A szenátus (és a római nép) által igazgatott provinciákat mindig egy szenátor kormányozta. Claudius idejében tíz provincia rendelkezett ezzel a státusszal (Africa, Achaia, Asia, Baetica, Bythinia et Pontus, Creta et Cyrenaica, Cyprus, Macedonia, Narbonensis és Sicilia), a kormányzók közül pedig többen is korábban már consulságot viseltek vagy praetorok voltak. Ezek a kormányzók proconsuli címmel is rendelkeztek, hivatalukat július elsejétől látták el, s egyúttal már fizetést is kaptak, melynek összege a principatus idején nem ismert (kivéve Africa esetét, ahol a juttatás egymillió sestertius volt évente).
A proconsult lictori kíséret illette meg, amelyeknek száma a provincia jelentőségétől függően változott (Africa provinciában 12 főnyi volt). A proconsulokat a köztársasági hagyományoknak megfelelően a senatus ülésén sorshúzással jelölték ki, de ezt a folyamatot a princeps felügyelte. A provinciák között egyesek nagyobb presztízzsel bírtak, ami a politikai helyzettől függően változhatott.

A 3. századtól kezdve a princeps a potenciális jelöltek listájának összeállítása után csak ezek közül a nevek közül engedte meg a sorshúzást. Ezzel a megoldással azt kívánta elérni, hogy csak a provincia jelentőségéhez igazodó szakértelemmel rendelkező szenátor kaphasson kinevezést.

A proconsul fő feladata a provinciai közigazgatás irányítása, a közrend fenntartása volt, amelybe a vallási béke és az egyes városok jó működésének biztosítása is beletartozott. Emellett bírói hatalommal is rendelkezett, ami a peregrinusok vonatkozásában a halálra ítélés jogát (ius gladii) is folyamatosan magába foglalta, illetve a kisebb jelentőségű ügyekben fellebbezési fórumként, a jelentősebb ügyekben elsőfokon eljáró bíróként is működött. A pénzügyi igazgatásban is vezető szerepet játszott, ugyanis ő döntött a provinciát terhelő adók egyes városok közötti szétosztásáról.

A szenátori provinciák kormányzói jelentős helyi autonómiával bírtak, tisztségük azonban időben korlátozott volt, amit általában egy évben határoztak meg, s csak kivételes esetben kaptak hosszabbítást. Munkájukat a quaestor, a legatus és az accentus segítette. A szenátori rangú quaestor a pénzügyi igazgatásban helyettesítette a provinciai kormányzót, vezette a bevételekkel és a kiadásokkal kapcsolatos nyilvántartásokat. A többletet Rómába, az aerarium Saturni pénztárába kellett elküldenie. A tisztségre a szenátus sorshúzással, egy évre választotta.

A legatus szintén szenátori rendű személyként, főként jogi ügyekben segítette a proconsult, de őt már nem a szenátus küldte ki a provinciába, hanem maga a kormányzó választotta barátai, bizalmasai köréből. A legatusok rendelkeztek közigazgatási tapasztalattal, és gyakran a praetori tisztség várományosai voltak, vagy éppen lejárt hivatali évük.

A fontosabb és nagyobb provinciákban sor kerülhetett akár három legatus egyidejű kinevezésére is (pl. Asia), apropraetoriak esetében mindig csak egy volt. A proconsul titkára és egyben bizalmi embere az accentus volt, akit általában felszabadítottjai közül ő maga nevezett ki.