A hosszan tartó pénzromlás után a szilárd pénz megteremtésére Dióclétianus több kísérletet tett, de csak. 301-ben alakult ki bizonyos rend. Ekkor a kormányzat háromféle pénzt bocsátott ki: aranyból az aureust (Veo font = 5,45 gr súly), argenteus néven ezüstpénzt (Vee font = 3,4 gr súly) és váltópénzként a bronz denariust, kb. 3,4 gr súlyban; 25 bronz denarius volt egy „argenteus”, és 50 000 denarius felelt meg 1 font arany értékének. A pénzkibocsátást követte Diocletianus ár és bérmaximáló rendele te, amely az összes árucikkek és bérek összegét denariusban határozta meg (egyes részleteket közöl: RRN 109 skk., 154 skk.).

Az ármaximáló rendelet a 300-as évek gazdasági életének különösen a keleti provinciákra vonatkozólag igen fontos forrása. Fényt vet az árucikkek minőségi különbségeire, s a termelés differenciált voltára. így például 19 különböző fajta bor és más szeszesital, 4 fajta minőségű étolaj, 50 húsfajta, ipari cikkekből 25 fajta lábbeli, több mint 60 fajta ruházati cikk és anyag szerepel az áruk lajstromán.
A béreket a rendelet napszámban (ellátással vagy anélkül), illetve havi bérben közli, pedagógusok esetében a tanulók száma szerint. Például alsó fokú írástanító tanulónként havi 50 denarius, számtanés gyorsírástanító havi 75, latin-görög nyelvtanár havi 200. Egy kőműves, kárpitos, asztalos napi 50 denarius és teljes ellátás, mozaikpadló-készítő 60 denarius, szobafestő: 75, figurális festés esetén: 150 denarius stb. Néhány példa az árak közül: élelmiszerekből 1 kettős modius (17,5 liter) búza 100 denarius, árpa, zöldbab, zöldborsó: 60 denarius, rizs, szezám: 200 denarius; borokból 9,5 liter: 8-30 denarius, sör: 2-4 denarius, sonka: 20 denarius, 1 pár csirke: 60 denarius, 1 hízott fiba: 200 denarius.
A rendelet célja: az egységes birodalomban egységes maximális árszintet létrehozni. Eredményét nem ismerjük pontosan, de az újabb kutatások alapján úgy látszik, hogy Diocletianus uralmának végéig a valóságban is érvényt sikerült neki szerezni.

Diocletianus gazdaságpolitikája céljaiban és eszközeiben megfelelt annak az átfogó politikai-katonai programnak, amelyet maga elé tűzött. Minden gazdasági eszközzel biztosítani a birodalom védelmi képességét, katonai potenciálját, egységét és kormányzásának stabilitását. Ezért elsősorban az állami pénzügyek, az állami bevételek voltak érdeklődésének előterében. Ezt szolgálta az új, rugalmas és nyomasztó kettős adórendszer; ezt az értékálló pénz megteremtésére való törekvés s a pénz vásárlóértékét erőszakos eszközökkel is fenntartó ár és bérmaximáló rendelet egészítette ki. Ezek az intézkedések minden átgondoltságuk mellett sem lehettek tartósan eredményesek: mert csak az árucsere szintjén avatkoztak bele a gazdasági életbe, magát a termelést nem érintették; csak a termelés eredményét „fölözték le”, de nem ösztönöztek jobb és több termelésre.

Az állami üzemek létesítése csupán a katonai és udvari szükségletek kielégítésére szolgált. Az ármaximálás amennyiben az árualap nagyobb bősége nem volt biztosítható - csupán újabb visszaéléseket, a „feketepiac” jelenségeit szülte (ilyenre a 4. sz.-ban több városból, Rómából, Antiochiából stb. vannak példáink), a jobb minőségű földekre kivetett nagyobb adó visszatartott a talajjavítástól, új növényi kultúrák bevezetésétől stb., a munkaerő száma szerinti adózás pedig a kisbirtokosság számára volt szinte végzetes.
A paraszti kisbirtokon a „munkaerő” elsősorban a családtagokból állt így a gyermeket még külön meg is adóztatták, éspedig éppen a birodalomnak népszaporulat szempontjából is aggasztó helyzetében. Az új fiskális politika elsősorban a nagybirtoknak kedvezett, és objektíve meggyorsította a kisbirtokok felszívódásának, „colonusi” földekké való átalakulásának folyamatát.


Hahn István