A központi apparátushoz hasonlóan szigorúan bürokratikus és központosított, a császárnak alárendelt a területi igazgatás is, amelyben a katonai és a polgári hatalom teljes mértékben elkülönül, az utóbbinál viszont a végrehajtó és bírói hatalom személyileg nem válik el egymástól. A senatusi és a császári provinciák közötti megkülönböztetés, amely már a Severusok óta gyakorlati jelentőségét jószerével amúgy is elvesztette, Diocletianus alatt végleg megszűnik, hasonlóképpen Itália és Egyiptom különállása is.
Az új közigazgatási alapegység továbbra is a provincia. Ezek száma előbb 96, később 120, vagyis átlagban a régiek területének harmada-negyede, ami hatékonyabb igazgatást tesz lehetővé. Feje a praeses (vagy corrector) provinciae, akihez mint polgári tisztviselőhöz tartozik a tartomány igazgatásának egésze, benne az adóüggyel és az igazságszolgáltatással. A 12 (később 14) dioecesis mindegyike több provinciát foglal magában; élén a vicarius-szal, a praefectus praetorio helyettesével.

A dioecesiseket apraefecturák fogják össze, élükön egy-egy praefectus praetorióval. A praefectusok, akiknek a székhelye egyébként a császári udvarban van, tesznek javaslatot területük tisztviselőinek kinevezésére, akik felett fegyelmi jogkört gyakorolnak, és ezen kívül joguk van általános rendelkezések kiadására is.
Az igazságszolgáltatás területén büntető és polgári ügyekben első fokon a praeses provinciae jár el. ítéletei ellen rendszerint a vicariushoz vagy a praefectus praetorióhoz, kivételes esetekben a császárhoz lehet fellebbezni. A vicarius, jóllehet alapjában véve a saját dioecesisében a praefectus helyettese, az igazságszolgáltatás tekintetében nincs annak alárendelve, ezért ítélete ellen csupán a császárhoz lehet fellebbezni. A praefectus ítéletei ellen nincsen fellebbezés, mivel ő mindenkor a császár helyett (vice sacra) hozza ítéleteit, amelyek legfeljebb császári kegyelemmel változtathatók meg.

A végletesen centralizált államberendezés szűk teret hagyott a városok (municipium) önigazgatásának. A városvezető duoviri tisztüket többé nem választás, hanem az elődeik javaslatára a városi tanács (curia) által történt kinevezés (nominatio) útján nyerik el, amely hivatalt csak nyomós okból lehetett visszautasítani. Fő feladatuk az adók behajtásáról való gondoskodás. Bírói hatáskörükben csupán a jelentéktelenebb polgári ügyek maradtak, ítéleteik ellen a praeses provincíae-hez lehetett fellebbezni.
Bár többé nem császári székhely, Róma mint „örök város” (urbs aeterna) megtartja különleges státuszát a birodalom új területi struktúráján belül, élén a principatus alatt kapott császári tisztviselőkkel (a praefectus praetoriót kivéve. aki a területi igazgatás csúcsára került). Szervezete mintául szolgált az új keleti főváros, a 326-ban alapított Konstantinápoly számára is. Mindkét főváros élén praefectus urbi áll, közvetlenül a császárnak alárendelve.

A köztársasági kor városi magistratusai közül a praetor és a quaestor maradt meg, csekély hatáskörrel, továbbá a császár által évente kinevezett két consul puszta kitüntetésként, bármilyen hatáskör nélkül. A senatus mindkét fővárosban helyi ügyekkel foglalkozik, gyakorlatilag a városi tanács szerepét töltve be. A régi hagyományt követve szokás volt a császári rendeleteket formaszerű megerősítés céljából a senatusnak megküldeni, amely azokat persze vita és szavazás nélkül, közfelkiáltással (acclamatio) fogadta el.
A senatus ülésein a praefectus urbi elnökölt, a határozatképességhez 50 tag jelenléte elegendő volt. A senatori cím egyeseket születésüknél, másokat hivataluknál fogva illet meg. de az adlectio jogánál fogva a császár szavazati joggal nem járó kitüntetésként is adományozza. így a senatorok száma idővel mindkét fővárosban 2 ezer fölé emelkedett.