logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A provinciái származású császárok kora, az Antoninusok dinasztiája (96-192)

Nerva trónra kerülésével az Antoninusok csaknem egy évszázados uralma vette kezdetét, amely egyben a principatus aranykorának is tekinthető, mivel az új dinasztia császárainak sikerült megtalálni az egyensúlyt a senatus és a princeps hatalma között. A korszak császárait a történeti hagyományok Antoninusoknak nevezik, azonban az első három uralkodó, Nerva, Trajanus és Hadrianus vér szerint nem voltak Antoninusok.
A princepsi tisztség zavartalan átörökítése érdekében ebben az időszakban teret nyert az örökbefogadás (adoptio) rendszere, amely szerencsésen kiküszöbölte a hatalomért való harcokat. A korszak a provinciai származású polgárok felemelkedésének időszaka is egyben. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy Traianust, aki a „legjobb princeps” címet is viselte (optimus princeps), a környezete egységesen dominusnak szólította.

Nerva (96-98) rövid, kevesebb mint másfél éves uralkodását a senatusnak tett gesztusok és a hadsereggel való éles szembenállás jellemezte. Ő még nem volt kijelölt utód, megválasztását csupán személyes érdemeinek köszönhette. Kiegyensúlyozott politikát folytatott az ellentétes érdekű szabad római polgárok egyes csoportjai között. Bár Domitianust emlékezetvesztés büntetéssel sújtotta (damnatio memoriae), intézkedéseinek jelentős részét mégis fenntartotta.

A hadsereg nyomására először adoptálta, majd társuralkodóként maga mellé vette az akkor provinciai helytartói tisztet betöltő, hispániai származású Traianust. Így Nerva halálakor (98-ban) ő követte a trónon, majd gyakorlattá vált, hogy a princeps még életében kijelölte egyik szűkebb köréhez tartozó munkatársát, majd magánjogilag fiává fogadta (adoptio). Ezáltal az uralkodóvá válás alkalmával nem a vérségi kapcsolatok és a rokonság játszott meghatározó szerepet, hanem az egyéni érdemek. Ez alól csak Commodus (180-192) kivétel, aki Marcus Aurelius fia volt, s uralomra jutásával ismét érvényesült a dinasztikus elv.

Traianus (98-117) idején a hódítások új lendületet kaptak, uralkodása alatt éri el a Római Birodalom kiterjedtségének csúcspontját. Traianus saját maga állította össze tanácsadó testületét, így a senatus szerepe e téren háttérbe szorult. Az állami kiadásokat növelte, de szélesebb területeket volt képes ellenőrzése alá vonni.
A hagyományos háborús kiadások, a középítkezések, az útépítések és a kikötőfejlesztések (Ostia, Centumcellae, Ancona) mellett ő tökéletesítette az árva gyermekek ellátására kialakított - még Domitianus által kezdeményezett és Nerva által megszervezett - alimentatio rendszerét. Intézkedéseinek köszönhetően a császári fiscus az itáliai mezőgazdasággal foglalkozó kisbirtokosok részére kedvező kamatozással (5%) jelzáloggal biztosított kölcsönt nyújtott.
A császári kincstár csak a tőkeösszeg visszafizetését várta el, a kamatokat az illetékes municipiumok számára kellett visszatéríteni, amelyek az így megszerzett összegeket az árva gyermekek ellátására és taníttatására voltak kötelesek fordítani. Az ellátás összege (alimentatio) fiúk esetében (pueri alimentarii) havi 16, leányoknál (puellae alimentariae) 12 sestertius volt. Ezen túl a császár a birodalom területén új coloniákat alapított, számos településnek municipium rangot adott.
A hódításokkal párhuzamosan nagy gondot fordított a provinciai lakók romanizációjára is. Számukra gyakran római polgárjogot adományozott, sőt ennek megkönnyítése érdekében még az újonnan cives Romanusszá válók egy részét is felmentette az őket sújtó 5%-os örökösödési adó (vicesima hereditatum) megfizetése alól.

Hadrianus (117-138) Traianushoz hasonlóan hispaniai, lovagrendű családból származott, akit előde végrendeletében tett meg örököséül. Legfontosabb közjogi tettének azt tekinthetjük, hogy újjászervezte a központi császári igazgatást. A császári kancellárián két újabb ügyosztályt (scrinum) hozott létre, így számuk immár hatra emelkedett.
Az újonnan felállított hivatal egyike a jogi döntvényeket előkészítő (a cognitionibus), a másik pedig a könyvtárak, levéltárak és irattárak (a bibliothecis) feladataival foglalkozó volt. Az elvi irányítás és az ellenőrzés feladata a császári tanács (consilium principis) kezében összpontosult, amelynek tagjai között senatorokat, lovagrendűeket, katonai vezetőket és jogtudósokat (Salvius Iulianus) is találunk. A senatus jogalkotó szerepe csökkent, aprincepsé pedig nőtt azáltal, hogy a senatus consultumok a császári előterjesztések (oratio principis) felkiáltással (acclamatio) történő elfogadásává degradálódtak.
A császári közigazgatás fontosabb tisztségeit - a senatori rendűeknek fenntartott praefectus urbi kivételével - lovagrendűek szerzik meg. Így az általuk betölthető hivatalok mindenekelőtt a két praefectus praetorio, a római rendfenntartói és tűzvédelmi feladatokat ellátó praefectus vigilum, a gabonaellátásért felelős praefectus annonae és az Egyiptom helytartója címet viselő praefectus Aegypti voltak. Hadrianus idején a császári posta működéséért felelős praefectura is létrejött, vezetője a praefectus vehiculorum volt, akit a praefectus praetorio felügyelete alá helyeztek, és 100 000 sestertius fizetést kapott.

A princepsek által kiépített közigazgatás alacsonyabb szintjein Rómában, Itáliában és a provinciákban is procuratorok álltak. Hadrianus korában a birodalmat mintegy 40 provincia alkotta, s közülük már csak 11 tartozott a senatus felügyelete alá. A többi élére a császár nevezte ki a helytartókat, a kisebbek élére procuratori rangban. Azonban a senatusi provinciák vonatkozásában is megillette aprincepst az ajánlás (commendatio) joga, ellenben ezekben a tartományokban rendszerint légiók nem állomásoztak.
A lovagok alacsonyabb rétegeit a császári kincstár jogi ügyeinek intézésébe is bevonták, ők kincstári ügyészek (advocati fisci) lettek. Hadrianus idejére a procuratorokat már négy fizetési osztályba sorolták: 60 000 (sexagenarius), 100 000 (centenarius), 200 000 (bicentenarius) és 300 000 (tricentenarius) sestertius havi fizetéssel.

Hadrianus a lovagrendűek számára egy új hivatalt, a gabona-felügyelők (frumentatores) testületét is felállította. A testület tagjai a Róma és a hadsereg számára biztosított gabona elosztását felügyelték, majd idővel az adók behajtását is ellenőrizték, illetve titkosrendőri, besúgói tevékenységet is elláttak. Kinevezésüket magától a császártól kapták a praefectusok, az illetékes scrinumok vezetői és a provinciai helytartók javaslatai alapján.
Hadrianus uralkodásának idején az egyetlen megmaradt és a régi jogköreivel még rendelkező magistratura, a praetori is elvesztette önálló döntéshozatali jogát, az évenként megválasztott 14 praetor ettől kezdődően nem adhatott ki edictumot. Egyúttal a praetori tisztség csaknem ötszáz éves működése alatt kibocsátott edictumok anyagát Hadrianus utasítására Salvius Iulianus Edictum Perpetuum néven összegyűjtötte és lezárta. Ettől kezdődően új jogszabályokat a senatus és a császár hozhatott.
Az igazságszolgáltatás megreformálásával is kísérletezett úgy, hogy a senatus jogköréből kivette az itáliai peres ügyek intézését, s azt négy consuli tisztséget már betöltött senatorra bízta, akik azt legati Augusti pro praetore italici tisztségüknél fogva a négy újonnan kialakított kerületben eljárva gyakorolták. A gyakorlatban azonban ez az újítás nem vált be, és hamarosan eltűnt anélkül hogy a későbbi korokra befolyást tudott volna gyakorolni.

Mindezek alapján megállapítható, hogy Hadrianus idejére a császárság véglegesen egyeduralommá vált, s maga a princeps csak a katonáira, a hivatalnokaira és a jogászaira támaszkodó uralkodó lett. A kormányzás és a politikai rendszer egyértelműen a principatus irányából a dominatus felé mozdult.

Antoninus Pius (138-161) Gallia déli részéből, egy Narbonne környéki családból származott, és Hadrianus adoptált gyermekeként került a trónra. Uralkodása a római állam történetének egyik legszerencsésebb, legboldogabb időszaka, ami egyrészt elhozta a régóta hőn áhított római békét (Pax Romana), másrészt kiváló kormányzati és közigazgatási képességeinek köszönhetően a provinciabeliek is élvezhették a gazdasági fejlődés eredményeit.
Antoninus Pius nem csak az állam egyeduralkodója, hanem polgárainak védelmezője és jótevője is volt, gondoskodni kívánt polgárairól, amelyet általános, mindenkire kiterjedő adócsökkentéssel kívánt elérni. Még a rabszolgák védelmében is fellépett, a velük szembeni nem megfelelő bánásmód észlelése esetén rendelkezéseinek köszönhetően hatósági úton szabadon bocsátásra is kötelezhették a tulajdonosokat. Jogi döntéseit tekintélyes jogászai (Volusius Maecianus, Ulpius Marcellus) véleményének meghallgatása után hozta meg.

Marcus Aurelius (161-180) Antoninus Pius előre kijelölt utódaként Lucius Verussszal együtt, társcsászárként kezdte meg uralkodását. A római principatus történetében ez volt az első példája a kettős császárságnak, amelyben a vezető szerep Marcus Aureliust illette meg, mivel pontifex maximusi címmel csak ő rendelkezett.
A társcsászárok felosztották maguk között a provinciák irányítását úgy, hogy Marcus Aurelius kapta az európai és az afrikai tartományokat, míg Lucius Verus felügyelete alá az ázsiaiak kerültek. A kettős császárság állapota csak Lucius Verus 169-ben bekövetkezett haláláig tartott. Marcus Aurelius trónra kerülése előtt hosszú ideig készülődhetett a kormányzásra, mivel már Hadrianus is Antoninus Piust követő utódként jelölte meg. A legkiválóbb mesterektől tanult retorikát, jogot és filozófiát, a kor egyik legjelentősebb gondolkodójának is tekinthetjük. Uralkodása idején újabb külső támadások érték a birodalmat, amelyek elhárítása teljes energiáját lekötötte.

Az örök keleti ellenség, a parthusok mellett más nép támadása is fenyegetett, és a birodalom nyugati tartományai is veszélybe kerültek. Az északi germán törzsek, elsősorban a gótok, a burgundok és a vandálok déli irányú mozgásai a többi törzset is helyváltoztatásra késztették, ezért betörtek a római provinciákba annak ellenére, hogy a határokat (limes) Domitianus és Hadrianus uralkodása közötti időszakban folyamatosan erősítették.
A betörő markomannok és kvadok a Duna menti határ vonalát teljesen elfoglalták, Pannoniát kifosztották, az itáliai Aquileiáig is eljutottak. Innen csak Marcus Aurelius személyes vezetésével sikerült őket visszaverni, majd a Duna túlsó partjáig kényszeríteni, végül békekötésre bírni. Valamennyi külső támadás katonai sikereket hozott Róma számára, és békekötéssel zárult, melyet a császár a provinciák helyzetének megszilárdítására, a pénzügyi helyzet rendezésére fordított, illetve a consilium principis tagjai állandó státuszt kaptak uralkodása alatt.

Az utolsó Antoninus, Commodus (180-192) Marcus Aurelius vér szerinti gyermekeként került a trónra, s a korlátlan személyes uralom kiépítésén dolgozott. Szenvedélye a gladiátorjáték volt, a küzdelmekben gyakran maga is részt vett. A birodalmat érő külső támadások és felkelések kezelését még az apja által kinevezett hivatalnokok időlegesen kezelni tudták. A senatus a császári döntések formális megerősítőjévé vált, uralkodása alatt a provinciai származásúak már a senatorok 60%-át tették ki.

Az Antoninusok időszakát a principatus fénykorának tekinthetjük, ekkorra sikerült ugyanis megtalálni az egyensúlyt a senatus és a princeps szerepe között. A hatalom nem vérségi alapon, hanem a személyes érdemeken alapuló örökbefogadásoknak köszönhetően szállt át az egyik princepsről a másikra, s ez a senatusnak is megfelelt. A senatorok körében a provinciai származásúak egyre inkább előtérbe kerültek.



Pókecz Kovács Attila tanszékvezető egyetemi docens (PTE AJK)

Forrás: Pókecz Kovács Attila - A principatus államszervezetének fejlődése Tiberiustól Diocletianusig (Kr. u. 14 - Kr. u. 284)