A költséges udvartartás, a megnövekedett létszámú hadsereg és bürokratikus apparátus költségeit az új rendszer alapján kivetett adók fedezték. Diocletianus vezette be a iugatio-capitatio kettős adórendszerét. Mivel az erről szóló alaptörvény nem maradt fenn, az adórendszer számos vonása még homályos, de alapvető jellegzetességeit ismerjük. Az adózás alapja a föld és a munkaerő. Egy-egy földadóegység neve a iugum, a munkaerő-adóegység neve: caput. (Innen ered az adózás kettős megjelölése.)
Egy-egy iugum nagyságát a föld minősége és területe alapján határozták meg; összegszerűségében pedig egy munkaerőegységre kivetett adó azonos volt a földterületegységre kivetett adóval. Amiként azonban a „területegység” (iugum) nem csupán a terület nagyságától, hanem az ott művelt terményektől és a föld minőségétől is függött, ugyanúgy a „munkaerőegységek” (caputok) száma sem kizárólag az ott dolgozók számától, hanem nemétől, munkaképességétől is függött. A női munkaerőt adó szempontjából például általában a férfi munkaerő felére értékelték.

A caputok és iugumok meghatározásában helyi tényezők is szerepet játszottak, s a számítás módszereit az egyes császárok is eltérően alkalmazták. Csupán az adókivetés általános alapelvei voltak tartósak. Valamely birtok adóját úgy határozták meg, hogy a föld területe, értéke, állatállománya s a földön dolgozó személyek száma, illetve munkaereje alapján megállapították az iugumok és caputok számát, és ezek egyszerű összeadása adta az adóegységek számát. Hogy egy-egy adóegység után mennyit kell fizetni pénzben és terményben, azt császári rendelet évről évre provinciánként állapította meg.
Az iugumok és caputok számát 15 évenként mindig újonnan állapították meg, első ízben 297-ben, majd másodszor már Diocletianus lemondása után, 312ben. A közbeeső időben az előző megállapítás szerinti adóegységek után kellett fizetni. A 15 évenkénti adókivetés neve: indictio, s ennek rendszere a bizánci birodalomban, sőt még a moszkvai fejedelemségben is fennmaradt.

Diocletianus adórendszere az állam számára stabil, a termés évi változásaitól független és a mindenkori szükségleteknek megfelelően könnyen növelhető, illetve (ritkán) csökkenthető évi jövedelmet biztosított. A lakosság számára ez az eddiginél sokkal súlyosabb anyagi megterhelést jelentett, amely elsősorban a földre és a földön dolgozókra nehezedett. Mivel egy-egy nagybirtok adózása az ott dolgozó colonusok számától is függött, s ezt 15 évre előre rögzítették, az új adórendszer meggyorsította a colonusok helyhez kötésének folyamatát. Az állam számára azonban a stabil gazdálkodás és a szilárd pénz megteremtését tette lehetővé.



Hahn István