Diocletianus politikájának legproblematikusabb és egyben legvisszataszítóbb oldala: valláspolitikája és ezen belül különösen az utolsó éveit beárnyékoló kegyetlen keresztényüldözés (vő. ehhez: TRCH 120. sz.).
A keresztények a 250-260 közötti évtized üldözései után viszonylagos nyugalmat élveztek. Gallienus és Aurelianus nemcsak a gyakorlatban ismerték el a keresztény egyház létezését, de egyes vitás kérdésekben még a keresztény egyházfők véleményét is meghallgatták. A keresztény gyüle-kezetek anyagilag annyira megerősödtek, hogy saját temetőket (catacumba = katakomba) és közös épületeket szerezhettek.
Az új vallás terjedését az Aurelianus által bevezetett Napkultusz sem tudta megállítani. Ez a helyzet Diocletianus alatt sem változott, mindaddig, amíg látszólag előzmények nélkül 303-304-ben egymás után négy keresztényellenes rendelet nem jelent meg.

Az első, 303 februárjában a keresztény templomok lerombolását és javaik elkobzását, a második a papok börtönbe vetését rendelte el, a harmadik a bebörtönzöttek további sorsáról intézkedett (vagy áldozatot mutatnak be az isteneknek, vagy halált szenvednek), végül a negyedik, minden keresztény számára, tehát nem csak a klerikusoknak, kötelezővé tette az isteneknek való áldozást hatóságjelenlétében, ellenkező esetben kényszermunka vagy halál várt rájuk. Az üldözés kiváltó okai máig sincsenek egyértelműen tisztázva.
Diocletianus konzerváló törekvései, a császár személyének istenítése, amely az adoratio bevezetése óta konkrét formát is öltött (s amely szertartás teljesítését a keresztények megtagadták) önmagában is érthetővé teszi az üldözést. Emellett forrásaink egy, a császári palotában kitört rejtélyes tűzvészről is szólnak, amellyel Galerius, aki a kereszténységnek nagy ellensége volt, a keresztényeket vádolta (gondoljunk a Nero alatti tűzvészre!).

Az üldözés arányait nem ismerjük, de bizonyos, hogy több ezer áldozatot követelt; az egykorú egyházi szerzők, Lactantius és Eusebius egyházatyák, számszerű adatok nélkül a hitvallók (mártírok) roppant tömegéről szólnak, a későbbi adatok pedig már legendásak. Néhány vonás azonban jelentősen megkülönbözteti Diocletianus üldözését a korábbiaktól.
A 2-3. sz.-ban a keresztények még széles körben voltak népszerűtlenek. A tömegek egyes csoportjai részéről hangzott el nemegyszer a felkiáltás: Christianos ad leonem. (Keresztényeket az oroszlán elé!), maguk a keresztények pedig konok fanatizmussal vállalták a halált. Most nem „alulról” indult meg az üldözés, hanem felülről, a kormányzat részéről, s azt még a pogány tömegek is kevés lelkesedéssel fogadták. A keresztények között pedig ez a nyilván egyoldalú egyházi közlésekből is kitűnik a korábbihoz képest is sok a megalkuvó, akiknek különböző kategóriái alakultak ki (libellád: akik hamis írással mentették ki magukat; turificati: akik bemutatták a tömjénáldozatot; lapsi: akik teljesen behódoltak; delatores: akik szent iratokat beszolgáltattak vagy másokat feljelentettek). Ezek mellett természetesen igen nagy volt a vértanúk, halált vagy kényszermunkát vállalók száma is.

Az üldözés jelenségei mégis azt mutatják, hogy a valóságban a keresztény gyülekezetek már beilleszkedtek az adott társadalmi rendbe, és mindkét oldalról megvoltak a megegyezés reális feltételei. A részben szubjektív indítékokból megkezdett üldözés csak hátráltatta, de végleg meg nem akaszthatta ezt a folyamatot. Az üldözés végső soron kudarcot vallott, s ez a kereszténység legjelentősebb sikerének bizonyult.



Hahn István