A független makedón királyság veresége (Kr. e. 168) után túszként Rómába került Polübiosz hamar felkel-tette maga iránt a philhellén (görögbarát) római arisztokrácia figyelmét. Scipio Africanus görög barátjaként és nevelőjeként testközelből láthatta Karthágó ostro-mát a harmadik pun háborúban. Ekkor határozta el, hogy megírja Róma történetét, amelyben arra keresi a választ, hogy „mikor és milyen okok következtében került az egész ismert világ a rómaiak uralma alá”.
Polübiosz a kérdésre az egyik lehetséges választ Róma különleges alkotmányos berendezkedésében találta meg. Éles szemmel megfigyelte, hogy a római állam-berendezkedés mindhárom arisztotelészi al-kotmánytípust magában foglalja: a consulok hatalma monarchikus jellegű, míg a senatus arisztokratikus, a népgyűlések pedig demokratikus jelleget kölcsönöznek az államnak.

Később a római államelmélet másik klasszikusa, Cicero is ugyanezt a véleményt vallotta. Szerinte a res publica Romana államformájában a királyi hatalom (potestas) a magistratusokat illeti, a tekintély (auctoritas) az előkelőknek jár ki, míg a szabadság (libertas) a népé. Tegyük ehhez hozzá: Cicero szerint ennek a harmonikus államformának a fennmaradása a vallási szokások betartásán múlik.
Az államot az istenek hozták létre, és az istenek működő jelenléte (numina) biztosítja annak folyamatos fennmaradását. Ily módon az állam maga is szakrális természetű: ezért minden vele kapcsolatos ellenszegülés szentségtörésnek (sacrilegium) minősül!

A római köztársaság államformája egyrészt nem engedte meg a hatalom összpontosítását, másrészt magát a hatalmat is több részre osztotta. A „főhatalom” (imperium) az állam törvényes módon megválasztott legfőbb tisztviselőinek, a fő-magistratusoknak (consul, praetor, valamint a promagistratus) kezében összpontosult, de őket is korlátozta a hivatalviselés egy éves időtartama (annualitás) és az, hogy hatalmukat más hivatali társaikkal kellett megosztaniuk (kollegialitás).
Az imperium eredetileg katonai jellegű volt, hiszen a szó a latin imperare (parancsolni) kifejezésből származik. A hatalom másik típusa volt a potestas, amit leginkább „kezdeményezőképesség”-nek (a posse igéből) lehetne fordítani. Ez a kisebb magistratusokat (aedilis, quaestor) illette meg. Fontos, hogy e két kifejezés - az imperium és a potestas - a magyar fordításokban alig-alig különül el egymástól, holott tartalmilag igen jelentős különbség van közöttük! Harmadikként kell felsorolnunk egy látszólag ide nem tartozó fogalmat, az auctoritast, amelyet többnyire „tekintélyének szoktak fordítani, s valóban van is ilyen jelentése.

A római hatalmi rendszerben azonban olyan tisztségek is léteztek, amelyek sem imperiummal, sem potestassal nem rendelkeztek, de auctoritas-szal igen: vagyis tulajdonképpen anélkül szólhattak bele az állam irányításába, hogy a tényleges törvényhozó és végrehajtói hatalom az ő kezükben lett volna. A későbbiek szempontjából fontos tudnunk, hogy ilyen tekintélyes személy volt a princeps senatus, vagyis a „szenátus első embere”, akit általában mint a testület legtekintélyesebb tagját mindig a mindenkori censor jelölt ki.
Mindig a princeps senatus kezdte a felszólalásokat, sőt a szenátusi ülé-sek helyszínét és annak tárgyát is meghatározhatta. A római történelem számos nagy alakja viselte ezt a megtisztelő „tisztséget”: Fabius Maximus, a „késlekedő” hadvezér; Scipio Africanus, Karthágó legyőzője; és Marcus Tullius Cicero, a híres szónok-politikus.