A nagy támadások visszaverése után Diocletianus uralma nem járt súlyosabb háborús bonyodalmakkal. A perzsa birodalommal sikerült egyensúlyi állapotot teremteni. A 297-ben kötött béke során a keleti határokat előretolta és biztosította Róma észak-mezopotámiai uralmát. Súlyosabbak voltak a belső harcok, főként a galliai bagaudák ellen (283).
A bagaudák akik ellen ekkor vívott először fegyveres harcot az államhatalom szökött katonákból, kisbirtokos parasztokból, colonusokból, rabszolgákból álló fegyveres csoportok, amelyek a 280-as években két vezérük (Aelianus és Amandus) alatt valóságos hadsereggé verődtek össze, és Galliának főként az Atlanti-óceán melletti területeit tartották ellenőrzésük alatt. Bár katonai leverésük súlyos harcok árán sikerült, fontos jelenség az, hogy a szabad lakosság lesüllyedt rétegei már rabszolgákkal közösen szerveztek fegyveres ellenálló mozgalmat.

Végleges leverésük nem is valósulhatott meg. Későbbi forrásokban egészen az 5. sz. közepéig újra meg újra felmerül a bagaudák neve, mint olyan felkelőké, akiknek fegyveres mozgalmát erőszakkal kellett leverni.



Hahn István