Róma első évszázadainak történelmét Tacitus utolérhetetlen tömörséggel így öntötte szavakba: „Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és consulságot Lucius Brutus intézményesítette. A dictatori tisztet időhöz kötve viselték; sem a decemvirek hatalma két évnél tovább, sem a katonai tribunusok consuli joga nem maradt sokáig érvényben; nem volt Cinnának, sem Sullának hosszú az uralma, és Pompeiusnak s Crassus- nak a hatalma gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius fegyveres ereje Augustusra szállott, ki a polgárviszályokban kimerült birodalmat princeps néven főhatalma alá fogadta.” Három mondatban kilenc név és öt tisztség szerepel, így jutunk el a királyoktól az első princepsig, Augustusig. De vajon mit akarhatott Tacitus hangsúlyozni az itt felsorolt személy- és tisztségnevekkel?
Ennek megértéséhez vissza kell kanyarodnunk az államformák arisztotelészi elméletéhez, immár az ókori Róma történetére vetítve. „Róma városát kezdetben királyok kormányozták” - írta Tacitus. A történeti hagyomány szerint Róma első négy királya (rex) a latinok és a velük szövetségben álló szabinok közül került ki (Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius és Ancus Martius), akik fontos szerepet játszottak a római államszervezet felépítésében, még ha létezésüket a mai történettudomány kétségbe is vonja. Lehet, hogy az első négy király története csupán mitikus emlék, de az utolsó három etruszk király (Tarquinius Priscus, Servius Tullius, Tarquinius Superbus) valóban létező történeti uralkodó volt.
Az utolsó király már teljes mértékben zsarnokként viselkedett (a superbus jelentése gőgös). Mikor a legenda szerint a király megengedte, hogy fia megerőszakolja Lucretiát, egy tisztes római asszonyt, Lucretia férje, Lucius Tarquinius Collatinus, és társa, Lucius Iunius Brutus egy felkelés élére állt, amelynek eredményeképpen Kr. e. 510-ben a királyt megfosztották hatalmától.
A királyi család száműzetését követően a római nép elnyerte a szabadságot (libertas) - és ezen a ponton egy igen fontos mozzanatot iktat be a történetbe Livius, az Augustus korában élt történetíró. Lucius Iunius Brutus és összeesküvő társai ugyanis „a frissen szerzett szabadságra ráéhezett népet, mindenekelőtt, hogy könyörgéssel vagy királyi ajándékokkal senki meg ne lágyíthassa szívét, szent esküvel eskette föl, hogy soha többé nem tűr meg királyt Rómában”.