Sulla bukását követően negyven év leforgása alatt két polgárháború is sújtotta Rómát. Az elsőben a két korábbi szövetséges tábornok, Pompeius és Iulius Caesar fordult egymás ellen (Kr. e. 49-48). A győzelem megszerzése után Caesar egyértelműen az egyedura-lom megszerzésére tört. Ezt a köztársasági jogrend belső megváltoztatásával (új törvényekkel) és propagandisztikus értékű külsőségekkel is hangsúlyozta.
A senatus kénytelen-kelletlen megszavazta, hogy állandóan a diadalmeneteken viselt öltözékét hordhassa, beleértve a bíborpalástot is, ami a rómaiakat a királyokra emlékeztette. A győztes hadvezéreknek járó imperator címet is használhatta élete hátralévő részében, amivel a hadsereg „örökös” főparancsnokának ismerték el. Elefántcsont képmását minden nyilvános vallási körmeneten körülhordozták. Quirinus templomában egy szobrot emeltek neki, CAESARNAK, A LEGYŐZHETETLEN ISTENNEK felirattal. Mivel Quirinus Róma első királyának, a városalapító Romulusnak volt az istenített mása, ez Caesart nemcsak az istenek szintjére emelte, hanem egyenlővé tette az ősi királyokkal is.
A Szabadságnak (Libertas) szentelt templomot szintén az ő tiszteletére építették, valamint a „Szabadító” (Liberator) titulust is megkapta, és élete végéig consullá választották. Ezzel az intézkedéssel a királyság megdöntése után eddig példátlan módon Caesar a legfőbb hatalom egyedüli birtokosává vált.

További megtiszteltetésként jogot kapott arra, hogy ő nevezze ki a tisztségviselők felét, ami azelőtt a senatus feladata volt. Születésének hónapját, Quintilist átnevezték Iuliusra, születésnapját, július 13-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Élete végéig az állami papi testület vezetőjévé (pontifex maximus) választották, és a „haza atyja” (pater patriae) megtisztelő címet is megszavazták számára. Háromszor is dictatorrá nevezték ki egy éves terminusokra. További három évre praefectus morumként (erkölcsi elöljáró) censori fennhatósággal is rendelkezett, ami felhatalmazta, hogy tetszése szerint megváltoztassa a senatus összetételét.

Kr. e. 44 elején Caeasar egyeduralmi törekvései és az ezzel párosuló személyi kultusza végképp elmélyítették a szakadékot közte és a senatus egy része között. Végül addig példátlan módon „örökös dictatorrá” (dictator perpetuo) nevezték ki, ami élethosszig tartó korlátlan felhatalmazást jelentett számára. Ez a titulus ráadásul a Caesar arcképét ábrázoló érméken is megjelent, amiből minden római megtudhatta: az állam irányítása immár visszavonhatatlanul egyetlen ember kezébe került. Caesart néhányan már királynak kezdték szólítani, amikor március idusán bekövetkezett a nevezetes összeesküvés.
Appianosz így írja le a közvetlenül a gyilkosság után történteket: „A gyilkosok még beszédet akartak tartani a szenátusban, de mivel senki sem maradt ott, köpenyüket pajzsként tartva maguk előtt bal kezükön, jobbjukban a véráztatta tőrrel kirohantak, s fennhangon bejelentették, hogy megölték a királyt és zsarnokot. Egyikük lándzsahegyen a szabadságot jelképező sapkát lobogtatta. Az ősi államrendet emlegették, s emlékeztettek az egykori Brutusra, s arra az esküre, amit az egykori királyok ellen akkor tettek.” Az eseményt a római történelem leghíresebb pénzérméjén, a Brutus által veretett ezüst denariuson is megörökítették.

Caesar halálát követően újra polgárháború robbant ki: elsőként a „királygyilkosok” Brutus és Cassius vezette csoportja, és a Caesar halálért bosszút állni aka-ró triumvirek: Marcus Antonius, Lepidus és a fiatal Octavianus, Caesar örökbefogadott unokaöcse között.
A Philippi mellett vívott csatában (Kr. e. 42) végleg eldőlt Róma sorsa. Bár érdekes és fontos, hogy a triumvirek propagandisztikus célja is „a köztársaság helyreállítása” volt a pénzeiken is megjelenő latin kifejezés a lllviri rei publicae constituendae volt -, hamarosan kiderült, hogy Róma újabb polgárháború előtt áll. Marcus Antonius és az ifjabb Caesar (Lepidust hamar félreállították) ellentétes személyisége és érdekei hamar kiütköztek, és Kr. e. 41-től az actiumi csatáig (Kr. e. 31) váltakozó hevességgel ugyan, de újra polgárháború dúlta fel a Birodalmat.