A principatus igazgatási szervezetrendszerében Itália nem tagozódott be a provinciák sorába. Irányítása ugyanakkor a központi kormányzathoz sem csatlakozott, elvileg autonóm civitasokból, coloniákból és municipi uniókból állt össze. Egyáltalán az is kérdéses, hogy Itáliáról mint igazgatási egységről beszélhetünk-e, mivel az itt lakó szabad személyek Latinus jogállásán (ius Italicum) túl más közös jogi kapcsolóelemről nem igazán beszélhetünk. A ius Italicum általánosan elfogadott tartalmi értelmezése szerint a provinciái telkeken is teljes római tulajdont lehetett szerezni, adófizetési mentességgel járt, és privilégiumként az ilyen joggal rendelkező városok saját magukat igazgathatták.
A római polgárjoggal rendelkezők és a latinjogúak között azonban számos területen megmaradtak a különbségek, így a háromgyermekes rómaiakat megillető kedvezmények (ius trium liberorum) a latinjogúaknál csak négy gyermek esetén érvényesültek, a provinciaiaknál azonban már csak ötnél. A ius Italicum császár általi adományozása még a provinciabeliek számára is megengedett volt. Ennek ellenére a közbeszédben folyamatosan jelen volt a tota Italia megjelölés.
Itália igazgatását még Augustus idejében alakították ki, miután Kr. e. 27-ben a senatus és Augustus között a hatalom megosztásáról szóló megállapodás értelmében az itáliai ügyek a senatus jogkörébe kerültek. A princeps annak jeléül, hogy tiszteletben tartja a félsziget városainak önkormányzatait, Itáliát 11 regióra osztotta fel. Ezt az augustusi rendszert fejlesztették tovább utódai az 1. század folyamán, és ezen csak a 2. és a 3. században történtek kisebb-nagyobb módosítások.
Az uralkodók egyedi intézkedésekkel igyekeztek az Itáliában felmerülő kihívásokat orvosolni. Hadrianus reformjai abban álltak, hogy 4 consuli rangú senatort küldtek ki 4 újonnan létrehozott körzetbe, hogy azok a császár megbízottjaiként (legati Augusti pro praetore Italici) bíráskodjanak a princeps nevében. Ezzel az intézménnyel a Hadrianust követő időkben már nem találkozunk.

Ugyancsak az igazságszolgáltatás hatékonyabb biztosítása érdekében állította fel Marcus Aurelius a iuridici rendszerét. Ez azt jelentette, hogy Itáliában Róma 100 mérföldes körzete a praefectus urbi joghatósága alá tartozott, az ezentúl fekvő itáliai területeket pedig kisebb körzetekre osztották, amelyek élére a princeps korábban már praetorságot viselt senatorokat nevezett ki ítélkezési és szervezési feladatokra. Kezdetben 4 ilyen körzet létezett, majd a 3. századra számuk 5-re nőtt. Ezeknek a körzeteknek az élén álló iuridicusok fő feladata az volt, hogy a jogkeresőkhöz közelebb vigyék az igazságszolgáltatást, és érteniük kellett a vágyom censust és a földnyilvántartásokat tartalmazó okiratokhoz is. Jelentős szerepet játszottak abban, hogy Itáliában sikeresen megvalósult az igazságszolgáltatás decentralizációja, még mielőtt provinciává szervezték volna át.