Az adoptív császárok viszonylag békés korát (96-192) követő évszázad (192-284) történetét kettős válság egyidejű jelentkezése határozta meg. A birodalom a Rajna-Duna térségében a nyugati germán törzsek, az Al-Duna mentén, a Balkán és Kis-Ázsia felé a gótok törzsszövetsége, a keleti határt jelentő Euphratesnél a perzsák meg-megújuló támadásai veszélyeztették. A három katonai veszélygóc kialakulása minden eddiginél súlyosabb erőfeszítéseket igényelt egy olyan időszakban, amidőn a gazdasági élet hanyatlása kritikus szakaszába érkezett.
A rabszolga-munkaerő elapadása miatt gazdaságtalan nagybirtokaikat tulajdonosaik kishaszonbérletekké voltak kénytelenek átalakítani, az árutermelés visszaszorult, teret nyert az önellátó gazdálkodás. A kieső adóbevételeket az állam pénzrontással próbálta meg ellensúlyozni, ami inflációhoz vezetett, ezért az adók egy részét is természetben kellett behajtani.

A növekvő adók mellett fokozódó teherként nehezedett a lakosságra a görög és egyiptomi minták (leiturgia) nyomán általánossá váló kötelező ingyenmunka rendszere. Azokat a közfeladatokat ugyanis (építkezés, útépítés, fogatállítás a császári posta számára), amelyeket korábban állami és városi rabszolgákkal végeztettek, vagy vállalkozóknak (publicani) adtak bérbe, most ingyenes szolgáltatások formájában, muneraként a szabad lakosságra hárították: az irányító munkát és az anyagi felelősséget a decuriókra, a fizikait a humilioresre, melyek alól csak egyes kiváltságos csoportok mentesültek. A decurio tisztsége ezért népszerűtlenné vált, a parasztok pedig gyakran földjeiktől is igyekeztek megválni, ami nagy területek elnéptelenedéséhez vezetett.
A kaotikus állapotok kialakulásához a hadsereg is hozzájárult, nem csupán fenntartása egyre növekvő közvetlen költségeivel, de azzal is, hogy szüntelen mozgása, az ezzel járó fogatállítás és beszállásolás, a megengedett rekvirálások, a gyakori fosztogatások mértéktelenül megterhelték a lakosságot.

Az itáliai emberanyag kimerülésével az állandó hadsereg annak a provinciának a lakosságából toborzódik, amelyben a légió állomásozik. Kiemelkedő jelentőségre tesz szert az Itáliához legközelebb eső és leginkább veszélyeztetett két provincia, Illyricum és Pannonia főleg romanizált illírekből álló katonasága. Mivel megélhetésüket elsősorban a katonáskodás biztosította, leginkább voltak érdekeltek a birodalmi egység fennmaradásában, s lettek fő támaszai a császári hatalomnak.
Az afrikai lovagrendi családból származó Septimius Severus (192-211), szakítva elődei politikájával, akik elsősorban az őt bizalmatlanul fogadó szenátori rendre támaszkodtak, uralma társadalomfelettiségét hangsúlyozva, hatalmát az egyedül neki hűséggel tartozó hadseregre alapozta. A hadsereg hűségét a zsold megduplázásával és különböző ajándékszerű juttatásokkal (largitiones) igyekezett biztosítani, így véghez tudta vinni az Antoninusok bürokratikus monarchiájának átalakítását katonai monarchiává.
Utódainak már nem sikerült az egyre követelődzőbb hadsereg igényeit kielégíteni, s a hadsereg lett a hatalom valódi birtokosa tkp. már a Severus-dinasztia hátralévő éveiben (235-ig) is, még inkább az őket követő anarchikus fél évszázadban. Az ellencsászárokat nem számítva ebben a rövid időszakban 22 császár váltotta egymást a hadsereg által trónra emelve, majd hatalmától – többnyire életével együtt – megfosztva. Az anarchiából a 284-ben császárrá kikiáltott illír testőrtisztnek, Diocletianusnak sikerült a birodalmat kivezetni, az utókor által „dominatus” néven emlegetett uralmi rendszere megalapításával.