A császári jegyzőket gyakran jelölték a tribunus et notarius megjelöléssel, mely nem felel meg teljes mértékben a gyakorlatnak, hiszen nem minden jegyző rendelkezett tribunusi címmel. Fő feladatuk a császári meghallgatások összefoglalóinak leírása és az államtanács üléseinek jegyzőkönyvbe foglalása volt, ez utóbbi bizalmas szerepük miatt kezdték el őket az 5. századtól a consistoriummal egyenértékű megjelölés, a secretis miatt titkároknak (secretarii) is nevezni. Emellett ellátták a császári levelek, parancsok és utasítások továbbítását is.
Több esetben teljesítettek bizalmas jellegű egyéb feladatokat, mint például idézések elvitelét, száműzetésbe küldés közlését, letartoztatások foganatosítását, vizsgálatok lefolytatását, követként való eljárást, újoncok sorozását, az államkincstár részére készpénz továbbítását, vagy éppen ha a helyzet úgy hozta, a helyi katonai vezetőkkel együttműködve egy adott provincia védelmének megszervezését. Az 5. századtól gyakran találkozhattunk velük egyházi sinodusok szervezőiként illetve elnökeiként.

A jegyzők közvetlenül a császár felügyelete alatt álltak, de a jegyzéküket (matricula) a magister officiorum vezette, illetve külön testületet (schola notariorum) alkottak, melynek élén a három principales állt. Közülük a legrégebben hivatalban lévő, a primicerius notariorum vezetésével működtek, őt pedig egy secundicerius, majd egy tertiocerius személy követte a rangsorban.
A harmadik vezető (tertiocerius) - aki csak az 5. és a 6. századi forrásokban jelenik meg - I. Leo (457-474) uralkodását megelőzően a pragmatica sanctiók szerkesztésével foglalkozó hivatali szervezet (pragmaticarii) élén állt, amely elkülönült mind a többi udvari hivataltól, mind az agentes in rebus testületétől. A secundicerius a testület vezetőjének a helyettese (adiutor) volt, a primicerius pedig 382-től egy olyan proconsuli rangú személy, aki a több tartományt felügyelő vicariust is megelőzte a hivatali rangsorban.
A Notitia Dignitatum rangsora alapján a notariusok primiceriusa a második spectabilis rangú méltóság a cubiculum primiceriusa után. Zeno császár (474-491) a korábban határozott ideig fennálló primiceriusi tisztséget két évben korlátozta, majd nyugdíjba vonulásakor tiszteletbeli (vacant) magister officiorum lett, megelőzve valamennyi tiszteletbeli illustris személyt.

A jegyzők primiceriusa egyúttal a legfontosabb polgári és katonai tisztséget viselők jegyzékének, a laterculum maiusnak a vezetéséért is felelős volt, ennek következében az előléptetések, a kinevezések és a kinevezési okmányok kiállítása a feladatai közé került, melynek ellátásában a laterculensesnek nevezett hivatalnokok segítették.
A notariusok a késői császárság időszakában jelentős társadalmi megbecsülésnek örvendtek, és karrierlehetőségeik jelentősen bővültek a korábbi rabszolga származású császári írnokokhoz képest. Ezt a felemelkedést jól szemlélteti, hogy 371-ben Theodorust, a nótáriusok secundiceriusát Antiochiában halálra ítélték, mert Valens helyét kívánta elfoglalni a trónon. Iohannes, a nótáriusok primiceriusa már szerencsésebbnek mondhatta magát, mivel 423-ban Honorius (395-423) után (igaz usurpatorként) császár lett.