Az egymásra tornyosuló veszélyekben Valerianus a birodalom kettéosztásával kísérletezett. Ő maga a leginkább veszélyeztetett és gazdaságilag is legjelentősebb keleti területek védelmét vállalta, fiát és társcsászárát T. Licinius Gallienust a nyugati területekre küldte. A keleti hadjárat azonban kezdeti sikerei után (Antiochia visszafoglalása, 257) kudarcba fulladt.
A Mezopotámiába benyomuló császár Edessánál vereséget szenvedett, és a perzsa király, Sapor fogságába esett (260. június). Fogságában halt meg néhány évvel később. Egy évtizeden belül tehát egy császár (Decius) elesett, egy másik pedig (Valerianus) ellenséges hadifogságban, szégyenletes körülmények között fejezte be életét! Sapor a rómaiak fölött aratott győzelmeit dicsekvő hangú, de értékes adatokban bővelkedő feliratban örökítette meg (Rés gestae Divi Saporis kommentált magyar fordítását lásd ÓKTCh. 351 1. skk.).

A 3. sz. közepén a birodalomnak már évtizedek óta érlelődő, majd egyre súlyosbodó válsága teljes mélységében és sokoldalúságában bontakozott ki. A rabszolga-munkaerő már két évszázada csökkenőben volt, és felhasználása drágasága miatt is egyre kevésbé kifizetődő: így a termelő munka mindinkább a szabad lakosság alsó rétegeire hárult. Viszont a 170-es évek óta megismétlődő pestisjárványok, a lakosság minden rétegében csökkenő születések (ezt statisztikai adatok híján a kortárs írók egybehangzó közléseiből állapíthatjuk meg) a szabad munkaerőt is csökkentették: éspedig akkor, amikor a szüntelen barbár támadások a termelőmunkából kiszakadt katonaság számának növelését tették szükségessé, a támadások sújtotta területek adójövedelmei csökkentek vagy kiestek, a belső árucsere helyenként akadozott, másutt teljesen megbénult a birodalom anyagi és emberi erőforrásai tehát képtelenek voltak a kiesett rabszolga-munkaerőnek megfizetett szabadokkal (pl. szabad bérmunkásokkal) való pótlására. Így a szabadok ingyenes munkára való igénybevétele a század egész folyamán fokozódott ez pedig egyre keményebb kényszerítő eszközöket is sugallt. Nem csak az államhatalom részéről: a colonus tartó nagybirtokosok is igyekeznek munkaerőiket helyhez kötni, kötelezettségeiket súlyosbítani. A súlyos terhek és a nyomasztó létbizonytalanság következtében a termelőmunka magának a termelőnek szempontjából vált érdektelenné a colonusokat csakúgy, mint a kézműveseket erre már különböző módszerekkel (pl. a collegiumok igénybevételével) kényszeríteni kellett.

Az állami bevételek csökkenése, a bánya termelés hanyatlása (s az addigi nemesfém bányák egy részének kimerülése), az ismétlődő hadi sarcok és növekvő katonai kiadások mellett a pénz elértéktelenedésére vezettek. A Severus alatti „első” devalvációt Caracalla új pénz, a régi denarius kétszeres névértékben (de csak másfélszeres súlyában) kiadott antoninianus bevezetésével próbálta orvosolni. Ez a kísérlet is kudarcra volt kárhoztatva a kellő gazdasági megalapozottság híján.

Az aranypénz verése megszűnt, az ezüst antoninianus nemesfém tartalma a 240-es években 10%-ra csökkent, két évtizeddel később pedig a pénzverés teljesen anarchikussá vált. Van olyan ezüstpénz, amelyben már csak 5% a nemesfém, és vannak olyan veretek, amelyek bronz anyagát csak vékony ezüstözés takarja el. Az árak az áruhiány következtében is elképesztő magasba szöktek. Egyiptomban egy artabé (kb. fél mázsa) gabona ára Augustus idején még 7-8 drachma volt, 250 körül már 120 000 devalvált drachma. Fizetés céljaira nem is az egyes érméket, hanem azoknak bőrzacskóba (follis) csomagolt kötegét használták fel.
Így az államgazdaság visszatért a már régen meghaladott terménygazdálkodáshoz: az adót különböző terményekben, elsősorban gabonában követelte meg; ez viszont a szállítási költségeket növelte meg, és rengeteg visszaélésre adott alkalmat.

A zsoldjukat és élelmüket csak rendszertelenül és hiányosan megkapó katonák, illetve vezéreik önkényes fosztogatásokkal segítettek magukon: áldozataik elsősorban a jómódú városok (ahol mindig akadt árukészlet), de nem kímélték a parasztokat, colonusokat sem. A vagyon és létbiztonság a „barbár” támadásoktól függetlenül is sokat szenvedett.

A colonusok egész csoportjai váltak földönfutókká, vagy hagyták el földjüket önként is; mások biztonságuk érdekében egyes nagyurak védelme (patrocinium) alá helyezték magukat - s ezt nem ingyen kapták meg. Erre a 3. sz.-ban főként Galliában akadnak példák. Ugyanitt alakult ki a bagauda mozgalom: a földtelen parasztok bandákba verődtek, és fosztogatásból éltek. (A bagauda kelta szó eredetileg csavargót, útonállót, törvényen kívül álló embert jelent.)



Hahn István