A centralizált államszervezet kiépítése egyben a társadalmi szerkezet átalakulását is előidézte. A szenátori és a lovagrend korábbi előjogai megszűntével tagjaiknak a kezükben felhalmozódott földvagyon csupán társadalmi tekintélyt és befolyást biztosított, közhatalmi jogosítványok nélkül.
A közfeladatok kötelező ingyenmunkával (munera) ellátásának rendszere, mely már a principátus végén megjelenik, a dominátus alatt általánossá válva intézményesült, tartalmát az egyes társadalmi rétegek és foglalkozási ágak számára részletesen meghatározták. Azzal, hogy a foglalkozási ágak önkényes megváltoztatását büntetés terhe mellett megtiltották, tagjaik számára pedig örökletessé váltak, valódi közjogi rendekké (ordines) merevedtek, ami a dominátus társadalmának kasztszerű jelleget kölcsönzött.
Ez a rendszer különösen súlyos terhet jelentett a városi tanácsok tagjai, a curialisok számára, akikre az idők folyamán a munusok egész sora nehezedett, köztük az, hogy felelősséggel tartoztak a városokra kivetett adók behajtásáért és a kényszerszolgáltatások teljesítéséért. Ezért érthető, hogy a tisztséget különféle jogi előnyök biztosításával igyekeztek vonzóbbá tenni.

A különböző mesterségek folytatóinak (pl. pékek, kézművesek, hajósok, kereskedők, segédhivatalnokok) korábban önkéntes céh-jellegű egyesületeiből (collegia) Constantinus alatt közjogi kényszertestületek (corpora) lettek a közellátás biztosítása érdekében. A munkásokat gyakran állami vagy államilag felügyelt manufakturákban (pl. fegyvergyárakban) foglalkoztatták, gyakran büntetési jelleggel, szökésüket pedig bőrükbe égetett stigma-val igyekeztek megakadályozni.
A kényszerfoglalkozás rendszere a mezőgazdaságban a colonatus kialakulásához vezetett. A szenátori és lovagrendi nagybirtokosok, hasonlóképpen a császárok, nagyüzemi ültetvénygazdaságként nem hasznosított termőföldjeiket részes kishaszonbérlet (colonia partiaria) formájában kiadták föld nélküli kisembereknek, akik idővel egzisztenciális függő viszonyba kerültek a bérbeadókkal, s ettől többé nem voltak képesek megszabadulni. Ezt a tényleges állapotot Constantinus a munera rendszerébe illesztve, önálló jogintézményként szabályozta. A bérlők, megtartván ugyan polgárjogi státuszukat, mint servi terrae („a föld rabszolgái”), glebae adscripti („röghöz hozzáírtak”) elvesztették szabad költözködési jogukat, ha tehát a bérleményt önkényesen elhagyták, a bérbeadó visszaperelhette (vindikálhatta) őket.
Ugyanakkor védelmükre is szolgált, hogy a földet csak velük együtt lehetett elidegeníteni. A colonusi jogállás (colonatus) a gyermekekre is átszáll, ha pedig a gyermekek különböző bérbeadók colonusainak házasságából származnak, ezek közt kell őket elosztani. A születés mellett a colonatus keletkezhet még szerződéssel, elbirtoklással, sőt büntetésként, megszűnik viszont a bérbeadó jogának elévülésével. Az adókat a bérlő közvetlenül az államnak fizeti, amely így érdekelt a rendszer fenntartásában. A parlagföldek (agri deserti) művelés alá vonása érdekében ezért kényszeríti a földbirtokosokat, hogy azokon kishaszonbérleteket létesítsenek.

A dominátus állama a munera általánossá tétele mellett az adózás új alapokra helyezésével igyekezett a hadsereg és az apparátus fenntartásához a forrásokat biztosítani. Mivel a pénz elértéktelenedése miatti inflációt 301. évi ár- és bérmaximáló rendeletével sem sikerült Diocletianusnak megfékeznie, az adókat többé nem közvetlenül pénzben, hanem ötévenként természetbeniekben határozták meg, évente állapítván meg azok pénzbeni egyenértékét.
A földadó mint fő bevételi forrás kivetésének módja, iugatio és a capitatio. Eszmei adóalap egyfelől a iugum, vagyis akkora termőföld, amelyet egy, fogattal rendelkező colonus képes megművelni, s az őt el tudja tartani (5 iugerum szőlő vagy, minőségétől függően, 20-60 iugerum szántóföld), másfelől az egy colonus munkaereje értékével egyenlőnek vett eszmei caput, amely különböző számú tényleges munkást foglalhat magában aszerint, hogy szabad vagy rabszolga bérlőről, férfiről vagy nőről van-e szó, figyelembe véve az állatállományt is.

A városi lakosság a capitatio plebeia-t, az évente meghatározott összegű fejadót tartozik fizetni, mely alól az özvegyek, gyermekek, öregek, továbbá foglalkozásuknál fogva a katonák és a klerikusok mentesülnek. A rendes adókat a rendkívüliek hosszú sora egészíti ki, így pl. az ötévente kiszabott iparűzési adó (collatio lustralis) vagy a szenátori rangúak különadója.
A társadalom alsó rétegeire nehezedő terhek és a bürokrácia túlkapásai elől magánosok, de gyakran egész falvak és városok is igyekeztek befolyásos földesurak (potentiores) védelme alá helyezni magukat. Ez az ún. patrocinium, amelyet igyekezete ellenére az államhatalomnak sem sikerült teljesen kiküszöbölnie, már csak amiatt sem, mivel a földesurak gyakran maguk is magas hivatalokat töltöttek be. Ezért a dominátus elején a városi szegénység állami védőügyvédet, defensor civitatist kapott, akit az előkelőbbek soraiból a város választott, tisztében pedig a praefectus praetorio erősített meg. Fő feladata volt a városi és állami hivatalnokok önkényével szembeni védelem, mellette békéltetés, csekélyebb jelentőségű ügyekben bíráskodás, adóbehajtás. Később az apparátus engedelmes eszközévé válva eredeti rendeltetését a tisztség többé nem tudta betölteni.

Hatékonyabb védelmet jelentett az alacsony sorban élők számára a keresztény egyház, Constantinus 301. évi türelmi rendeletét (milánói ediktum), majd I. Theodosiusnak a római kereszténységet a birodalom államvallásává deklaráló 391. évi rendeletét követően. Püspökeit Constantinus episcopalis audientia nevű, különleges bírói joghatósággal ruházta fel, melyet azok a császár nevében gyakoroltak, s ítéleteiket az állami szervek is végrehajtották. Választottbíróságként működtek, amelyet a hívők szívesebben vettek igénybe, mint a költséges, lassú és gyakran a korrupciótól sem mentes állami bíróságokat.