Az OFI kísérleti tankönyvében (Történelem 9.) Németh György, az ELTE Ókortörténeti Tanszékének tan-székvezető professzora így összegezte a principátus lényegét: „Octavianus fegyverrel ragadta magához a hatalmat, és uralma - éppúgy, mint utódaié - katonai diktatúrán alapult.”

A principátus nehezen definiálható lényegéhez természetesen a katonai diktatúra jelleg is hozzá tartozott, annál is inkább, mivel Augustus örökös imperatorként lényegében a hadsereg mindenkori fő-vezérének tekintette magát, amit azzal is megerősített, hogy a katonák neki és családjának fogadtak hűségesküt. Mindazonáltal tévedés volna itt valamiféle dél-amerikai vagy kelet-ázsiai katonai juntára gondolnunk, melyekből bőséggel szolgáltat példákat a 20. századi történelem. Augustus nem egy Pinochet, Duvalier vagy Kadhafi volt. Míg az utóbbiak többsége terrorisztikus eszközökkel nyílt elnyomást folytatott a társadalom egészével vagy annak nagyobb részével szemben, Augustus rendszere valójában az egyes társadalmi rétegek közötti konszolidációt akarta előmozdítani.

A köztársaságot akarta helyreállítani úgy, hogy annak intézményei látszólag ne sérüljenek, a tényleges imperium viszont az ő kezében összpontosuljon. A királyság visszaállítása - vagy akár az örökös diktatúra, vagy az élethossziglani consulság - nem bizonyult járható útnak. Ezt Caesar meggyilkolása, és az Augustus ellen szőtt összeesküvés is napnál világosabban igazolta. Ezért az Augustus személyes auctoritasán, vagyonán, a hadsereghez fűződő különleges viszonyán, továbbá a különféle politikai és vallási tisztségek rafináltan összeszövődő hálózatán keresztül működő rendszert nevezzük principátusnak.

Nem véletlen, hogy ez a nehezen definiálható államalakulat, amely ugyan elvileg a társadalom minden rétege számára elfogadható volt, de erőteljesen a mindenkori princeps személyiségétől függött, Augustus halála után nem sokkal átalakult nyíltan elnyomó egyeduralommá. Ez a lehetőség már a principátus születése pillanatában benne lakozott.