A hadsereg Caracalla-párti csoportjai, a meggyilkolt császár rokonai által nyújtott megvesztegetési pénzek hatása alatt is, már egy év múlva annak egy rokonát (híresztelések szerint törvénytelen fiát): a fiatalkorú Avitus Elagabalust kiáltották ki császárrá (218). A hadsereg két csoportja között kitört háború során Macrinus életét vesztette (218).
A Severus-dinasztia alkonyát két fiatalkorú császár, Elagabalus (Heliogabalus 218-222) és Alexander Severus (222-235) uralma jelzi. Mindkettőt a hadsereg egy részének megnyerése után a Severus-dinasztia syriaí származású no tagjai juttatták uralomra, s azok is gyakorolták a tényleges hatalmat. Heliogabalusról csakhamar kiderült vallási rajongásra és kicsapongásra való hajlama. Fő törekvése arra irányult, hogy a hemesai Hélios (sémi nevén El-Gabal = a magaslat istene) istennek akinek főpapja volt kultuszát Rómában ne csak meghonosítsa, hanem az állam egyedüli vallásává tegye.
Az új kultusz látványos, de idegenszerű, emellett költséges, a közvélemény szemében pedig visszataszító módszerei nagyanyját és nagynénjét arra késztették, hogy a családon belül alkalmasabb utód után nézzenek. Előbb arra bírták rá a gyermekcsászárt, hogy a nála is-fiatalabb (alig 14 éves) unokaöccsét Septimius Alexianust fiává fogadja, majd a tekintélyét vesztett császárt saját testőreivel meggyilkoltatták.

Alexianus mint császár a jobban hangzó, és programot is kifejező Alexander Severus nevet vette fel. Helyette valójában az őt uralomra juttató anyja, Iulia Mammaea és nagyanyja, Iulia Maesa, valamint a praefectus praetorio, a még Septimius Severus idejében felemelkedett nagyjogtudós, Ulpianus uralkodott. Az új kormányzat az Antoninusok bürokratikus monarchiájához való visszatérést, a hadsereg túlkapásainak megfékezését és a senatusban tömörült nagybirtokos arisztokráciával való együttműködést tűzte ki céljául.
Egykorú források ezt úgy határozzák meg, hogy az előző Severusok tyrannisa után Alexander Severus kormányzata „arisztokratikus” jelleget öltött (Hérodianos 6,1,2). Senatorokból, lovagokból és hivatásos jogtudósokból új, 70 tagú császári tanácsot szerveztek, amelynek 20 tagja volt jogász. Ennek a tanácsnak lett volna feladata a fenyegető külpolitikai helyzet, az egyre súlyosbodó gazdasági válság és a politikai anarchia közepette biztosítani a birodalom határait és belső stabilitását. Élénk jogalkotó tevékenység indult meg.

Forrásaink közlése szerint az állam szempontjából legfontosabb iparágak kézműveseit ekkor tömörítették kötelező jellegű collegiumokba, és a díjtalan szolgáltatások (munusok) és adók ily módon való biztosítása fejében ezeket érdekvédelmi jogkörrel is felruházták. Az ekkor államilag elismert collegiumok egy-egy defensorl („védőt”) választhattak, akinek feladata volt a collegium egyes tagjainak érdekeit is képviselni.
Egyes iparágakban (bíborfestés) monopolisztikus jellegű állami műhelyeket (fabricae) hoztak létre. A zsoldfizetés nehézségei miatt egyes határ menti csapattesteket földjuttatással elégítettek ki. Ez első lépés volt a határ menti katonaságnak parasztkatonasággá való átalakulása felé.

Bizonyos intézkedések történtek a szélesebb néprétegek megnyerése érdekében is. Felújították a Commodus óta szünetelő alimentatiókát, és. a termelés fellendítésére kamat nélküli kölcsönöket is juttattak a parasztoknak földvásárlás céljára. A hadsereg azonban rossz szemmel nézte kiváltságos politikai helyzetének megcsorbítását, és a zsold fizetésében mutatkozó fennakadásokat.

228-ban a praetorianusok egy zendülés során a császár szeme láttára koncolták fel Ulpianust, s a kormányzat ezt a veszélyes lépést tehetetlenül volt kénytelen szemlélni.



Hahn István