzelme révén, mint láttuk, korlátlan egyeduralomra tett szert._ Ezt követően személyes hatalmát a köztársasági látszat fenntartásával négy és fél évtizeden át, halál: szilárdan megőrizte. Augustusnak mint az állam első emberének („princeps”) az uralmát a principatus szóval jelöljük. A principatusnak mint uralmi formának a lényegére Augustus hatalmának az elemzése világít rá.
Augustus principatusának mibenlétét, hatalmának jellegét illetőst többféle felfogással találkozunk a szakirodalomban. Az egyik (főké régebbi munkákban olvasható) nézet szerint a principatus - Augustusnak a konzervatív arisztokrácia felé hangoztatott kijelentéseinek megfelelően - a köztársasági rendhez való visszatérés. A ma korszerű tekinthető irányzat a tényleges helyzetnek megfelelően Augustus re szerének monarchikus vonásait emeli ki. Jelentkezett, szintén főleg régebben, az az egyeztető álláspont is, amely kettős hatalomról, Augus és a senatus közös uralmáról beszélt.

Augustus hatalmának alapja a hadsereg, veteránjai és a praetorian gárda volt. Már Cassius Dio (LII 41) is az élethossziglani impera címből származtatta teljhatalmát. Hozzájárult ehhez még a princeps győzelmei és uralma során mérhetetlenre duzzadt vagyona, továbbá Róma élelmezése szempontjából kulcsfontosságú Egyiptom birtoki: Ezek révén vált számára lehetővé, hogy mindig annyi hivatalt ragad magához, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy tényleges hatalmá megadja a törvényesség látszatát, s rendelkezéseit ne mint bitorló, ham mint a hagyományok szerint is illetékes magistratus hozza meg.

Autus uralkodó helyzete eredetének, jogi alapjainak vizsgálatakor tehát csak másodlagos jelentőséget szabad tulajdonítani magistraturáinak s az ezekből, valamint sokoldalú közéleti tevékenységéből eredő tekintélyének, befolyásának, „auctoritas"-ának. Ezek, mint említettük, tényleges hatalmának a legalitását s minél súrlódásmentesebb gyakorlását szolgálták.
S nem szabad szem elől téveszteni a következőket : az általa viselt hivatalok jellege, terjedelme többnyire lényegesen eltért a hagyományos köztársasági formáktól; nemegyszer olyan, egymással összeegyeztethetetlen jogköröket egyesített kezében egyidejűleg és tartósan, amihez hasonlóra még a polgárháborúk korában s átmenetileg sem került sor; s végül, ezeket a rendkívüli felhatalmazásokat nem egy-egy feladat ellátására, alkalomszerűen nyerte el a senatustól a köztársaság védelmére, hanem a maga uralma megerősítésére sajátította ki őket.