Miután a szétmálló testrészek szaga elárulta a gyilkosságot, a vezérek és tribunusok tanácsára, bölcsessége miatt Valerius Diocletianust, a palotaőrség parancsnokát tették meg császárrá. Nagyszerű férfiú volt, mégis voltak rossz tulajdonságai:
Elsőként hordott aranyruhát, és kedvelte a selyemből, bíborból készült és sok-sok drágakővel kirakott lábbeliket.

Mindez már önmagában is felfuvalkodottságra és elpuhultságra vall, de bármennyire meghaladja is a józan mértéket, mégis eltörpül a többi mellett. Ugyanis Caligula és Domitianus óta első ízben ő fogadta el, hogy nyíltan úrnak szólítsák, és istenként tiszteljék. Mindebből szerény véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a magas beosztású vezetők minél alacsonyabbról kezdték, annál gőgösebbek és nagyra vágyóbbak.

Ilyen volt őseink emlékezete szerint Marius, és a mi időnkben ő is ugyanígy tette magát túl az általánosan elfogadott normákon. Az uralkodáshoz nem szokott lelke ugyanolyan kielégíthetetlen volt, mint amikor valaki koplalás után megint ételhez jut. Ezért aztán csodálkozom, hogy sokan az előkelőknek tulajdonítják a gőgöt, pedig szinte törvényszerű, hogy a patrícius, emlékezve a meghurcoltatásokra, amelyeket családjának el kellett szenvednie, azáltal védekezik, hogy csak kevéssé akar kiemelkedni a tömegből. Ezeket a rossz tulajdonságokat Valerius esetében tulajdonképpen elfedte a többi jó. Még azzal is, hogy úrnak (dominus) szólíttatta magát, atyai szerepét hangsúlyozta. Közismert ugyanis, hogy arra akart ezzel figyelmeztetni, hogy a szörnyű cselekedetek többet ártanak, mint a szörnyű szavak.