A decentralizálás tendenciáját ellensúlyozták a centralizálás és uniformizálás ezzel ellentétes törekvései. A helyi, városi önkormányzatok a Severusokkal erőteljesen meginduló és a 3. sz.-ban kiteljesedő fejlődés ered-ményeként eltűntek, illetve a felismerhetetlenségig megváltoztak.
A municipiumok és coloiuák tanácsa nem autonóm testület többé. Tagjai az összes, a városban és a hozzá tartozó territóriumon élő, anyagilag teherbíró és kivételezettséggel nem rendelkező személyek (ez utóbbiak közé tartoztak a senatorok és veteránok), városkormányzó feladatuk nem kitüntetés (honor) többé, hanem bár „megtiszteltetés” is, de elsősorban mégis kötelesség (munus). Feladatuk, az állam iránti kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése, teljes anyagi felelősség mellett és a helytartó ellenőrzése alatt.

A városok és a városi polgárság anyagi erejének romlását tanúsítja, hogy míg a 3. sz. elejéig a városokban folyó építkezéseket jórészt a jómódú polgárok fedezték, részben a város saját erőforrásainak (városi földeknek, alapítványoknak és adományoknak) felhasználásával, addig a 3. sz. közepe óta minden nagyobb városi építkezést már csak a császár anyagi segítségével tudtak végrehajtani.
A centralizálás és decentralizálás egymásnak ellentmondó tendenciái tehát oda vezettek, hogy a területileg részekre szakadozott császári hatalom magába szívott és magának rendelt alá minden más területi jellegű vagy ősi köztársasági hagyományokra visszanyúló szervezetet. A császári testület tagjainak területileg korlátozott hatalmát így ellensúlyozta e hatalom intenzitásának növekedése. Ezt külsőségek is kifejezésre juttatták.
Mint egykor Domitianus, s a 3. században Aurelianus, Diocletianus is dominusnak szólíttatta magát, de ez a cím már nem egyéni hiúság kifejezése, nem is ideiglenes jelenség, hanem egy egész rendszernek, a császári mindenhatóság rendszerének véglegessé vált kifejezési formája. Ezért vált szokássá Th. Mommsen óta az újabb tudományban a császárságnak Diocletianusszal kezdődő szakaszát dominatusnak nevezni bár hivatalosan egyetlen császár sem deklarálta a monarchia új, szigorúbb formájának létrejöttét.

A császár azonban nemcsak ura alattvalóinak, hanem isteni személy is. Diocletianus Iuppiterhez való hasonlóságának kifejezésére a Iovius melléknevet, Maximianus pedig bizonyos mértéktartással, Iuppiterhez képest alacsonyabb rendű feladatkörét juttatva kifejezésre a Herculius melléknevet vette fel. Szokássá vált mindazt, ami a császár személyéhez tartozik a „szent” melléknévvel jelezni. Palotája „sacrum palatium”, a császári tanács „consilium sacrum.
Az emberfeletti jelleget fejezi ki a bonyolulttá vált szertartásrend is. A császári palota méltóságteljes épület, amelybe ajtónállók során keresztül lehet csak bejutni; a császár elé lépve, kötelező a perzsa mintákat követő adoratio szertartása (mély meghajlás és kézcsók); ünnepélyes alkalmakkor a császár bíbor festésű, arannyal és drágakövekkel bőven ékesített díszköntösben, fején gyöngyökkel átfűzött diadémmal jelent meg. A dominatus rendjében és külsőségeiben könnyen felismerhetjük a Sásánida-dinasztia óperzsa hagyományokra támaszkodó szervezetének, ideológiájának és szertartásainak hatását.



Hahn István.