Augustus Kr. e. 23-ban már tizenegyedszer lett consul, társát Terentius Varro Murenának hívták. Ő is belekeveredett abba az összeesküvésbe, amelynek másik vezetője Fannius Caepio volt. Mindkettőjüket felségsértés-ben találták bűnösnek és kivégezték. Az összeesküvés ténye felszínre hozta az új rendszerrel szembeni elégedetlenkedést, és Augustusnak politikát kellett változtatnia, consukságainak végeláthatatlan folyama ugyanis joggal ingerelte a senatori rend egy részét.
Augustus az év közepén lemondott a tisztségről, s azt átadta Lucius Sestiusnak, egy köztársasági érzelmű senatornak, akinek házában még mindig ott állt a „zsarnokölő” Brutus szobra. Ezután már csak két alkalommal, néhány hétig viselte a consuli tisztet. Ez közjogi értelemben azt a helyzetet eredményez-te, hogy Augustus mandátumának lejártáig, vagyis Kr. e. 17-ig csak saját provinciáiban rendelkezett pro-consuli hatalommal. Tehát sem Rómában, sem a senatusi tartományokban nem volt impériuma.

A senatus e helyzet feloldására Augustust ún. „nagyobb proconsuli hatalommal” (imperium proconsulare maius) ruházta fel, amelynek alapján beleszólhatott akár senatusi provinciák ügyeibe is. Ezzel együtt a senatus és a nép örökös néptribunusi hatalommal ruházta fel, beleértve személyének szent és sérthetetlen voltát, a segítségnyújtást, a vétójogot és a néphatározatok előterjesztésének jogát. Igaz, ez utóbbi előjogokkal Augustus tudomásunk szerint ritkán élt: egyszer sem tudunk róla, hogy vétót emelt volna a senatusban, s inkább a consulokat kérte meg javaslatai előterjesztésére és támogatására.
A néptribunusság ugyanakkor még nagyobb népszerűséget biztosított számára a plebs körében, s ezt a tényezőt a senatus sem hagyhatta figyelmen kívül. Kr. e. 22-ben a nép követelte, hogy Augustus vagy kapjon örökös consulságot, vagy dictatori hatalmat, ellenkező esetben rágyújtják a senatusra a curia épületét.

A népgyűlés három éven keresztül miközben Augustus Keleten időzött szabotálta a consulválasztásokat, úgyhogy alkotmányos válság alakult ki (Augustuson kívül senkit nem engedtek első consu/nak választani). A senatus végül azzal oldotta fel a patthelyzetet, hogy Cassius Dio szerint Augustusnak adományozta „a consulok élethossziglani impériumát, azaz, hogy ő mindig és mindenütt tizenkét vesszőnyalábbal jelenhetett meg, s ezentúl a consulok között a curulisi székben foglalt helyet”.

Octavianus hatalma így vált teljessé: később még a pontifex maximus és a pater patriae címet is ráruházták, ezek azonban csupán megerősítették tényleges hatalmát. Saját provinciái fölött gyakorolt imperiumán és a senatusi provinciák felett gyakorolt imperium maiusán kívül most már consuli hatalommal is rendelkezett Itália és Róma felett. Ezt a köztársasági jogrenddel ellenkező teljhatalmat azonban Augustus gondosan igyekezett elleplezni: önéletírásában, a Res gestaeben is mélyen hallgatott felőlük. Feliratain is csupán a tribunusi hatalomra történő utalás Tacitus szerint a „legfőbb méltóságnak ez az elnevezése” (summi fastigii vocabulum) szerepel, amely még belefér a köztársasági jogrend kereteibe, ugyanakkor a tényleges hatalomgyakorlás szempontjából pusztán jelképes értékkel rendelkezik.
Octavianusnak tehát nem állt szándékában holmi új, Rómában addig ismeretlen alkotmányos forma bevezetése, épp ellenkezőleg: a köztársasági államforma helyreállítására törekedett, de úgy, hogy saját nem zsarnoki hatalmon, hanem őt méltán megillető tekintélyen alapuló elsőségét se lehessen elvitatni. „Visszatért a köztársaságnak amaz ősrégi formája” lelkendezett a principatus feltétlen hívének számító történész, a Tiberius korában élt Velleius Paterculus.