A központi apparátushoz hasonlóan szigorúan bürokratikus és központosított, a császárnak alárendelt a területi igazgatás is, melyben a katonai és a polgári hatalom teljes mértékben elkülönül, az utóbbinál viszont a végrehajtó és bírói hatalom személyileg nem válik el egymástól. A szenátusi és a császári provinciák közötti megkülönböztetés, mely már a Severusok óta gyakorlati jelentőségét jószerével amúgy is elvesztette, Diocletianus alatt végleg megszűnik, hasonlóképpen Itália és Egyiptom különállása is.

a) Az új közigazgatási alapegység továbbra is a provincia. Ezek száma előbb 96, később 120, vagyis átlagban a régiek területének harmada-negyede, ami hatékonyabb igazgatást tesz lehetővé. Feje a praeses (vagy corrector) provinciae, akihez mint polgári tisztviselőhöz tartozik a tartomány igazgatásának egésze, benne az adóüggyel és az igazságszolgáltatással.

b) A 12 (később 14) dioecesis mindegyike több provinciát foglal magában. Élén a vicariusszal, ti. a praefectus praetorio helyettesével.

c) A dioecesiseket négy praefectura fogja össze, élükön egy-egy praefectus praetorio-val: keleten Oriens és Illyricum, nyugaton Italia és Gallia. A praefectusok, akik székhelye egyébként a császári udvarban van, tesznek javaslatot területük tisztviselőinek kinevezésére, akik felett fegyelmi jogkört gyakorolnak, s ezen kívül joguk van általános rendelkezések kiadására is.

Az igazságszolgáltatás területén büntető és polgári ügyekben első fokon a praeses provinciae jár el. Ítéletei ellen rendszerint a vicariushoz vagy a praefectus praetorióhoz, kivételes esetekben a császárhoz lehet fellebbezni. A vicarius, jóllehet alapjában véve a saját dioecesisében a praefectus helyettese, az igazságszolgáltatás tekintetében nincs annak alárendelve, ezért ítélete ellen csupán a császárhoz lehet fellebbezni. A praefectus ítéletei ellen nincsen fellebbezés, mivel ő mindenkor a császár helyett (vice sacra) hozza ítéleteit, melyek legfeljebb császári kegyelemmel változtathatók meg.
Ezzel lezárult az a principátus alatt megkezdődött folyamat, amely a magisztrátus által felügyelt laikus bíráskodás helyébe a több fórumú hivatalnokbíráskodás lépett, polgári és büntetőügyekben egyaránt: a császári rendkívüli bíráskodás (extraordinaria cognitio) rendes bíráskodássá (ordinaria cognitio) vált.

A végletesen centralizált államberendezés szűk teret hagyott a városok (municipium) önigazgatásának. A városvezető duoviri tisztüket többé nem választás, hanem az elődeik javaslatára a városi tanács (curia) által történt kinevezés (nominatio) útján nyerik el, mely hivatalt csak nyomós okból lehetett visszautasítani. Fő feladatuk az adók behajtásáról való gondoskodás. Bírói hatáskörükben csupán a jelentéktelenebb polgári ügyek maradtak, ítéleteik ellen a praeses provinciaehez lehetett fellebbezni.
Bár többé nem császári székhely – rezidenciájukat a császárok a veszélyeztetett határokhoz közelebb fekvő városokban, Trierben, Milánóban, végül Ravennában rendezték be – Róma mint „urbs aeterna” megtartja különleges státuszát a birodalom új területi struktúráján belül, élén a principátus alatt kapott császári tisztviselőkkel (a praefectus praetoriót kivéve, aki a területi igazgatás csúcsára került). Szervezete mintául szolgált az új keleti főváros, a 326-ban alapított Konstantinápoly mint „urbs nova” számára is.

Mindkét főváros élén praefectus urbi áll, közvetlenül a császárnak alárendelve. A köztársasági kor városi magisztrátusai közül a praetor és a quaestor maradt meg, csekély hatáskörrel, továbbá a császár által évente kinevezett két consul puszta kitüntetésként, bármi hatáskör nélkül. A senatus mindkét fővárosban helyi ügyekkel foglalkozik, gyakorlatilag a városi tanács szerepét töltve be.
A régi hagyományt követve szokás volt a császári rendeleteket formaszerű megerősítés végett a szenátusnak megküldeni, amely azokat persze vita és szavazás nélkül, közfelkiáltással (acclamatio) fogadta el. A szenátus ülésein a praefectus urbi elnökölt, a határozatképességhez 50 tag jelenléte elegendő. A szenátori cím egyeseket születésüknél, másokat hivataluknál fogva illet meg, de az adlectio jogánál fogva a császár szavazati joggal nem járó kitüntetésként is adományozza, így a szenátorok száma idővel a két fővárosban kettő-kettő ezer fölé emelkedett.