A decentralizálás és egységesítés elvei érvényesültek a közigazgatás reformjában is. Diocletianus a provinciák számát további kettéosztásokkal, mintegy 100-ra emelte. Ezek már mind császári provinciák voltak. Magát Itáliát is bevonta a provinciarendszerbe, és több tartományra osztotta. Ezzel Itália hivatalosan is elvesztette addigi különállásának és vezető szerepének utolsó külső jelét is.
A provinciák élére különböző címeket viselő helytartók kerültek (proconsul, consularis, praeses, corrector), de hatáskörükbe már csak a közigazgatás, adó szedés és bíráskodás tartozott, a hadügyek kikerültek fennhatóságuk alól. A provinciák szervezete egységessé vált, a helyi különbségek mindinkább eltűntek.
Minden helytartó mellé hivatali apparátust, officiumot szerveztek, amelynek tagjai meghatározott fizetéssel katonai jellegű, szigorú fegyelem alatt álltak. A hivatalnokok száma ugrásszerűen duzzadt fel. Egy egykorú egyházatya, Lactantius, nyilván túlzó, de mégis jellemző megjegyzése szerint, már többen éltek az adókból, mint ahányan fizették (De mórt. pers. 7,3).

A katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól. A Gallienus óta észrevehető fejlődésnek megfelelően a provinciákban állomásozó katonai alakulatok feletti rendelkezést dux címmel önálló hadvezérek vették át, akik csak a központi kormányzatnak voltak alárendelve. A központi kormányszervek is a decentralizáció szellemében alakultak át.
A két augustus és a két Caesar önálló udvart tartott, s ezeknek élén egy-egy praefectus praetorio állt. Tehermentesítésükre egy-egy nagyobb provinciacsoport, például a hispaniai, észak-, illetve dél-galliai, britanniai, afrikai, kis-ázsiai provinciák kormányzását egy-egy „helyettes” vicarius hangolta egybe; a hozzá tartozó terület neve dioecesis; ezeknek száma 12 volt; Itália két dioecesist alkotott.

A decentralizálás nem hagyta érintetlenül a hadsereget sem. A határ menti provinciákban általában két-két „partvédő” (ripensis) légiót helyeztek el a csökkent katonai értékű határőrségből. Ezek emberanyaga már jórészt a frissen betelepített barbár törzsekből került ki. Az ütőképesebb katonaságot a négy császár személyes székhelyén és környékén helyezték el, és a mindenkori szükségletnek megfelelően vezényelték a hadszínterekre. Ezek alkotják a „katonai kíséretet” (comitatus), amely nem azonos a személyes védelmet biztosító testőrséggel (protectores domestici későbbi neve: schola).
Itália különállásának megszűnésével a praetorianus testőrgárda ugyanis elvesztette ilyen jellegét, és a Rómában állomásozó helyőrséggé degradálódott. így a hadseregben hármas tagozódás jött létre: határvédelem (ripenses, limitanei); központi katonai alakulatok (comitatenses); testőr gárda-alakulat ok (protectores domestici). Az átszervezés együtt járt a hadsereg létszámának további növelésével; ez Diocletianus alatt kb. 400 000 főre emelkedett.



Hahn István